Cyrano érdeke

Én gyönge lélek

Most ha jönnél idegenül kicsit tört vállal

fájós lábad miatt kicsit szabálytalan járással

s a mostani szemeddel arcoddal kezeddel

ha – mondom – idegenül és én nem volnék elég

okos és jó képzeletű hogy meglássam az út

idáig hozó szakaszát visszaidézzem

a tízegynéhány ezernyi nappalt s éjszakát

melyek koptattak zúztak deformáltak

melyekben – kockáztatva a magad

emberi rangját – akik rád bízattak

azok rangját szolgáltad és nem a

szentek pózában vagy akármilyen más

tiszteletre számító vagy esetleg

tiszteletet kikényszerítő pózban

ha – mondom – megjelennél előttem idegenül

mert valamilyen átkozott betegség

zsákba tette s ellopta volna múltam

s most kezdődnél nekem s mint amilyen vagy

előzmények nélkül –

ó gyönge lélek én

tudnék-e úgy rád nézni ahogy illet

ahogy megérdemled nagyon ezerszer is

vagy elmennék melletted érzéketlenül

tán szellő-könnyű részvéttel: „Bizony

ilyen az élet” s fürkésznék a fiatal

jóformájú üresek után kik pedig

még arra sem volnának méltók (régi dal)

még arra sem hogy saruid megoldják…

Késő este

Szép alkonyat izzott, szép este sötétlett,

volt kellemes élmény, dús emberi képlet,

pillám le-lehullva zár már a világtól,

szúrós-hegyes-éles tárgyai sorától.

Hát kellene lennem boldognak ilyenképp:

a percek, az órák tálam telemerték,

nyúlok nyugalommal, kígyó ha nyulat nyel,

szúnynék ha akarnék, míg nem jön a reggel.

Ám nézek ijedten, bűnbánva szemedbe,

egy nappal a mindkét sírhoz közeledve:

inkább szöges ágyon, kín gödribe hányva,

csak állna időnk meg, bárcsak ha megállna!

Egy gyermek jött

Az emberélet szokvány-vége táján,

mikor már az elforduló egekből

úgy véltem: hurkot vetett a halál rám,

s fordultam én is el az emberektől,

és lett nagy éj, nagy csöndesség köröttem,

s én mindinkább vacogtam, féltem ettől,

bár tudtam, mindez elkerülhetetlen:

– valahonnét dalolva, fényburokban

egy gyermek jött elébem önfeledten,

minthogyha csak véletlen járna ottan.

S én szóltam: „Mi dolgod e zord vidéken?”

S ő: „Édenkert ez” – válaszolt nyugodtan.

S folytatta: „Nézd! nem látod? Éden, Éden!”

Én meg mondása értelmét kerestem,

s míg olvashatni sejtettem szemében,

zavartan én is örvendezni kezdtem.

Csillag

Falakon, vaskos rengetegeken,

a sötétség bástyáin át

a jövőből, mely sose lesz jelen,

ég égeti egy csillag sugarát,

vitézlő fészek-csillagét,

ölében az egyetlen értelemmel,

a kozmoszok s a kvarkok űr-jegét

harc nélkül is könnyen győző meleggel. –

Az őszülő fej meghajol,

a tompuló szem hálával telik:

túlról, a horizont alól

sejlő ösvény emelkedik,

s elhiteti, hogy végtelen.

S ki lassan a sajátmaga

mentsége lenni is már képtelen,

adatik újra bíznia, sőt tán biztatnia –

Az őszülő fej meghajol,

a meg-megrángó száj köszönni mozdul:

az idő szervezett árkaiból

csillag segíti nézni a síron túl.

Szamócavirág

Mit szól hozzá a rend valamilyen

őre-ura, hogy december tizen-

kilencedikén – halljatok csodát! –

kinyílt egy kisded szamócavirág?

Kinyílt egy apró csillag a törött

s barnára dermedt levelek között,

s amikor tompán bealkonyodott,

a csillag még izzóbban ragyogott.

Sűrű tél volt, rendbontás volt tehát,

hogy kinyílt az a megbódult virág,

hanem bizonnyal célja volt vele,

és tudta jól, hogy miért kezd bele.

És tudta azt is, hogy nem tart soká,

de boldog volt, hogy a kert homlokán

s a télén és egy szürke, meghatott

halántékon rövid fényt gyújthatott.

Minthogyha pille tengerpartra száll,

együtt éled kivétel és szabály,

s az ár kidől, s a pille már sehol:

parányi pötty a vízen valahol.

Ha csak

Ha csak elvisz az út ha csak

távolít nincs iránya más

csak hátat mutat csak kisebbedőt

mindjobban elmosódót beleolvadót

az ilyen-olyan színű és ilyen-olyan

mintájú környezetbe

ha már csak a szokásos perspektíva

szokásos tapasztalata segíthet

hiteles mértéket látni ha csak

folt már egy lány haja és nem keret

s a sarkak koppanásait

falatonként eszi az aszfalt

ha csak előre szúrnak a nyilak

s a járművek is hogyha csak

lenyelnek eltűntetnek ki nem adnak

hogyha csak záródnak ajtajaik

ha tízszer annyi ideig

tart a szavak idézése mint amilyen

hosszú ideig elhangzottak egyszer

ha csak a „nélkül” az egyetlen névutó

ha csak … ha csak…

akkor … mivégre?

Pojáca

Hát ha kevés

a szellemi legénykedés,

az agy virtuskodásai,

cigánykerék-hányásai,

hát ha kevés

az illatos pipiskedés,

s kínlódom bár égő igyekezetben,

a célba vett szem még csak meg se rebben:

nincs mentség: el kell kezdeni

magam a veszteséghez edzeni,

hozzászokni a vén fejekhez

rajban csapódó, vétlen szégyenekhez,

miket a leleményes

leépülés kuncogva élvez,

s tapasztalni, hogy a sekélyes

harcban nem én vagyok esélyes,

és hogy ahányszor ön-fölcicomázva,

büszkén lesem, mit mutat a tükörkép:

visszanéz rám egy egyre görbébb,

pojácánál is pojácább pojáca.

Elég, hogy volt

Minek fárad? Nincs már köze magához.

Elég, hogy volt. A többit majd amaz

elvégzi: látni is, miként formál ravasz

történetet az elvetélt helyébe.

De azt látni, hogy a két szerep

szüneteiben kedve elpereg,

s nehéz üresség költözik szemébe.

A képzelt másik képzelt tettei

csak gyöngítik, semmit sem adnak,

a míg azt hiszi, hogy terhei apadnak,

kezd mindent elveszíteni.

Szökevény

Azelőtt hogy az utcai

világítást meggyújtják azelőtt

közvetlenül

a városon végtelen szomorúság

Őrjárat-léptekkel

keresgetem

a szökevényt

akit már többen láttak itt-ott

aki az egész város szökevénye

s jogom van mindenütt keresni

s okom

Eutanázia

Hogy simán csöndesen

haljanak meg s én ne is sejtsem

halálukat

hogy ezek a követelőző

könyörgő

lágy s erőszakos

szavak

simán csöndesen haljanak meg nála

ó mennyire

mennyire ismernie kell

a jótékony

eutanáziát

Vigasz

Korkülönbségünk koponyánkból

ha majd ezer év múlva kiderítik:

legyintenek

s a két fejet

unottan egymás mellé hengerítik.

Adományával megrabol

Végképp nincs hát végképp enyém

Át is rendeztem dolgaim:

illemtudó fények tüzek

kedvemre nyitható kapuk

kedvem szerinti randevúk –

De mért van olykor hogyha nincs?

Miért jön nem létezve is:

az elvarrtat fölbontani

kész képet tovább festeni

házat kulcsátadás után

terv nélkül toldozgatni még?

Adományával megrabol:

nyugvót beretvaélre rak

záraim sorra leveri

viharok kényére kilök

védtelent újra megaláz

Mért van ha nincs mért van ha nincs?

Kötözze le a semmiség

izgágaságát tiltsa el

ne hagyja megsarcolnia

véren-vett gazdagságomat

Cyrano érdeke

A Cyrano-Christian jelenet:

Cyrano súg, és Christian hebeg.

S mennél csábítóbb Cyrano szava,

annál tanácsosabb elbújnia,

mert Roxan megszédül, s szájat keres,

s ha Cyranót találja, hát mi lesz?

Elrontja a szó győzelmét a száj,

melyet egy roppant orr alatt talál.

Cyranónak – ez lenne érdeke –

szavát inkább zagyválni kellene,

hogy a kívántat elriasztaná,

illúzióitól megfosztaná,

hogy a beszéd és arc közt semmilyen

botránkozásra jó ok ne legyen,

s hogy aztán, ha a sötétből kilép,

magát viselhesse, ne szégyenét.

Önkínzásaim

Kinek az engedélye

kéne e perverz szenvedélyre

hogy a rá mért csapások

e nékem önkorbácsolások

szaporodhassanak

még jobban hassanak

s a vért – a lelkét vagy a testét? –

még bővebben eresszék

belőlem?

Én magamért felelős felelőtlen

nem kérdezem

csupán teszem –

Egyébiránt a pszichológiából

tudom hogy ez libidó a javából

s önkínzásaim ferde vágya

forrón számít az ágyra

Nem sejti

Úgy véli: sértetlen marad,

hogy csak a sallang hull le róla,

(a bilincs?), és hogy buktatója

koloncaitól lesz szabad.

S tervez önkényes utakat,

készülve ünnep-alkalomra,

s mutatja magát, sutba dobva,

mit ráfestett az áhitat.

Nem sejti, hogy a dísz benőtt

húsába, s csonkul mind a kettő,

ha unt játékként elveti,

s hogy soha többé, mint előbb,

oly széppé nem lehet leendő,

ha nem segítek már neki.

Aszinkron

Miként közismert: az elő-

rehaladt korban gyorsabb az idő,

tehát rövidebb – és mégis nagyobb darab,

amit jövőnkből kiharap.

Csöpp feledékenység – annak mi az,

aki körül még ott leng a tavasz,

akinek még százszor pótolható,

ha hiába jelzett a mutató?

Két ember él, jár-kél, beszél,

egyformán él, jár-kél, beszél,

s órájuk, nincs erő, ami

valaha összeegyeztetheti.

Intés

El kell venni tőle sietve

és óvatosan amiket

adott hisz lám hol ezt hol azt

kapja föl és babrálja újra

veszélyesen s bolondosan

Kárt is tesz bennük meglehet

Szemében gyermeki közöny

(vagy pajkosság oktondiság?)

Talán nincs is fogalma róla

mit kockáztat könnyelmüen

El kell venni tőle sietve

nem az övéi már minek

szórakozzék velük tovább

Ajándékaiból világ lett:

környezet levegő talaj

négy fal ágy asztal társaság

szükség fölösleg gond öröm

Ő csak szokásból nyúl utánuk

szokásból gyűri tépkedi

nyomorítja torzítja el

s ejti le végre szétzilálva

s okoz esetleg szörnyü bajt

Élő-sirató

Jaj jaj úgy halt meg hogy élve maradt

jaj jaj csak ne úgy halt volna meg hogy élve marad

Hát persze hogy várható volt

hát persze hogy aki élő

hát persze hogy túl is élve

jaj jaj

Mozdulatai már régóta írták

hangja zöngése már régóta írta

lábán látható volt hogy elmenendő

kezén látható volt hogy búcsúzandó

arcán látható volt hogy elveszendő

jaj jaj

Ó ha mindent vinne magával

ó ha mindent ami hozzá tőle vele nála

sőt még nélküle is – ha mindent vinne magával

ha idejét is ezredmásodpercnyi alapossággal

vinné azt is magával

jaj jaj

Ó ha az előtte- s utána-szakasz

úgy össze tudna nőni nyom nélkül ahogy

jó sebészek műtétje helyén a fölmetszett bőr összenő

jaj jaj

Leszek-e?

Milyen ég maradok milyen táj

egy menekülő emlékezetében?

A kegyelmet a test törvényei

nem ismerik számukra nincs különbség:

a legszebb selymet is agyonra gyűrik

a legszebb zománcot is betörik

a legszebb bársonyt is megérdesítik

a legszebb színt is elfakítják

S eljő az undor a jelenvalóktól

az érzékelhetők utálata

Vissza kell hát fordulni kényszerűen

ha valami vigasztalót szeretne

Megáll-e majd akkor nálam pihenni

békíteni nehéz lélegzetű szivét?

Leszek-e táj otthont idéző

leszek-e lelket messze-röptető ég

száz kalandnál izgalmasabb

egy menekülő emlékezetében?

Madarat ölni

Ó madarat ölni bár oka volna

ha mondjuk a fejünkre tojna

vagy ha talán belecsípne szemünkbe

míg dédelgetjük tenyerünkbe

ó madarat ölni kicsi tollast

kalimpáló szívű kis aljast

akit míg arcunkhoz nyomintunk

pimasz tettekre bátorítunk

ó ha a madár fehér szerelme

rejtett mérgek fekete verme

s bedől neki valaki jámbor

s megbánja mert megjárja százszor

ó a madár ha kicsi tollas

mellében a vágy mindig alantas

ha buksi fejében csak ócska tervek

furfangos bűnbandái kelnek

ó jaj az összerándult ujjak

végül ha a gyönge nyakra szorulnak

magukat vörös szégyenbe ejtik

ragadós sárba hengerítik

ó madarat ölni semmiképpen

semmilyen fennkölt ok cél nevében

ereszteni inkább a szélnek

s elfújni a maradék pihéket

Régi lány

Ki volt vala szívembe vésve

hegyes-éles szelídke késsel,

s szívem fakéregként kiforrta,

őrizte, bár széjjelkaparta:

azt hallottam, megelégelte,

magát erős kézzel megölte,

azt hallottam, el is temették,

porait hűs urnába tették.

Mi lenne jó? utána járjak?

bizonyságot vajon találjak?

pirítsak rá aztán magamra,

ha kedvem megkeresni volna?

Vagy fülemen be, fülemen ki,

akár nem mondta volna senki,

ott tartsam, ahol volt idáig

egész az egyetlen halálig,

és úgy akarjam akaratlan,

felé mozdulva mozdulatlan,

esküdve van-nincs(?) szellemének,

hogy addig él, ameddig élek?

Találkozás

Az ablaknál állt, s várt belül,

homlokát gyakran az üvegre nyomta,

s ujjbegyeivel furcsa rajzokat

firkált a hűs lemezre.

Ha nem volt ott, akkor is ott volt:

megkettőzte magát, s egyik felét

odarendelte örök őrködésre.

Olykor cipősarkak kopogtak,

valaki beszélt, ő gyorsan kivágta

az ablakot, de be is csukta gyorsan.

Egyszer hangot hallott megint,

s most már ablakot sem nyitott,

csak kifordult az ajtón és elindult.

Azt se bánta, hogy nem vett szép ruhát,

azt se, hogy zűrben maradt a szoba:

őbenne minden gyönyörű volt,

és rend sugárzott róla messziről.

Romantika

– egy temetőben

porlunk a végtelen időben,

sőt ha parcelláink lejárnak,

esetleg közös sírba hánynak,

sőt csontjaink szintén esetleg

egymással összekeverednek,

sőt kerülhetünk mindörökre

egyetlen nagy földmélyi rögbe,

sőt bármi ehető növénynek

gyökérzete hozzánk leérhet,

sőt a növényt … minek sorolnám,

történhet mindenféle formán,

s leszünk (lehetnénk) – nincs kizárva –

idők végéig összezárva.

(Ha meg másképp lesz, hát nem így lesz,

s ha nem így lesz, majd valahogy lesz.)

Szemére emlékszem

Én a szemére emlékszem leginkább

parasztlány volt nyers vadvirág szemű

a nagyvilág még azt se tudta hogy van

a kisvilágból már sok belehullott

mezitláb járt nagylábujjain sarkain

porszürke repedések cirmai

én a szemére emlékszem leginkább

a Duna és az ég lakott szemében

akkor is ha hajnalban napkeletkor

vörös vizet hordott föl a folyóból

a hegyderékra szőlőt permetezni

akkor is ha a másik part felől

alkonyatkor a töltés oldaláról

libái mellől a folyóra bámult

én a szemére emlékszem leginkább

parasztlány volt nyers vadvirág szemű

maga is vadvirág ártatlan-éhes

termékenyülni szülni élni vágyó

Ajtó

Kinyílik-e az a zöld rücskös ajtó?

Kinyílik-e? Elém szaladnak-e?

Pedig bent vannak semmi kétség

Bent kell hogy legyenek

Másutt sehol se sikerült

nyomukra lelnem

Nyilván a székeket húzogatják:

várakat építenek

külön-külön mindegyikük magának

Sejtik hogy az ilyesmi fontos

nem tanította senki őket

Nyugodtak a díszfák az udvaron:

ma is látták hallották mind a hármat

Nyugodtak a zöld ablakok a lépcsők

a tető s a kora-szeptemberi

délután aranya a házfalon

Szerintük semmi zökkenő

De nékem

De nékem kinyílik-e az az ajtó

énelém kiszaladnak-e? –

Gyönge lábdobogás gyerekhangok tüskés harmóniája

belülről valahonnét

Belülről belülről – a falak mögül-e?

bordáim mögül-e?

Gyerekhangok gyönge lábdobogás

ám csak nem nyílik az az ajtó

holott tudják hogy ilyentájt jövök haza szokásosan

Ott álldogálnak rendszerint a kerítésnél

izgatott s hűséges fogadóbizottság

arcukon kezükön a játék nyomai

árnyékban jázminbokrok alján

A szemben-házfalon

az édes szeptember délutáni napfény

akár e mostani –

Ó de csak nem nyílik ki az az ajtó

(kópéságból más okból kulcsra zárták?)

Pedig bent kell hogy legyenek igen

bent kell hogy legyenek

Másutt sehol se sikerült

nyomukra lelnem

Visszanyert éden

Csukott szobákat nyitogatnak

csukott szobákat ahová csak

néhány fénykép s egy-két magnószalag

engedett be-belesni olykor

Bennük kicsiny halottak (vagy csak alvók?)

akik mellett alvó (vagy tán halott?)

napjaim – vezérek körül a hű

sereg amely nem bírt a túlerővel

Csukott szobák kicsi halottak (alvók?)

ó hányszor indultam feléjük:

készültem gonddal kerestem a kulcsot

öltöztem visszatanultam a régit

Kerestem a kulcsot nem volt a kulcs

A kiűzött kerülgette az édent

olykor falának rontott fölszakadt

homlokkal hanyatlott a földre

S lassacskán gyűlt a fölmentő csapat:

véreim vérei fegyvertelen

botorkáló csöppségek nyelvükön

angyal-igék erős varázsszavak

S a zárak pattannak érintve sem

már-már tetszés szerint mozoghatok

véreim vérei a magukéval

az elveszett édent is visszaadják

Kisunokáim

Kisunokáim, kegyelmezzetek,

nem én várom, hogy elveszítselek,

sőt nem is én, hanem ti vesztetek,

ti vesztetek el engemet.

Kisunokáim, ti gátlástalan,

én szégyenkezve mutatom magam,

ti szebbek lesztek folyamatosan,

én csúfulok rohamosan.

Egyszer túl nagy lesz már a változás,

kisunokáim, ahogyan szokás,

és képtelenség a visszakozás,

csak búcsúzás marad, csak búcsuzás.

Kisunokáim, kegyelmezzetek,

most és akkor nagyon szeressetek,

ti maradtok úgyis a győztesek,

a kellőnél jobban ne győzzetek!