Üvöltök s hallgatok

 

 

 

 

Elmélkedés egy Illyés-dedikáció fölött

A költő halálhírére
Ahogy az arca se a teste se
e betűk együttese se –
Az átkanyargó fonalak
karikák hurkok vonalak
közök emelkedések
egy-szintek süllyedések
az öntudat nyugalma
ingások riadalma
a szavak gránitbástyaképpen
rakott épületében
ahogy… ahogy… ahogy…
Nem múlik él ragyog
Üvöltök s hallgatok
 

1983

 

 

 

Lett ideje

Rónay Györgynek, akit ma is gyászolok
 
Csillagok, titeket se tudtalak.
Véga, Aldebárán, s hány mennyei virág!
– Ne félj, lesz majd időd megtanulni, hanyatt
fekve, ezt az egész égi botanikát.

(Rónay György: Csillagok)

 
Pedig sokat tudott:       a lélek ezer recéje-ránca
éles-szelíd szemének       magát készségesen kitárta
S oly biztonsággal mozgott       a gyűrt titkok között
mint aki mindegyikkel       szövetséget kötött
Tudta a nőt a gyermeket       az anyát apát       a barátot
a jó- és rosszindulatok       gubancaiba is belátott
tudta az örömöt       a szenvedést       az emberi
gonoszságot        (de ezt nem tudta megérteni)
Nagyon sokat tudott:       tudta a földi másegyébek
törvényeit       és mindenekfölött       tudta a szépet
mely annyiféleképpen       föltündökölt előtte       s annyiszor
mint vers virág zene       víz arc ház kép szobor
Sokat tudott sokat nem       A csillagokat például sose tudta
Nyugton tekintett mégis       idegen otthonukba
Hitte: lesz ideje elég       hogyha már fekszik hanyatt
lesz megtanulni ideje       őket is       a csillagokat –
Ó Véga ó Aldebárán       s más csillagok (égi virágok)
most már hanyatt fekszik       közelről néz       s régóta rátok
most már titeket is        nem-ismerősök       megtanult
Panasza nincs már       csak nekünk       hogy végképp odamúlt

 

 

 

Vészi Endre meghalt 1987. július 9-én

Árvai nincs többé. Pár szó és medribe roskadt
 
egy szép híd, boldog kapcsa sok Árvainak.
Bandi, mi történt ott és itt? Várjunk türelemmel:
 
nem sok idő kell már, s újra veled lehetek.
Fény voltál, szíved zengett, ez a drága, meleg szív,
 
tompa kolomp kong most, kong szomorú helyükön.
Bandi, ha van tükör ott, pislants bele, lesd ki előre
 
mit tett rajtad a sír. (Rajtam is azt teszi majd).

 

 

 

Hetvenöt

Weöres Sándornak születésnapjára – könyörögve érte és hozzá
kíméld
test a testet aki sohasem élt
és aki csak
gyönyörű fölöslegek
számára volt eföldi lak
fondor cselek
csalták fény-árnyas fellegek
közé de benned megpihenhetett
ott és akkor sem élt
csupán aléltan elhenyélt
ám emberül
kívül-belül
jó rossz hozzá sehogy se fért
test test te most
mért lettél magadhoz gonosz?
lám a tündér fölöslegek
belőle most is lengenek
s ő tűri tarka kedvüket
holott beteg
holott nagyon beteg
kíméld
test a testet aki sohasem élt
de ki
hajdani és mai
gyermekek
és felnőttek hada felett
bűvölve ring lebeg –
hagyd abba hát
e ríkató csatát
engedd megint a régi áradó csodát
nem érdemel ilyent s épp tőled semmiképp
nem érdemli magán maga fölött ítéletét:
test a testet kíméld
ó test a testet kíméld…

 

 

 

Túl már

Galsai Pongrác után nagyon nehéz szívvel
Túl már… Most minden rejtély kiderült
amit hittél a Másvilág körül
Ha nincs – ugy vélted – hát megszűnsz te is
ha meg van akkor baj számodra nincs
Merthát te… Mégiscsak segíts nekem:
sóhajtsak érted: „Édes Istenem”?
S kérjem kegyét? (Meg-megbántottad őt)
Vagy épp nevessem ki a temetőt
hisz úgyse bír csinálni mást veled
mint elfogadni tárgy-lett testedet
majd széjjelrágni úgy hogy nem marad
belőled csak csont s egypár szőr-pamat? –
Most majd búcsúztatnak szónoklatok
ha hallgatod röhögsz rajtuk nagyot:
(Élőként így kevés értő dicsért
hogy meghaltál dicsérnek mindenért –)
Bennem megint űrebbé vált az űr
kegyetlen fájás fáj kegyetlenül:
száz- és százezren birkóztak vele
akadt-e már a sok-sok némelye
ki elfogadta azt hogy van hogy élt
s egyszercsak nincs nincs – végleg végetért? –
Hősködni hogy „Legvégső percemig!”
hogy „Míg erőmből egy betű telik!”
Ó nem! – Hisz épp elég nagy hősködés
hogy tudván mind nem vágsz magadba kést
csak vársz s teszed híven amit a nap
szeszélye zord napiparancsba ad –
Barátom Jóbarátom merre jársz?
Szájam körül mélyebbé nőtt a ránc
még gyakrabban tűnődőm el: mi ez?
miért e tarka cécó és mihez?

 

 

 

Akarom

Akarom hogy legalább
egyetlen zajgó délután
jöjjön vissza harmincegynéhány évnyi messzeségből
Nem a fantázia köd-lova hátán
hanem tárgyaival élőivel levegőjével mindenével egyben
s főként azzal a fuldokló
ugató nevetéseddel mitől
végülis harsány kacajra fakadt
aki hallotta hangod
Akarom
hogy kussoljon előttem
múlás idő felejtés más ilyen –
S ha az nem jönne vissza
amit hívok
akarom
hogy lábam varázserővel
mozoghasson tetszés szerint a múltban
vihessen el
amaz egyetlen zajgó délutánba

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]