Mediterráneum

Kishalál

Megindulnak: a vadszőlő először

s kipirosodva mintha lázban

majd kopaszodva fokozatosan

aztán a körte szintén pirosan

s bandában a kajszi a meggy a ringló

a barack a ribizli és a szőlő

ők már inkább rákbeteg sárgulással

az egész kertet bánattal beszórva

s a sor végén a kórház-kertből egy-egy

ágát átnyújtó aggastyán akácfa

a legkésőbb elalvó s ébredő

Valamennyin látszik a nyugtalanság

csöpp légmozgásban is nagyon remegnek

súgnak-búgnak: egymást s maguk csitítják

(hiszen Júlia is – bár esküdözve

hogy bátor lesz – mielőtt az üvegcsét

kihörpintette megborzadt a szörnyű

kételytől hogy fölébred-e megint)

Mert nincs itt sincs biztos garancia

s a hervadás egyfajta kishalál:

a halál szokásos tünetei

vonulnak föl s ki tudja hogy a szokvány

folyamat megáll-e meg bír-e állni

a még eltűrhető végső határnál

vagy túllép rajta s nem lesz visszaút?

Őszutó

A zöld helyett s a földbarna helyett

hányféle sárga, bíbor és vörös

mintázza a kert gyűrött talaját,

s majdnem kopasz minden fa és bokor.

De az ág-bog rácsok-rajzolatok

tapadva a házfalra, kerítésre,

az ég alján a horizont-szegélyre

a hullt lombnál százszorta díszesebben

ékítik a környezet pusztaságát.

Mégis e két- s háromdimenziós

szépség-konstrukcióból jéghideg

szél vág ki, szürke hófelhők osonnak,

mégis ősz vége van, mégis a tél jön,

a szem öröme mégse tud leszállni

a hús mélyébe.

Vagy talán nem is

valódi öröm ez? Mögötte rém-

árnyékok bűnbandái sompolyognak.

Elindult a kert

Sárga röpcédulák a meggyfa szórja őket

s a szél viszi tovább készséggel sokfelé

tudja meg más is és tudják meg másfelé is

hogy ősz lett

Aztán újabb felvonás:

a meggyfa áll-áll megkopasztva

áll csak és ágain túl nincsen többé hatalma

A sebek mézga-foltok és törések

kilátszanak

s akkor már közlés nélkül is nyilvánvaló

hogy mi történt a múlt napokban

hogy elindult a kert

akár egy rozzant kísértet-hajó

elindult Indiákba félelmes tengerekre

hogy halandókat visz fedélzetén

és nem nyilvánvaló

hogy vissza hány élővel érkezik

Olvadás

Hová lett az idei hó?

A kert megint pucér, fakó.

Fehéren szebb volt, de hazugság –

most tárja titkát, tárja szutykát.

A venyigék: fosztott szegények,

nyúzottak, halálraítéltek,

nyárra csak néhányuk marad,

az olló köztük sort arat,

az eperbokrok közepén,

didergő, apró szívlevél,

az meg tavaszra makacsul

többszörösére sokasul

és sárbordák, ahogy a hólé

medrecskéit kivájta méllyé,

s a medrecskékben kicsi, nagy

kavics-szemek csillámlanak

és még az őszről ittrekedt

rongy körte- s kajszilevelek

és eldőlt gyomhullák sötétre

fagyott, megkócolt reliefje

és zöld szigetkék s itt meg ott

már élni kezdő fűcsomók. –

Zavar, szemét, göb, éktelenség:

fehérnél fehérebb fehérség.

Kajszifa

Megint egy ágad, vastag ágad. –

Csonka gazdának csonka fája.

De lesz gyümölcsöd, van virágod,

s lesz lombod is, bújnunk alája.

Gazdád is most, múltán a télnek,

úgy érzi, nem lesz éve meddő.

Vén gazda, vén fa –: félig élnek,

hoz termést mégis mind a kettő.

Megint

Kiváncsiság gyötör megint,

amint a zöldülés kora

közeledik, s meg-meglegyint

az enyhébb szél toll-ostora,

kiváncsiság, hogy (példaként

mondom) idén kihajt-e a

többször elfagyott fügefa,

klímánk bizonyítékaként,

mármint hogy ez a táj, ez itt

merő mediterráneum,

miként gyakran említtetik –

izgat továbbá, hogy kihunyt-

e ama rózsák élete,

miket – kísérlet, lustaság

miatt? – mint voltak nyáron át,

födetlen hagytunk télire;

s a fák: a meggy s a többiek,

s a ribizli, szamóca, fű,

igen a fű is, hogy mi lett

vele, az is maradt-e hű,

egyszóval: nemsokára ha

megnézem, pompás díszletül

az a kert áll-e majd körül,

ami egy éve várt oda,

vagy – mint a családban – a tél

hozott itt is halottakat,

csak mert itt más gyakorlat él,

ők nincsenek a föld alatt,

de le- s kivágatnak, s tüzet

rakunk alájuk nagyhamar,

s szemünkből csak a füst kapar

siratni őket könnyeket.