Egy gyermek jött

Az emberélet szokvány-vége táján, mikor már az elforduló egekből úgy véltem: hurkot vetett a halál rám, s fordultam én is el az emberektől, és lett nagy éj, nagy csöndesség köröttem, s én mindinkább vacogtam, féltem ettől, bár tudtam, mindez elkerülhetetlen: – valahonnét dalolva, fényburokban egy gyermek jött elébem önfeledten, minthogyha csak véletlen járna ottan. S én szóltam: „Mi dolgod e zord vidéken?” S ő: „Édenkert ez” – válaszolt nyugodtan. S folytatta: „Nézd! nem látod? Éden, Éden!” Én meg mondása értelmét kerestem, s míg olvashatni sejtettem szemében, zavartan én is örvendezni kezdtem.