Főhajtások

Stációk

József Attilának

1.

Szegény test! el kellett viselnie,

hogy testté váljék benne az ige.

S midőn a transzszubsztanciáció

megtörtént, s már beteljesült a szó:

az értékvesztett, régi „vashatos”

eldobható lett mint utálatos.

Szegény test! csakhogy járt a vére még,

a szív tovább dobogta ütemét,

s holott üres volt, működni akart.

Nem bírta –, hát leomlott, mint a part.

2.

Ha nem volna a nyelven, agyban. –

De a föld és a levegő,

a növényzet ezer alakban

s minden más élő s éltető,

amiből áll e láthatatlan

határú, s el nem véthető

ország: már őrzi ronthatatlan,

mert erősítő és erő.

A tenyér ököllé szorulhat,

az ököl tenyérré lehet,

tudunk jövőt ápolni s múltat:

sejtjeinkig leérkezett,

s többé-ki-nem-iktathatóan

haza lett az etájt lakókban.

Jékely Zoltán meghalt

Jékely Zoltán semmit sem csinál.

Jékely Zoltán meghalt, ezt csinálta,

utoljára igen rosszat csinált,

ha ugyan ez valamilyen csinálás,

vagyis cselekvés. A nyelvtan szerint

beálló, illetve befejezett

történést jelent a „meghal” ige,

és mert mozzanatos, csak egyszeri,

nem ismétlődő s ismétlődhető

történés-fajtát.

Nos, Jékely Zoltán

meghalt, egyszer és végérvényesen.

Ez történt véle, és utána még

az, hogy letakarták, és hogy kivitték

a kórteremből, a hűtőbe tették

kellő jelzésekkel, s negyednapon

fölboncolták, majd egybeillegették,

szivaccsal lemosták, sötét ruhába

bújtatták, megborotválták, kevés

haját, zilált bajuszát rendbehozták,

kezét a mellén szépen összerakták,

aztán a végén átadták további

intézkedésre a temetkezési

vállalatnak, mely éppen április

elsején, szörnyű, éppen április

elsején, tán, hogy stílusos legyen

az iszonyú tragikomédia,

épp április elsején eltemette. –

Jékely Zoltán semmit sem csinál.

Az „elhagyott lakások” … az a „lány

a Via Appián” … „a kapufa

a nagyváros határán” … amaz „árva

kalap-korona” … a „csodálatos

asszony-kölyök” – egyik se volna képes

akár csak centit megmozdítani

szemét, kezét, lábát.

De valahol

és valahogy (mert másként nem lehet!)

Jékely Zoltán fontosat csinál,

nyilván idáig nem csinálhatót:

teli tüdővel szívja, remegő

orrcimpákkal szippantja, légzi, issza,

amiért, lelkes Don Quijote, forró

éveiben villogva küszködött:

„a végtelenség lányhaj-illatát”.

Bárdosi Németh János után

Ilyen kemény sorokat, ily kegyetlen

rímeket, ily vihart-vető

strófákat: engesztelhetetlen

verset, nem föllebbezhető

ítéletet, amit halálba-dermedt

szád szólt, kezed leírt:

ilyent soha még tőled… Elvett

a pusztulás hangot, papírt,

tollat, múzsát –, lezáratott

a szép szó, a végén a ponttal,

amelyet a törvény rakott.

Ó, néked nyilván fájna! Hisz

nálad a háborgó szigorral

együtt járt a bocsánat is.

P. J.

Megy-e Urának örömébe?

Vagy csak a sírnak üregébe?

Annyi imára jön-e „Ámen”?

Vagy csak a „Vége”, a „Tovább nem”?

Becei görög

A hetvenéves Takáts Gyulának,

a „Száz nap a hegyen” költőjének

Kis, nagy világok… Mozdul a tér, ahol

lépkedsz; idődben „kozmikus óra” jár;

„ömlik, folyik” „a zöld tenyészet”

Heszperián, Hegyen innen és túl.

Echó, Diána, Püthia kertjei

s a Kert – a kerted (s tán Dani Jánosé),

melyik valódibb? Fönt Apolló

száll-e vajon vagy az égitest-Nap? –

Cellád előtt ülsz s nézel: a Tó, a karszt,

a mész, a tőkék, két olajos-cserép,

fürtök, mohák… s lent, arra messzebb

hordja serény had az ért gyümölcsöt.

Cellád előtt ülsz: térdeiden papír,

hallgatsz: virág, lomb, fű – az Egész felel;

diktálnak, és te írod, írod:

egybecsiszolva a tarka szókat.

A Parnasszusra, Delphibe visznek el?

Vagy őket hozzák? Leggörögebb magyar,

görög mennyboltot nyitsz fölébünk:

kéket örök, ragyogó szelekkel,

melyek közé bejajdul a Végzet is,

mert így arányos. Ám te vigyázva élsz:

sugárzod egyre s fogyhatatlan

fénnyel a Rend geometriáját.

Dohány-dolgok

A hetvenéves Kálnoky Lászlónak

Most, hogy lezajlott a nagy Mundial,

s a Squadra azzurra győzött, elő-

szedtem sok és sokféle jegyzetem

három olasz utamról, és belé-

kotortam a csupán agyamba gyűlt

emlék-halomba is.

Következő

történetem még 47-ben, első

utam során esett, valamikor

karácsony táján.

Furcsa gazdasági

helyzet dúlt akkor ott Itáliában

s persze Rómában is, hanem

– mert ehhez kapcsolódik a mese –

most csak a dohány-dolgokról beszélek.

Jegyrendszer volt. Azt végképp elfeledtem,

hogy egy-egy jegyre hány Nazionalét

(iszonytatót) adtak, de ugyanakkor

a Piazza di Campo dei Fiori

egyik mellékutcájában szinültig

töltött zsákok aranyvilágos,

éjbarna, tíz-húszféle szűzdohánnyal

sorjáztak, és tetszés szerint szabad volt

válogatni köztük, kóstolni őket.

Akadt árus, ki – reklám-célra nyilván –

kis pálcát is tűzött a zsákba apró

papírlappal és ezzel a frivol

szöveggel: Monopolio di Stato

A nagyforgalmú utcákon pedig

hol itt, hol ott egy-egy asztalka, rajta

külföldi, főleg amerikai

és angol cigaretták, (némelyik

alighanem mutatós hamisítvány):

Kent, Marlboro, Camel, Pall Mall s egyéb.

Nos hát egy ilyen asztalka hasonló

cigarettákkal állt szerényen a

Corso Vittorio Emanuele

egyik járdáján, összecsukható

széken középkorú nő ült s a nő

mellett egy tíz év körüli fiúcska.

Épp arra mentem, amikor csikorgó

autók: egy dzsip és egy közepes

rabomobil torpant meg a kicsiny

asztal tövében. Két rendőr leugrott,

s az asszonyt a rabomobilba vitte,

s tovább suhantak. A dzsipes viszont

a cigarettát készült elkobozni,

s miközben mélyen az asztalra dőlt,

a kisfiú, ahogy csak bírta, durr!

jól farbarúgta, s átrohant a másik

oldalra, s egy szűk utcácskában eltűnt.

A rendőr lángvörös dühvel a dzsipbe

pattant – mit bánta a dohányt! – s utána!

A bámészkodók ekkor sorra az

asztalkához léptek, s a csomagok

pillanatok alatt elfogytak onnét.

Álltam, nevettem, s búslakodtam is.

hogyhát a szolidaritás…

Talán

fél óra sem telt el, még ott köröztem,

s már jött az asszony vissza, s elmesélte,

hogy zordonul kihallgatták, fölírták

adatait, s hogy így meg úgy, ha újra…

s elengedték a rendőr-őrszobáról.

Aztán, hogy a pucér asztalra nézett,

s üresnek látta, s már folyt volna könnye:

mintegy varázsütésre, innen-onnan

előszivárogtak a „tolvajok”,

s pár perc múlva az asztal úgy tele

lett, mint előbb volt.

Én meg boldogat

s mélyet sóhajtottam, s mentem tovább. –

És most, hogy az azzurrik

világ csodájává váltak, s mikor

a hetvenéves Kálnokyt köszöntő

versen töprengtem: ellenállhatatlan

kedvem támadt leírni s közreadni

– mert meggyőződésem, hogy Kálnoky

László éppígy tett volna (persze, ha

e dolgok véle esnek meg), s ezért

csokor helyett talán el is fogadja –

e régi és igaz történetet.

Versek Vasarely-képekhez

Lineáris tanulmány I.

Billen, majdhogy ledől a kocka,

a berótt pálca fogja vissza,

a levél-páfrány, cirmos alma

s a zsinór játékos kanyarja.

Vagy nem is ők, – inkább a rend,

mely átjárt minden csöppke részt,

s belülről tartja össze ren-

dületlen-eggyé az egészt.

Vak

Világító sötétség.

A kavargó

vonalakból gyöngéd erővel

kisüt három fény-folt: a két

kéz és az arc.

S a látó

káprázva elfödvén szemét

ámul a villogó csodán,

e háromság csodáján:

a még-látóbb két kézen, arcon.

Ion – 4 –

Illesztett, pontos elemekből

épül e sokrétű világ,

más-másszínű négy- s hatszögekből

a törvény-szőtte tarkaság.

Az ujj helyett a szem tapintja

a hullámzó felületet,

s találja meg hámján a tiszta

csúcsokat, tiszta völgyeket

s a zenét is, mely szólalatlan

fölzeng e könnyű mozdulatban.

Tridim – HH

Élettelen, de él:

nagy tömbökben kikél

a két dimenzióból

a harmadik.

Fölvérzik, lám, a tér,

s a sebzett változóból

megszületik

a negyedik.

Tigrisek

Egymásban … bonthatatlanul

Kígyózó, több-szín-csíkos örvény

torlódik, torpan és lazul

a fészek-partok bolyhos öblén.

A két-egy test felül s alul

s oldalt a bőrön túlömölvén

hasonítással hasonul:

ég a narancs, ég a vörös fény.

Játszanak magukkal s magukban,

a pattanásig fűlt tagok

mozgó bástyáiba szorultan,

– míg bolygó, boldog áramok

kalandoznak hegy-völgyeikben,

és pattannak ki itt meg ott.

Költők, fiatalok

Öcséim drága öcséim költők fiatalok

kiábrándítsalak? én rosszat nem akarok

én nem akarok rosszat de ne kérdezzetek

ne kérdezzétek hogy s mint látom a költészetet

mondtam igen hajdanta én is nagy szavakat

hogy így meg úgy hogy szentség nincs más a nap alatt

hogy életem egyetlen tartalma célja ügye

hogy azért van hogy az embert magasabbra vigye

hogy nincs alku hogy érte semmi se drága hogy…

– miként ti gondoljátok költők fiatalok

nyilván kijelölve napom már mire nem jön éjszaka

vagy éjszakám amelynek nem pirkad hajnala

ha valamikor hát most köntörfalazni tilos

(bár ahogy mondják: mindent eltűr a papiros)

vagyis: csak írtam írtam s a szavak szerkezetek

a vers rámkényszerített mindig egy s más szerepet

s ha új lett készen: – újra ha sok-sok – mind az egész

gyümölcseként termett egy kancsal viselkedés

esetleg félig kancsal vagy negyedig ötödig az

az arány mindegy az a fontos hogy valamiképp nem igaz

öcséim drága öcséim költők fiatalok

ringyók a szavak befűzni ne hagyjátok magatok

úgy se hogy mint a bogáncsok rátok ragadjanak

vagy szándékotok ellen valami mást mondjanak

úgy se hogy ami végül mindebből megszületik

az dirigálja az embert az embert bennetek itt

legyen példátok inkább a rendes szívdobogás

ami egyszerű tiszta nem szól bele álca fogás

persze a költészet szent mást nem vallok ma se még

de úgy ahogyan szent az ember a föld meg az ég

sokat tanultam idáig s lám ennyit tudok ha tudok

öcséim drága öcséim költők fiatalok