Már heten mint a gonoszok
Leszek falevél
Lehet hogy reggel térdig letűrt harisnya lesz a lábamon |
hogy tízéves gyereknek menhely-kabát lóg hátamon |
s egy boltosnál kivel szívesen nem találkozom |
nagy ívben átmegyek a másik járdára és ott folytatom |
|
Ha nagyon-nagyon akarom lehet hogy pont így megvalósul |
és nem is lesz csoda hogy hatvan évem meghiúsul |
Száz év kétszáz ha senki de senki nem jöhet tanúmul |
leszek falevél melyet a szél ahogy kedve tartja úgy fúj |
|
|
Anyám öle
Akkor is jó volt menedéknek… |
De a kicsi test kicsi lélek |
(mert kicsit tudott fájni is csak) |
nem vélte túl-kívánatosnak |
|
Most a romló test s a világnyi |
lélek – tudván szorozva fájni – |
s majd belehal mert nem találja |
|
Kölyöknek fél-fölöslegesség |
öregnek már nincs-párja mentség |
hiszen fejét belé ha rejti |
a halált is nyilván felejti |
|
|
A hetedik unoka
Már heten mint a gonoszok… |
|
Pedig mind a hét fényes angyal |
ez a most-jött hetedik is |
|
Még nem foghattuk meg kezét |
nem simíthattuk meg haját |
nem nyomhattuk arcához arcunk |
hozzánk is jött de messze tőlünk |
|
Együtt félrajnál több gyerek |
Két öreg fát jól körbefognak |
körbefognak s holott óvóan |
előbb-utóbb baj lesz belőle |
|
a két öreg fát körbefogják |
mind szorosabban bár szeretve |
de kíméletlen élni-vággyal |
|
Két öregnek vérünk veszik |
kiszikkasztván szelekbe löknek |
bennük belőlünk nem marad |
csak olykor egy-egy tompa sajgás |
|
|
Újszülött
Apró öböl s talán az óceán |
készül belé – – Még azt se tudja hogy |
„Cogito ergo sum” akkor bizony |
mert hogy gondolkodik háromnapos |
fejével ez alig képzelhető |
Viszont ha ő esetleg az előbbi |
Descartes-i tétel értelmében a |
maga számára nincs is: mi akik |
kívülről észleljük mi esküvel |
állítjuk hogy van s legalább olyan |
valósággal mint mi gondolkodók |
Tehát van van akármilyen kicsi |
A bibliai mustármag nyomán |
képzeljük el jövő sorsát hogy a |
picinyke magból is miként lehet |
hatalmas ízelt lény amelyben |
ezer alakban ő is benne lesz |
s tőle is mássá válik a világ |
|
A kint s a bent
Játszom mesélek pajtásuk gyerek |
vagyok –: lám ők annak tekintenek |
|
S ha rámkerül a sor valamiben |
elvárják hogy hűséggel megtegyem |
|
S én vállalom a rámrótt szerepet |
beszélek bújok dörgök remegek |
|
S tologatom a kis meccs-bokszokat |
még tutulok is hozzá nagyokat |
|
„Boldog idill” – sóhajt föl aki néz |
„Milyen kedves eggyé-ölelkezés!” |
|
„Milyen meg-nem-támadható világ |
önnön rendjébe burkolt tarkaság!” – |
|
S közben a látványos látvány mögül |
hűvös szél indul s fog lassan körül |
|
Mert arra nincsen senkinek szeme |
hogy csak egy gépnek pördül kereke |
|
hogy tündöklő s roppant csalás folyik: |
a kint s a bent semmit se változik |
|
|
Összekulcsolódva
Valahol nyilván följegyezve már |
az a nap az az óra az a perc |
mikor majd egyikünk… (vagy ő? vagy én?) |
találgatom – semmi értelme sincs – |
De ki lehetne védeni talán |
ha összekulcsolódva szorosan |
nem engednénk el egymást pillanatra sem |
s a Végrehajtó mindkettőnket együtt |
|
Nővérem és húgom
Előre nézek: „…háta még eltakarja a halált…” |
hátra: roppant játszóterekre enged |
|
anyám rendelkezett így odaátról |
|
kendőbe csavarva a vetett ágy |
végén a dunyhát ahogy szokta régen |
biztos melegben érezném magam |
|
|
Mi volt találkoznom vele?
ha tévedt szálka beszalad |
és egész testem gyújtja rám |
|
s a vér rajtam kívül kering |
|
Így történik míg számvetést |
készítek: mit kaptam s kapott |
|
S nézem magam: szép tévedés |
vagy kétes játék kezdete: |
mi volt találkoznom vele? |
|
|
Egy szépséghez
hogy kívánnék csak állni ellene |
s toporzékolna bár aprócska szelleme |
akkor is míg erőmből tellene |
hogy arcom minden sárt felejtene |
|
|
Csak ennyi
szívem oly döngve dobbant |
|
|
Szemmel sem
Kihűl lenyugszik a háborgás a szívben |
Az elválások – „Távol a szemtől távol a szívtől” – |
valami súlyos hosszú tapasztalás igaz összegezése |
S mert igaz: fáj is ámbár nincs joga |
Messziről is lehet egyszerre lépni |
a mezitlábak nesze is összefűzhető |
még félvilágnyi űrön át is |
mint ahogy két egybefonódó test között is lehet Kínai Nagy Fal |
egyszer csak férccé vékonyul |
és gyönge érintésre is kettészakad |
Ó minek lett így? Forog forog a föld |
ismeretlenné teszik a volt ismerőst |
s a közbe-fújdogáló hűs szelektől |
És én/mi tüskések leszünk |
magunkat szurkáljuk ha moccanunk |
hát holtra-fáradtan megállunk |
nem merjük szemmel sem keresni egymást |
|
Illannak ki
Mint aki előtt keresztutca-sarkon |
sorra eltűnnek kik után sietve |
iparkodott hogy még elérje őket |
mert nem maradt csak egy-egy szoknya-csík |
egy-egy kemény lábszár búcsúztatónak |
és tudja már hogy soha sem jut el |
a sarkig hogy visszatarthassa őket: |
|
úgy illannak ki rokkant életemből |
kedves legkedvesebb barátaim |
s főként a nők a drága drága nők |
|
|
Egy szerelem története
hányfajta is volt? hányfajta összevillanó szem? |
közeledés: vad? cifra? egyszerű? |
hányfajta érintés: kezek? |
ujjak? arcok? (a test bármely pontja a másik |
bármely pontjához) hány meg hány félő szűkölő |
próbálkozás: olykor kívánt sőt áhított vagy csak eltűrt? |
és hely hányfajta: szénaboglya? erdő? |
hivatal? vendégágy? riadozó? nyugodt? |
s hányfajta ölelés mikor már elszakadt a gát? |
hányfajta hörgés? szusszantás? sikoly? |
hányfajta ösztönös fortély a kéjt növesztő helyzetekben? |
hányfajta zümmögő harmónia? (boldogság talán?) |
hányfajta durcás indulat? már-már széjjelfoszló kötés? |
sőt undor? sőt önköpködés a választás miatt? – |
|
de mennyivel többfajta hála volt |
majdnem sírós leboruló lábcsókoló: |
élet tehát a legszebb értelemben |
|
|
Kárunkra vagy javunkra
A töltésen belül a partszél jó hogy más lett egészen: |
nincs mihez viszonyítanom tömérdek veszteségem |
A rámpa túlsó oldaláról hol a fehér homok? |
Hol csattognak bokáig-térdig vízben a mosó asszonyok? |
Hol metszenek ki hófehér négyszögeket a libarágott |
zöld gyepből a száradni tett lepedők és egyéb ruhák ott? |
Nemrég hogy arra jártam kapkodva kószáltam kutattam |
nem ami volt hanem ameddig eljutottam |
A réteges időt ami rakódva réteges időre |
a homokot füzek sűrű bozótjával benőtte |
Mikor? Nem voltam itt sokáig hát nem tudhatom |
Tavaszról tavaszra lassan történhetett azt gondolom |
E tájba ismét én már nem nőhetek soha bele |
Hanyag voltam: évtizedek múltak s nem törődtem vele |
Most oktalanság lenne tőle de tőlem is ugyancsak |
elvárnunk hogy ő visszakanyarodjék vagy én előre hajtsak |
Azt tehetem tehát csupán hogy mint vándorló idegen |
végigjárok kiváncsian mint ismeretlen szigeten |
s elviselem hogy mint mély és nem azonosítható |
sajgás végignyilall rajtam valami mindig fájható |
valami élesen erőszakos amit csitítni képtelenség |
de megtudom belőle mi a reménytelenség |
a töltésen belül s a világon mindenfele |
hogy még a gyémántkő… az is bár volna elég ereje |
s egyáltalán: minden ami földön vagy égen létezik |
kárunkra vagy javunkra örökké változik |
hogy mi is szerencsére s akárhogy kísérletezünk |
az előző perccel se többé már azzal sem rendelkezünk |
|
Fényképek a falon
Három lányom gyerekkorukban |
Picasso arca egy lapból kivágva |
az isenheimi Grünewald-oltár corpusa |
s az oltárképből néhány kéz meg ujj |
unokáim mind a hét együtt és külön |
anyám apám nálam fiatalabban |
Tandori Szpérója Szent Katalin |
(múlt századi litográfia-levlap) |
a Várakozó (könyöklő nő) órómai |
szobor fotója Ronsard sírja Tours mellett |
lent a te képed negyven év előttről |
és sajgó sajgó fájdalom a szívben |
|
Kedvemre s nélkülem
Úgy születnek kedvemre s nélkülem |
|
Keresem magam késve bennük |
melyek egy-egy öl melegéből |
nőttek ki váltak érzékelhetővé |
|
|
SOS-t jelez
A könyvek s a tapasztalat |
|
megtanított: mi jó mi rossz |
Jövőm kihúznom nem kellett kalap |
(bár a véletlen is lehet csodálatos) |
|
Sorsom nem óvták más kezek |
|
még megértést sem kértem én |
ha voltam: voltam ki nem érzeleg |
s bőrön belül fakadt olykor piros remény |
|
Most futnék már mindenkihez: |
|
segítsen hogyha módja van |
A testem lelkem SOS-t jelez |
meleg karok között didergek egymagam |
|
|
|