Görbül az idő

Bohóc-mozdulatok

Közhírré

Hallgass meg kedves olvasó:

én ki a határsávba értem

és elképzeltem így is úgy is

és napról-napra képzelem még

nem kívánok könnyű halált

s ha bírom ez tán visszaadja

önbecsülésem és az ember

becsülését hisz annyiféle

eszközzel módon módszerekkel

irtották ki vagy igyekeztek

kiirtani belőlem őket

Lehetetlen

Kezdem fölfogni kiskölykös kalandnak –

Most itt bujkálok embertestbe bújva

majd félig porrá válva vagy egészen

s részben egyéb mássá átalakulva

vers helyett állatot növényt csinálok

s a körforgásból soha nem esem ki:

ha egyszer meglettem már lehetetlen

akármiképp is semmivé lehetni

Különbségek

Mihez mi illik és mi nem

vizsgálják nagyító üveggel

ifjúhoz vénhez – nem s igen

meleg társulhat csak meleggel

Hát nem látják hogy összeér

hogy szinte összeér a két pont

hogy köztük leheletnyi tér

s eggyé torlódik öröm és gond

hogy messzebbről nézvén kicsit

és úgy próbálván összevetni

az illem különbségeit

csak illenék inkább nevetni?

A láb mozdulna boldogan

a mindenképp arasz porondon

s ezer gubanc béklyóiban

szélrózsa-szabadságra gondol

s épít egy bölcsebb életet

az ember magában s magának

hol az avult kísértetek

többé kísérteni se járnak

s talán győz vagy talán kiáll

a csatasorból lágy mosollyal

s a gyaloghad fölébe száll

aggódással kis szánalommal

Virrasztó

Messziről autók zaja,

közelről méla tücskök,

mélyül az árok-éjszaka,

szór a hold színezüstöt. –

Mind zavartabban kapkodok,

hogy több nyomom maradjon,

de viaszból a nappalok:

bennük alig marad nyom.

Megbízhatóbbak éjeim:

a feneklett világban

föltámadnak reményeim,

jobban megáll a lábam.

Nyugodtabban idézhetek,

s hűbben jegyezhetek le

ezt-azt, mit az emlékezet

méltat emlékezetre,

például egy-egy szót, amely

(hisz télbe tart az ember,

s jég fonja be tüskéivel)

átjárta jó meleggel

vagy egy-egy lágy tekintetet,

mely, míg félelmem áradt,

rámcsillant, megdédelgetett,

s tudtam: nem tőrt vet – ágyat.

S reggelre úgy indulhatok,

mint aki biztosabbra

rajzolt egy szétmázolt lapot,

hogy az időnek adja.

Hagyatkozó

Emlékeket

emléktárgyakat

emlékgesztusokat

emlékhangokat

emlékszavakat

emléknézéseket

zavart szuvenír-gyártó

zavart továbbutazó

gyártok és osztogatok

gyártok és hátrahagyok

hogy a valóban egyszer-valóban

ha egyszer-volt lesz

még kicsit kedvüket

lelhessék a kicsit

maradó többiek

akik

házát kertjét saját magának

készített útjait

ingerülten nézték s talán

irigyen is

Előrelátás

A nyájból még ki nem szakasztva

úgy hogy többé nem jutva vissza

s lótás-futás csak összevissza

s az életnek már semmi hossza

Nézem őket kik addig értek

ijedt arcok kíntörte térdek

egy-kapkodás bűzlő önérdek

se benn se kinn egyéb se fér meg

Előre mentséget keresni

magam kegyekbe elhelyezni

igyekszem módokat kilesni

rangom ha a vak rend kikezdi

mikorra engem is bezárnak

karám-falai a halálnak

lényemre hályogok ha szállnak

s kik látnak szégyenemre látnak

Szerepek

Napról-napra nagyobb erő kell

hogy ellenkezzem az idővel

ezer kéz sem volna elég hogy

megtarthassam a maradékot

a valódi s az ál aránya

folyton romlik az ál javára

s a rejtett-sejtett bizonyosság

válik maróan bizonyossá

bizonyosság? – bizonyosságok!

testemmel pusztuló világok:

a színek formák a szememmel

az ízek nyelvemmel inyemmel

a hangok… ám minek soroljam:

völgymély is van hegycsúcs ahol van

s teljesség… ó csak az ne látna

akinek más épség az álma

aki előtt csak ha magasba

ha lefelé az már a rosszba

s aki előtt gyakrabban egyre

kell vállalkoznom szerepekre

mígnem minden mímet levetve

leszek külső sötétre vetve

s többé nem gesztus maszka szólam

– meztelenség vall néki rólam

s nem érti hogy egyszerre mást lát:

csak elfordul s megvonja vállát

Oda

Oda hol összeér ezerszeresre nyújtott

messziségből a két út dombokon völgyeken

hegygerinceken át sztyeppés síkságokon

ki-kifulladva olykor tervével föladásnak

markolva körül a hóba a forróságra

hideg borogatást rakni megnyugtatásul

aztán föladva a föladást menni mégis

oda hol összeér a…

S ott otthont lelni otthont

Előre-hátra

Ha visszafelé úgyis rossz úgyis rossz ha előre

Görbül a föld az idő szintén fut a szem üres levegőbe

Tegnap egy fontos (fontos? fontos?) levelem érkezett

holnap ünnep lesz hívja föl rá figyelmem az emlékezet

Egyik se nagyon érdemel szót – de a ma az igen

az összegző s új alapot rakó buzgóság perceiben

A percek a percek az idő útjának zúzaléka

ha ők lazák becsúszik könnyen a láb a szakadékba

Különben is: a folytonos előre-hátra-fordulások

úgy meggyötörnek mint afféle testi tatárdulások

s az akkor még vagy az akkor már két távoli idegen ikre

múltból jövőből végül is esik egyazon gödörbe

Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj

hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál

hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok

(ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok)

S a percek is… határaik között maradni éppúgy képtelenség

hisz egyetlen perc is lehet kettős irányú végtelenség

amelynek tágassága oly roppant szűk hogy összemorzsol

Barátaim előbb-utóbb tudom hogy a halál kisorsol

nézzétek el ha tán olyannak látszom mint egy oktalan állat

sajdítóan iparkodom az is legyek ami a látszat:

belőlem az idő (úgy! úgy!) még nyomaiban is kivesszen

kívül meg? – föld barom növény ahogyan őket úgy vezessen

A gyermek álmai

Kezdenek visszaszállani

a gyermek álmai –

Az akkor még tündéri lomok

ma már azilumok

A sírnál fönnakad

mint part falán a hab

az öncsaló remény

hogy túl is lenne fény

S ami most még csak kevés

botló incselkedés

érzem hogy lassacskán tele

lesz életem vele

Ha azt mondom: halál

már nem patetizál

de fejem mellé se tesz

olyat mi félelmetes

S a fényszóró tudat

mindenen áthalad

s ami valamit ér

föltámad újra él

Míg tér idő lazul

mindinkább izmosul

töményül a csodás

köznapi ragyogás

Amit érzékszerveim

s érzékfölöttijeim

felfogni képesek

nem volt még élesebb

Már pontos óra van

kezemben s untalan

rá-rálesek: miképp

tudnám dúsítani még

tovább a pillanat

úgyis agyondagadt

csöpp bugyrait s rafinált

mód átverni a halált

ha mással nem hevem

tüzével színeivel

hogy meghökkentse ha

rám fájna már a foga

mert gyermekálmokat

talán neki sem szabad

ha nincs rá súlyos oka

csak úgy szétrúgnia

Óhaj

Szemet ne kéne csukni,

– ébren hajnalba jutni.

Amit kizár az álom,

többé meg nem találom.

Ha más nem: lámpa fénye,

a mennyezet fehérje.

Még ők is többet érnek,

mint bugyrai az éjnek.

Hiány

Én tudom, hogy mi a hiány:

például nem fogom soha

érezni, hogy milyen, ha a

bal s jobb kéz egymáshoz talál.

S más mozdulat is, hány, de hány

vész már, míg meg sem lett, oda,

s a fő mozdulat is maga,

az imáé: nekem talány.

Most bennem roppant lyuk szakadt,

támadt újfajta csonkaság,

de sejlik rajt a másik át,

s ez ád türelmet és erőt

elbírni a sérült jövőt,

mely végképp élő seb marad.

A kisebb út

Vissza csak anyagért s válogató

szemmel és nem sóvár nosztalgiával –

még mindig jönnek és jöhetnek új

jelenségek megismerésre méltók

amikhez hasznosak a már tudott

tájékoztató paraméterek

vissza csak élő tanulságokért

mert az út lényege nem változik

csupán a horizonton túl eső

látótávolságra közeledett

s mi rég az agy futó vendége volt

ma már a szív bejelentett lakója

így hát sosem elölről sosem újra:

a kisebb út nyilván izgalmasabb

iskolán kívüli egyeteme

lesz élettannak s anatómiának

személyes és félre-nem érthető

telitalálat-demonstrációkkal

meg kell tanulni a kimaradást

a játékszerek békés elhagyását

fehér papírdarabkák százszínű

látását a kaleidoszkóp-csövekben

a visszaszámlálás gép-közönyű

hanglépcsőin „óh”-ok közt mászni le

magamhoz ölelni az iszonyút

megkeresni benn a fenségeset

érezni mindinkább a cél

beteljesítő közelebb jutását

Livingstone-nál jobb Livingstone-ja lenni

a rejtélyes öregség-Afrikának

hogy talán a későbbi utazók

s hogy én is addig is otthonosan –

hiszen „Quid est turpius quam senex

vivere insipiens?” – Régi szó:

„Van-é rútabb annál mint ha az ember

bolondmód éli vén korát?”

Anagógé

Még elégne el nem viselné

sodorja ámbár édes örvény

forróba forró légi vonzás

nemcsak ájul sebeket is kap

tág kerületű májlilákat

nyílókat a szervek tövéig

még elégne de így sem áll meg

paralizálva is törekszik

segít a hő sodortatásnak

mire odaér csupa seb lesz

oda csak csupa sebbel érhet

s ha csupa seb lesz át se látszó

akkor néz majd rá az a Nagy Szem

kristályos hegyi levegőn át

akkor lát rajta át a Nagy Szem

s egy-forróságú véle akkor

nem ég el ég örök örömben

Istenről, öregedőben

Hogyha ezerszer öregebb is,

én se vagyok gyerek,

tárgyalhatnánk egymással végre úgy,

mint felnőtt emberek.

Ő nyilván sokkalta tudósabb

számára több dolog

természetes, sőt túl-túl szimpla is tán,

ami nekem titok.

Bár így, romlandó testben élni,

alázva, dicstelen,

hogy mit jelent, azt nála én

közelebbről ismerem.

Még akkor is, ha sorsot, álmot

rám (ránk) ő rendel, oszt,

de a saját lábán a cifra úton

ő végig nem tapos.

Nagyrészt megtettem már a dolgom,

hátra kevés maradt;

hogy felnőttként kezeljen arra

eljött a pillanat.

Szeretnék mellé ülni csöndben,

megérinteni is,

elmondani gondot és örömet,

a nagyot is, kicsit is.

Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos,

hogy meghallgassanak,

beszélhessek, kiönthessem a szívem:

sok benne a salak.

S vitatkozhassak is, ha úgy jön,

s tévedjen néha ő,

lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha

belőlem dudva nő.

Örömmel tennék mint kölyök még,

midőn aggálytalan

ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman,

és rábíztam magam.

Most szégyellném ezt: némiképpen

mi egyenlők vagyunk,

hozzánk – ó jaj! – az méltó csak, ha így-úgy

el-eltárgyalgatunk.

Danse macabre

„Április, a kegyetlen, kihajtja

Az orgonát a holt földből…”

(T. S. Eliot – Vas István: Átokföldje)

Hát kihajtja… és már március is

és nemcsak az orgonát ki az őszi

levelekkel betakart passzív (szenvedő

nem tevékeny) szívből is a már hunyt szemű

s végső alvásra készült álmokat

és vágyakat és indulatokat

kihajtja kihajtja s töredezik

a felszín és csillagsugár-irányban

szétrobban az örvendő fájdalom

Kihajtja a gyermeket aki ott lóg

élő apja kezén silabizálja

a cégtáblákat: Concordia („c”-vel)

Temetkezési Vállalat Paunz („z”)

és Kuttna Rövidáru és Szövet

aztán a március 10-i

(néhány napja volt az évforduló)

iszonytató delet bátyám (halott

ő is) jöttét a hírrel hogy papa…

s kihajtja sorban a megboldogult

szerelmeket hogy újra éljenek

pedig a roncs idegpályák veszélyes

játékba sodródnak

Lám a libák

a Duna-töltés oldalán s Tera

az első a mezitlábas parasztlány

a tizenkét éves csodálatos

gyereknő az első varázsital-korty

ami óta ünnep az ölelés

ami óta nincs mélyebb fájdalom

mint a könyörgő szóra érkező „nem”

Hát kihajtja azt is ami csak épphogy

vagy úgy se süllyedt még alá a holt

földbe amit jó lenne csöndesen

nagyon mélyre temetni hogy ne csak

április legyen véle tehetetlen

hanem egyéb erőszakos erők is

mikor kegyetlenségre vetemednek

Kihajtja kihajtja… Rabló idő

hagynom kellene hogy mit egyszer

markába fog vihesse békén

hisz ha belékapaszkodom

körmöm szakítva elragadja úgyis

Ó a vénség bohóc-mozdulata

hogy a bohóc nem tudja hogy bohóc

s megdöbben ha régi áhítatára

nevetések buffannak innen-onnan

holott úgy szeretné hogy ami szép

gyöngéd figyelmes kedves és komoly

(mert volt ideje megtanulnia)

benne legyen mind mind e kései

egyetlen méltó ceremóniában

s a nevetések fintorok helyett

ünneplő hangulat venné körül

Kihajtja (most már április valóban)

a hajszák bokros szorongásait

melyek többé nem ökölbe szorítják

megadásra emelik a kezet

mivel kivédhetetlenek hiszen

belülről támadnak miként a fontos

belső szervek megzökkenései

mikről nem tudni még mivé lehetnek –

Szégyen… szégyen… szégyen… szégyen… kihajtja

április a kegyetlen a zajos

zenebonákat vér vigalmait

s kényszeríti a fáradt lábakat

hideglelős bakkecske-hoppszaszákra

Ó sallangos rikító danse macabre!

A latin nyelvtan

A latin nyelvtan bennem szétesőben,

állott pedig meg-nem-rendíthetően,

s nemcsak magamagát tartotta bennem,

vigyázott rám is egy-egy csúf időmben.

Fogódzhattam belé mindig nyugodtan,

akárhány földrengéses pillanatban,

ha tárgy-, részes- vagy birtokos esetbe,

ha bármilyen másikba is jutottam.

Latin idézet jött nemrég a számra,

de közepét a feledés kirágta,

s főnévvel a melléknevet nehéz volt

egyeztetnem esetbe, nembe, számba.

És megriadt bennem valami akkor:

ilyen furcsán is támad az öregkor,

hogy egy biztosnak-vélt részünk leporlik,

mint orr, fül, kéz, lábujj egy kőszoborról?

És kapkodás lett bennem és üresség,

fölbomlott egy öröknek-hitt szövetség.

Ó, latin nyelvtan, rend, erő, szilárdság,

ó, tisztességtelen, csaló öregség!

Veszélyes volna

Lehet hogy fölborzolódik az út

és szétrepeszti tégla-köpenyét

s a járdaszéli akácsor lehet

hogy karvékonnyá ifjul vissza majd

s megjön napjában háromszor a kis

harang szava a harangláb közé

s föláll megint a régi nyárfasor

ami a parttal együtt vízbe dőlt

s lehet hogy a suszterműhely nyitott

ajtaján kihallszik a kalapács

és kifüttyent a jókedvű barát

lehet hogy mint a túlpuccos ruhát

ledobja mái külsejét a táj

és régi szépségében meztelen

elébem tündöklik… lehet… lehet –

Akárhogy is: ha meghányom-vetem

veszélyes volna a találkozás

talán összezavarna engem is

mert kudarcaim romjai alól

hamisan szólna a lelkendezés

Portréfilm

Mikor rólam portréfilmet csinált

a Tv, más egyéb helyszín között

elvittek egy kis faluba is, a

Duna mellé, mert gyermekségem és

ifjúságom tucat boldog nyarát

töltöttem ott, s úgy látszott, s joggal úgy,

hogy a teljesség kedvéért nem árt

néhány ottani kép s néhány személy,

ki most is ott él, s el tud mondani

közös múltunkról egy s mást.

Mielőtt

bementünk volna a faluba, kint

a partszélen filmeztek még kicsit:

a fűzfák közül teátrálisan

néztem a délelőtti, hézagos

árnyékú víztükröt.

Míg járt a gép,

megpillantottam pár méternyire

a stáb hangmérnökét: a partszegély

fölött, drótjánál fogva, szinte már

a vízbe lógatott egy mikrofont,

s tartotta áhítattal; majd mikor

utána megkérdeztem tőle, mit

bűvészkedett, mosolygott egy kicsit,

s azt válaszolta, hogy vízcsobogást

rögzített hang-aláfestésül az

előbbi néma képsorhoz.

A fel-

vételt később folytattuk, bent, gyerek-

kori barátom házánál gyerek-

kori barátaimmal, lelkesen

s versengve mondtak rólam szépeket,

de én mindjobban szégyelltem magam,

mert egyre inkább foglalkoztatott

a gondolat, hogy mily fölösleges

és nevetséges az igyekezet

„megörökítésemre”, s hogy csupán

a vízcsobogást, azt volt érdemes

fölvenni, (bár azt meg vajon minek,

hiszen amúgy is örökkévaló).

Könyveim

Zöld ruha, piros ruha, sárga barna…

A könyvek varázsa odavan ma.

(Babits M.: Zöld, piros, sárga, barna…)

Csak nézem gerinceiket

a címeket a neveket

valami bennem földereng

hogy egyik-másik mit jelent

hogy rég-rég hány cinkos napot

töltöttem vélük izgatott

szimbiózisban míg nekem

nyilatkoztak készségesen

s én azt hittem hogy titkaik

segítenek majd valamit

ha minek hozzám köze lesz

majd feleletre kötelez

hogy a rejtélyek könnyedén

tárulnak tőlük elibém

és egyáltalán hogy velük

simábban megy mint nélkülük

s ők az igazi társaság –

a kisvilág a nagyvilág

a többi: a való való

legföljebb megbocsátható

mivel csiszolni toldani

meggyújtani kell s oltani

és rózsaszín szemüveget

véve nézni csak úgy lehet

s nem élvezni – kibírni kell

otromba tényezőivel

viszont a könyvek… ők viszont

ők biztos biztonsági pont –

Hát így – De most már renegát

szeme fut a könyveken át

s ha levesz egyet kézbe fog

szíve gyorsabban nem dobog

s ha lapoz benne s ha megáll

mert csöppke bogarat talál

– bár mákszemnél is kicsinyebb –

boldog borzongás lepi meg

s úgy nézi már a szöveget

mint elcsúfított terepet

melyen a bogár örömét

nyilván zavarják a sötét

pontok vonalak kanyarok

unalmas katona-sorok

pedig csak azért a világ

hogy ő jól érezze magát

hisz több ő több mint az egész

szemfényvesztő erőlködés

amit hordoz e lila lom

e halott könyv-sokadalom

Ars poeticák a XX. századból

(Följegyzés a hasonló című könyv olvasása közben)

Miután más-más ars poeticák

tömegét olvassa az ember

s először komolyan veszi

amit komoly nevek leírnak

de aztán lassan kezd megzavarodni

mert halmozódnak a hideg-meleg

fehér-fekete ellentétek és

nem is az egyéniségek jegyében

hanem a tárgyi meghatározásban

méghozzá gyakran szörnyű méretekben

miután mondom kezd megzavarodni

az ember s túl a megzavarodáson

fejet csóválni s kételkedni hogy

egyáltalában lehetséges-e –

kél benne forró hála is ama

szent kóklerek és bohócok iránt

akiknek mégiscsak köszönhető

hogy a „hasznos” és hogy a „praktikus”

az „okos” „pontos” „rendes” „célszerű”

s hasonló más derék szavak közé

az áldott „szép” szó is belékerült

Szó

Egyetlen szó alap-alakban

körülötte sterilizált csönd

hígítatlan sötét

Majd az a szó fölver magának…

majd az a szó lazít magának…

Egyetlen szó alap-alakban

s történet lesz jel leírás

még pleonazmus is talán

Ha jó a szó

a ha halló hallja meg

Vers lett

Szárnyak suhognak ének árad

vetélkedik buzgó bogárhad

növények sarjadnak kimúlnak

a nagy ritmushoz idomulnak

zúgnak ha szél inal közéjük

terem vagy nem terem szeszélyük

százféle színben színesednek

száradnak tűzön szenesednek

körülfognak s el is takarnak

táplálnak óvnak nyugtot adnak

Mehetnék eztán óceánra

halott holdbéli pusztaságra

néhány papírlappal kezemben

bő kert övezne ott is engem:

a kertből vers lett s míg a vers él

e kert erősebb lesz a kertnél

Megint tavasz

Megint tavasz. Nem tud meghatni többé:

a kell, a kell – csábító mezbe bújva,

a kell, a kell – a törvény masinája,

azt hallom én kattogni újra s újra.

Mandula-, kajszi-, meggyvirág s a fűben

ibolya-foltocskák. Holnaputánra

hervadás, majd gyümölcs (ha jól megy), aztán

megint az ősz s a tél kálváriája.

Szabály, ismétlődés, nagyon meguntam.

S ki örvendeztem a törvénynek egykor,

ma fázom tőle, s félek: azt szeretném,

ha kizökkenne a rend a szokottból.

Akkor még… akkor még talán… De lelkem

(poros hasonlat) elfáradt madár már,

s ha villám vág is mellette a fába,

csak odanéz, bólint, s tovább se száll már.

Zavartalan

Ámítás újra egy nyár tartamára

reménykedő szem pislog a világra

mozog formát cserél de csak előre

egyről kettőre lentről delelőre

társulni s úgy hogy múlt nélkül a mosttól

kívánatoshoz a kívánatostól

nevetséges még szégyellni való is

hogy hűs ész ábrándokba ringatózik

pedig már hány fagy-mángorolta szárat

látott hány széjjeldúlt aprócska gyárat

megrongyolódni díszbe öltözöttet

zugokba gyűlni száraz régi zöldet

az arcra mégis áhítat telepszik

izgul szorong tűr bízik fél verekszik

talán nem is az agy hiszi – hús a

csont ín izom velő bőr ama „rózsa-

bokrok” dús „bokrai a vérköröknek”

rokonai a kezdettől öröknek

mik ha megint kedvük veszítik őszre

nem halálra készülnek – pihenőre

s ha mégis történne valami nem jó

egyforma sorsból sorsuk lesz hasonló

melyben nem tényező a nyápic elme

a fontosabb erők közé keverve

hol az élet nevetve buktatóit

zavartalan békével folytatódik

Kedvem szerint

Vagyok a hangyák istene

gyomok rovarok istene

ha egy-egy plédemre szalad

vagy kezem ügyébe akad

azt kedvem szerint megölöm

vagy éppen arrább löködöm

esetleg térdemre teszem

és sétáltatom kegyesen

meztelen combomra verek

még csak oda se figyelek

ha növény gyűröm levelét

vagy kiszaggatom gyökerét

rigó ribizli-gallyra száll

mit akar ott az a madár?

az én bokromról csipeget

nosza egy jókora követ!

darázs jön keres ideges

füzettel vágok fele: hess! –

Csitul a délutáni nap

firkálgatok egy fa alatt

mire valami sikerül

vagy a levegő ha lehűl

s be kell hogy menjek micsoda

zárszámadást viszek oda

istenségem perceiről

tirannus-üzelmeiről

s hogy szívom majd a fogamat

s hogyan szégyellem magamat

mint minden isten – gondolom

(csak hát ők fennköltebb fokon)

Abszolút monarchiám

Ez itt most az én abszolút monarchiám

Hogy a farkasalmákat letépkedem-e

a földön széttaposom-e

hogy a gyermekláncfű jövő tavaszig feladat nélkül vegetáló töveit kirángatom-e

hogy rakásra gyilkolok-e hangyát csigát:

szeszélyemtől függ félelmetesen

Szeszélyem meg mit tudom én mitől:

egy árnyék-lebbenéstől

egy futó illattól talán

egy rám fordult vagy elfordult szempártól-e

vérnyomásom billenéseitől

vércukromtól vagy hőmérsékletemtől

szexuális közérzetemtől

a levegő nedvességtartalmától

attól hogy mit olvastam délelőtt

mit tudom én mitől –

Akárhogy van félek magamtól

miként az abszolút monarchák általában

mert a korlátlan hatalom a legszörnyűbb rabszolgatartó

a korlátlan hatalom saját birtokosát tartja rabszolgasorban

s követtet el vele cél- és oktalan bűnöket

Fordulok hát inkább a nap felé

sugarai a körtefa…

De lám még közben is

egy frissen kelt borostyánt szaggatok

néhány levele kezemben maradt

unottan összemorzsolom s elejtem

Azonosulás

A gyomot se, azt sincs erőm kitépni. –

Járok a harmatlepte, nyári kertben,

már rész belőle, félek szinte lépni:

magam tiprom, ha ellankad figyelmem.

Lélegzik, érzem, mélyen önfeledten,

lélegzünk, – két boldog gazdag-szegény: mi,

én nem helyette és ő nem helyettem,

vagyok belőle ágnyi csak, levélnyi.

S mert e mimikri egzisztenciális,

nemcsak szemnek, de földnek, levegőnek,

esőnek, napnak, forgó évszakoknak:

legyen sorsbéli azonosulás is,

hogy részeim ha menni készülődnek,

sokáig nélkülük én se maradjak.

Tévedés

Jön az ablakok ideje

a falaké kettős éghajlaté

a becsukott ajtóké lelkeké

elmulasztott találkozásoké

túli szeretteinké

Sok minden történt nyáridőn

szükséges leülni velük

bizalmat hűséget mutatni

engesztelni keserű arcuk

mert azt hihették már mi sem…

Szervezkedések kint a kertben

a föld felett s a föld alatt

villanydrótokon háztetőkön

légrétegek padlásain

a színek államában

Lenéz néhány napot kihagyva

a gazda s azt hiszi

rossz helyre tévedt

Kertem

Húszegynéhányadikszor

látom, ahogy

e kert az őszbe lassan

beandalog.

E kert, mely ugyanaz még,

s nem ugyanaz,

mert sok halottal ért meg

egy-egy tavaszt.

S ha a halott fák, bokrok

közé megyek,

az is valaki holt lesz,

nem én leszek.

S nem is egy, – rajnyi holt jár

a gyomtakart

utakon, s tudhatatlan,

ki merre tart,

melyik már-nincs bokornál

áll meg, s motoz,

melyik már-nincs fa árnyán

dől fűbe most,

melyik már-nincs gyümölcsből

s hányat szakít,

melyik már-nincs virágra

csodálkozik. –

Húszegynéhányadikszor

– s még mennyiszer?

Lesz majd egy ősz (s talán már

itt van közel),

mikor az élő nem küld

már holtakat,

s a kertben szellemek nem

bolyonganak,

csak a tárgyak zörögnek,

míg nyugtató

csönddel nem száll le rájuk

a néma hó.

Inkább a tél

Ezt az őszt nem akarom észrevenni

hiába tüntet hiába kísérli meg

a szokásos vagy éppen nem szokásos

kellékeivel fölhívni figyelmem

(azzal például hogy a két kis kajszifa

viasszá sárgult leveleiben

csak áll áll mint két bánatos iker

ablakom előtt és vetkőzni nem akar)

Ezt az őszt nem akarom észrevenni

ahogy tavaly szándékom ellenére

nem vettem észre komolyabb bajok miatt

Az idén a koranyár volt az ősz:

arra esett az immár szinte éven-

ként ismétlődő botrány: a szűkebb vagy a

tágabb család növő fogyatkozása

E csillagászati s naptári őszre

kihunytak hát őszi érzelmeim

s türelmetlen vagyok és támadó

ha úgy látom hogy mégis egyre őket

próbálják bennem fölriasztani

Elég volt az őszből végképp elég

Inkább a tél! A nem „innen-oda”

sok-esélyű játéka csak az „ott”

amelyben minden így-úgy befejezve

s amelynek kijelentő módjait

legfeljebb a tavasz új-rend-csináló

forradalma lesz képes pár esetben

(s esetleg) feltételes módba tenni

Tél, ablakból

Hová bújtak a madarak? Üres

az ég, a tv-antennák keresztjei,

mint agyag-szobor-vázak, amiket

egy szobrász ott felejtett.

Vázak… A kert is csupa váz, csupa

meztelenség, a tekintet kopog,

mikor hozzájuk ér, a pára-

bolyhokat is kisöpörte a szél.

Kemény lett a világ, kegyetlen,

szemérmetlen – rendőri hullakamrák

célszerűségével berendezett.

S ó mennyi az ismeretlen halott!

Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő

lepleivel, csecsebecséivel

enyhítse e világraszóló,

irgalmatlan őszinteséget.

Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el

a saját és az idegen lakájok,

kik fülbesúgó széptevéseikkel

az állhatatlant megzavarják.

Hűség

Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról

Züllött és gőgös a világ,

csak nem sikerül rendbe tenni.

Akart vagy tűrt prófétaság,

Ninive… Jónás… cethal… ennyi.

Jónás… cethal s új ostorok,

s holtig termek, bölcs Istenem.

Vagy csak szokásból gajdolok?

Hát termés az, mely így terem?

Hittem, hogy rontok, épitek,

s hány csőd ért és hány mozdulatnál.

Rím, szó, pont, vessző, ékezet –

s több lett-e egy-egy tiszta lapnál?

Nyugalom kellett, béke, csönd,

de rám dörgött a „Kelj fel és menj!”

S míg ugattam a bűz-özönt,

kavartam botrányt Ninivében.

Ó, jobb lett volna árnyain

kertemnek a hegyen ledűlni,

s egy pintes könnyű szárnyain

tetszőbb tájakra menekülni,

vagy nézni, ahogy a hajók

a szürke-zöld vizet hasítják,

s a megroncsolt felszínt habok

sebhintőporával csitítják;

igétlenül, igátlanul

örülni az örülhetőnek,

s bár a napok virága hull,

nem vélni, hogy ez már előleg. –

Hiába! – Máshogy lett, nem így:

küldettem egyre Ninivébe,

s ahogy rossz gégémtől telik,

nyílik szám most is az igére.

Torkomban új s új buzdulás,

az eleve elrendelésé,

nem használ a szabadkozás

s a szörnyű nyisszantás, a késé,

csak termek, termek… Nagy az Úr:

a szó enyém, övé a fegyver.

Hát mondom, bár vér is tolul

számból rikács intelmeimmel,

mert egy-egy szó későn-korán

csírát lök tán ki, s végre béke

s igazság költözik nyomán

a züllött, gőgös Ninivébe.

Hommage à Bartók

Gyarmathy Tihamér képe alá

Mocsár gőzöl? – Zöld-sárga szétmosódás.

Bátortalan kontúrok szeldesik.

Már nem kezdet – valami folytatódás,

több-fészkű fénypászmák keresztezik.

Aztán az élesség, a megnövekvő,

az erre-arra nyíló ferdeség,

az egymás ellen sodróan törekvő

ágaskodás, oldódó enyheség.

Áramlik, lüktet, zúg, harcol, virágzik,

megnyugszik – a végső feltámadásig

a káosznak renddé kell válnia,

s így boldogságot hirdet és szerelmet,

a megaláztatásra győzedelmet

e vérző szívű geometria.

Koszorúzás

V. N. emlékének

Te, Nándor, lent a föld alatt,

(vagy hát amid még megmaradt),

s mi itt emlékednek adózunk:

ünnepi pózban koszorúzunk.

Ha látnád (jaj! de nincs szemed,

s különben is szemhéj megett,

s különben is a föld alatt vagy,

s nem nyílik ott semerre ablak),

ha látnád, intenél: „Fiúkák,

hagyjátok, marhaság, a mókát,

aló mars innét! tűnjetek,

ha már én el nem tűnhetek!”

Nándor, ha ezt mi hallanánk,

fejünk mélyebbre hajtanánk,

s elsompolyognánk mély borúval,

talán együtt a koszorúval.

A pásztor szava

Főhajtással a nyolcvanéves Illyés Gyulának

A törzs ha év-

századokon át rendre lép

a történelem útján (persze ez

csak képletes)

olykor a (szintén képletes

bár nem ritkán végzetes)

zajokban megzavarodik

s tán halláskárosodik

s egy-egy nagyobb kanyar

új tájaival

másult kellékeivel

még botrányt is kever

s a törzs megáll

ahogy bajban torpan a nyáj

míg föl nem hangzik a

pásztor erős szava

ki derekát

nyújtja s messzebbre lát

s tudja hogy merre nem

s merre igen

s a törzs csoda-

szókincséből épp az oda-

valókat tudja ki-

választani

melyekkel a zavart

megoldva visszatart

vagy tenni ösztönöz

mi érdekül közös

és mondja ha

nem kedves is szava

s itt-ott talán

sebet talál

amíg lehet

mert másképp nem tehet

és ellene

a halálnak sincs fegyvere

mert végképp megmarad

mit hátrahagy

s föllelhető

lesz benne sok-sok kellhető

a törzs ha bármi kor

riasztja s bármikor

tanácstalan

és társtalan

– mint amikor a nyáj

torpan s megáll

s vár míg nem hangzik a

pásztor szava

„…a halálnak sincs fegyvere”

Illyés Gyula halálára

„És ellene

a halálnak sincs fegyvere”

– Féléve csak

hogy e szavak…

Köszöntve mégpedig

dús nyolcvan éveit –

S most mint zavart

rossz jós ki csalt

szégyenkezem

hogy hát igen:

hogy mégis rátalált

lám a halál

Ő már vízszintesen

az függőlegesen

(Ó a szép rendnek e

fordult derékszöge!)

Ő már vízszintesen –

Pedig sosem

vállalt ilyen esett

test- s lélek-helyzetet

hogy el kell tűrnie

hogy csak tesznek vele

és ő semmit se tesz

– félelmetes!

– Bárhogy történhetett

mégsem lehet

szenvedő ige alanya

Illyés Gyula

Ami most szenvedő

az már nem ő

az csak egy elhagyott

lak melyben nap lakott

s e nap most fölrepült

és a zenitre ült

és eztán fenn ragyog

mint az örök Nap ott

Ám minthogy földi volt

bút bajt nyomort

tapasztalatból ismer ő

de el nem ismer ő:

figyel nagyon

az égi vándorutakon

és mindenütt

mindenhová besüt

ahol

sötétség és hideg honol

vakul a szem

s a fog vacog keservesen

– S mi akkor ünneplő hommage

volt az ma vallomás

és mert akusztikája a

legvégső csönd maga:

most árad zeng tolul

győzelmi kórusul

hogy „ellene

a halálnak sincs fegyvere”

Illyés Gyula gondolatai

A költő halálakor

Most váltak visszavonhatatlanul

öntörvényű s végképp felnőtt erőkké

gránit- sőt gyémánt-tábla-vésetekké

fém-domborítású törvény-lapokká

Többé nincs aki egyetlen vonást is

meg tudna változtatni rajtuk eztán

akár önként akár kétes parancsra

Teremtőjük falnak fordult – előtte

nem áldta meg teátrális szavakkal

s nem küldte el apostolkodni őket

falnak fordult csupán s magukra hagyta

bízott bennük: lelkéből lelkezett

magzataiban: másnemű anyagból

de ők: ő – csöndesen érezte tudta

Hát ilyenkor következik be a

diadal (vagy a végleges gyalázat

az ebhitű szülőknél)

Itt e pompás

utódok lassacskán mind elszegődnek

egyszerre sok felé és több felé még

s gazdáik észre sem veszik mikor

nagyobbá szebbé lesznek általuk

Gyászoljunk? A milliomos szülők

tisztességes örököseinek

valamiképp mégis ambivalens

érzése bennünk: önsajnálkozás

és hála együtt hogy a hagyaték

nem nő tovább de hogy már eddig is

ilyen hatalmassá növekedett

Fa

A nyolcvanéves Keresztury Dezsőnek

„A világ szelei csak lombom mossák.

Állok. Gyökerem köt el nem szakadva.”

(Keresztury Dezső: Beszélgetés az igazságról.)