Kulcsra zárul

 

 

 

 

Miserabilis

Szemközt ha már ilyen közel van
szemközt vele a végső birkózás előtt!
Ne hátulról csapjon le mint
sikátorok sötét lovagja
Hogy legalább akkor hogy egyszer legalább
egyetlenegyszer láthassam szemét
még azt se bánom ha megbánom akkor
mit annyi sokszor elkövettem ellene
Mert úgy sajnál s oly roppant szomorú
s nyilván oly gyakran megsajdul szive
konokságomtól mely kétségbeesve
iparkodott hogy onnan a hiten
való létét valóban elfogadjam
Fény-árnyék-csíkosan messze a szülőágytól
sűrűn kínlódtam bármilyen kicsiny jelért
hisz emberarcom rúgta porba
a kényszerű alázat és zavar
Most itt a legjobb alkalom
a legeslegutolsó (a legelső?)
egy pillanat csak s máris zenghetem:
„Van!” vagy „Nincs!” – ám ha így ha úgy:
ó én szánandó mindenféleképpen

 

 

 

Kinek már…

Kinek már bajsza nő s a kóca fogy
többé gyermekké nem lehet
hiába ül homokba kiskölykök közé
s épít furfangos várakat
s beléjük ólomkatonákat
amennyi kell várvédeni
S még apja is hiába él
Valahol mindig fúj a szél
valahonnét mindig befúj
valahogy mindig megfagyasztja
Hát mit tehet? Fürkész keres
a föld felett az ég alatt
mígnem melegség leng feléje
maga se tudja honnan is
Aztán lassan konyul feje
mintha egy ölbe hajtaná
ott hálásan elfészkelődik
érzi jól hogy javára van
érzi az öl angyalfehér
selymét gyűrődni homlokán

 

 

 

Káromkodás után

Ha megbántottam volna
– nem hátsó gondolattal:
kín égett homlokomra
az bélelt indulattal
S csak úgy bánthattam volna
ha létezik – Ha nincs ő
amit mondtam morogva
mondta egy szalmacséplő
– Ha meg van s mint mesélik
hogy mindenek királya
egy dúlt agy dúlt beszédit
ő nyilván megbocsájtja
Sőt tán segít is és mint
kértem úgy gondoz engem:
asztalt meg ágyat készít
csöndet teremt szivemben

 

 

 

Végképp vége

Csak úgy (nem is füledbe szánva)
jön elalvás előtt a számra
majd hetven év után megint:
„Én Istenem…” s az alku, kérés,
hogy én… hogy más… hogy védj meg és érts
és sorra-rendre titkaink. –
De az a béke, az a béke
annak már végképp vége, vége,
az többé már meg nem legyint.

 

 

 

Hitvita

 
János ev. 20., 29.
Máté ev. 5., 3.
 
Nem látok – Ám hinni szeretnék
A föltámadt Krisztusra morgok
mivel Tamásra megrovóan
pirított rá s kedvetlenül –
Ha értelmet kaptunk miért nem
hagyja hogy éljünk is vele?
Így már-már innét indulóban
szinte folyton feszít a szégyen
hogy oly keményen megaláz:
résnyit se nyitja függönyét –
A nagyon-nagyon okosoknak
bújom utolsó napjait
de egyik sem terem vigaszt
mert mintha gyermekszáj suta
logikája szólna belőlük
csak persze fennköltebb fokon –
Akkor már inkább nénikéktől
rózsafüzéres vén kezük
bütykeitől tanuljak élni
és tanuljak meghalni is
hisz a Hegyi Beszéd szerint:
„Boldogok a lelki szegények”

 

 

 

Megtévedt Nárcisszusz

Hogy a hazátlant elkíséri készít néki asztalt meg ágyat
mert éhsége növekszik és dereka is gyakorta bágyad
 
A jelek úgy jelezték
 
a szorongást felezték
 
a hitet kétszerezték
 
Az értelem mely mint a lé
 
széttócsált addig százfelé
 
úgy látszott mintha újra
 
formák közé szorulna
 
s a gép mely összevissza kattogott
 
megint ritmust fogott
A kóborló köphette szembe magát nem is telt sok időbe
másnis gyerekszobába járt holott azt hitte már kinőtte
 
jobb ha kezébe kést vesz
 
s eztán netán ha téveszt
 
azzal kezd rendezéshez
 
Hisz éginek gondolt lapos
 
juh-járáson gyalog tapos
 
s mintsem a hegyi levegőben
 
boldogabb büdös terelőben
 
(megtévedt Nárcisszusz rájön-e hát
 
hogy magát látja jót ha lát?)

 

 

 

Egy-üresség

Kezdhető testem megvetése
kiszuperálni engedése
lefokozása rangtalanná
a férfikarban hangtalanná
Megnyugtató hogy célja másul
hogy kiszokik a csábulásból
hogy kitanul a csábitásból
a testért testet ámitásból
Az őszinteség kora jő el
sok igéjével főnevével
kevés bővített mondatával
még kevesebb henye szavával
S ez jó… tudom: fönn kell maradni
a termő méhnek magvat adni
de hogy minek és hogy mi haszna:
kutatjuk se vége se hossza
S ez rossz… most már végképp hiúság
a funkciótlan szóra-szóság
szaporodhat az igen és nem
az értésben megértetésben
S ez rossz… mivel fölöslegesség
nélkül az élet egy-üresség
csak cifraság dísz mája-fátyol
emelhet ki a földi sárból

 

 

 

Állapot-rajz

Rárakódik az esőre a sár
Mindenki megkapja amire vár
Hol így hol úgy fut a perc fut a nap
az idő kergült eb: önfarkába harap
Föladtam: tegyen úgy ki-ki ahogy éppen akar
Néző vagyok az lettem nyilvántartó hivatal
Szemem nem dirigál többé csak konstatál
ami történik benne rétegeződve áll
Innét azután leereszkedik
a gyülemlő rétegek sora lényem legmélyeig
s látna csodát aki rátekintene
akinek még érzékeny ilyenre a szeme
Befagyott öbölben zátonyra futott
félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott
jegeces kanalat bögrét vázát még talán
virágokat is egy kidőlt váza falán
és még ezer apróságot nagyságot: kócos kis fejeket
ravatalokat satöbbit egyszóval: életet –
Bennem mélyen ahogyan egyszer én
makacsul-szerző-rabló korom idején
Azóta soha úgy… Elaludt a hevem
nem én teszek a dolgok történnek csak velem
fejemen belül a töviskorona
befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma

 

 

 

Rommá dúlja

Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!

Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.

Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ilymódon éltesse.

A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.

Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!

Ha így tudna kifogyni belőlem!

Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.

És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.

 

 

 

Bírok-e még?

Megkímélném ha rajtam állna –
Ó mennyi irreális álma
mennyi kicifrázott elképzelése
vált még át szenvedésbe?
A gyötrelmek – igen – nevelnek
Dehát mért jobb a megneveltnek?
Ki lassan mindenről lemond
embernek hagyja-e a gond?
Ha majd már csak idézhető
ha így leszek csak résztvevő
bírok-e még segíteni
annyi erőt kifejteni
amennyi kell valami vétkes
szörnyűség elviseléséhez
hoz-e rám az emlékezés
akár csak enyhe enyhülést
vagy már most bölcsebben teszem
ha ellopózom csöndesen
hogy mit mentségnek lenni hittem
nyomokban se maradjon itten

 

 

 

Kulcsra zárul

Küszködnek régi álmaim
hogy álomnak maradjanak
de szét-szétzúzzák vágyaim
s a képet roncsoló szavak
Mondtam nekik kik féltenek:
sokáig már nem bírhatom
azt válaszolták: értenek
megjárna már az irgalom
Ám nem kapom meg semmiképp
A jószándék sovány vigasz
Ki egy határon túlra lép
folyton pőrébbé válik az
Végül csontig levetkezik
s lesz még az önnön ügye se
tűzzel földdel szeretkezik
és kulcsra zárul a mese

 

 

 

Kórházablakból

Előttem erdő-fal már alkonyi csöndben
messzebb tompa vonal: ég- és föld-tükörben
Így senki se látja hogy a szín s a forma
csak nékem idomul festménybe szoborba
Jégeső volt déltájt most levél se moccan
arrébb pára foszlik mérsékelt magosban
Így senki se látja csak én hogy az oszló
pára tán egy lélek levegőbe foszló
Ha a szembe-dombhát szeme erre járna
sose hinné hogy e formás-kicsi házba
mily roppant hatalmak csapnak össze váltig:
édes gyógyulástól keserű halálig
Vannak sokan kiknek végső kikötője
megkívánt rettegett rendelt pihenője
Emiatt morog föl emiatt haragszik
emiatt szelidke öröm-szava hallszik
Kimegyek-e innét? Vagy majd visznek innét?
Leszek-e lelőtt vad? Vagy csak futi vendég?
Nézek… Az erdő-fal ébenfeketében
jön kegyelem nélkül s áll zordan elébem

 

 

 

Férfi-kórterem

Onnan már onnan onnan
A szavak építőkockákként dőlnek össze
valami ritmus logikája
fűzi csak egybe őket
Erejük lankadatlan
Hol jár az agg?
Kis ingben a konyhakövön
nők ölét tüzesíti
rálőnek hasalnia kell
temet temet temet
Hol jár az agg?
Kórházszobában
türelmesen morgó horkoló
egysorsúak között
Talán valamikor szólóban ők is
más dallamokkal szövegekkel
ugyanezekkel?
Aki már onnan onnan
az csak dalol
csak kántál
kívül minden korláton és bilincsen
S oly szépen
hogy a szomszéd szobában
gyermekként alszom el
s gránit-biztos reménnyel én is

 

 

 

Visszanézés

A 72 küszöbén naponta
világosabb számomra hogy csak a
hosszú-hosszú és sűrű visszanézés
hasznos és érdemes de persze úgy hogy
az ifjúba beléolvad a vén is
Miként a hegyre fölkapaszkodónak
a megjárt meredek szépségeit
csak fentről van valóban módja látni
minden kis részletében és egészben
s megérteni mivel föl tudja mérni
mindannyi lépését külön-külön
s a lépések kis-nagy csoportjait
melyek végül egy-egy határozott
értékbe öltöznek
 
Hát így vagyok most
a 72 küszöbén: kerekded
boldog s keserves történet-sorok
zengők szépek meg némák feketék
állnak már dermedt glédában mögöttem
kínálnak bölcs tanulság-csokrokat
s riasztanak a szörnyű gondolattal:
ha mondjuk negyven évvel ezelőtt
jött volna a parancs az indulásra
hány elvágott nyakból hullt volna vér

 

 

 

Ingerszegénység

„Ingerszegényen él” ezt mondanák a pszichológusok
ha úgy megvizsgálnák köz- és ünnepnapjaimat
méghozzá egy-egy szürke héten
amikor nem keresnek nem kérnek tőlem ezt-azt
nem hívnak sehová nem jön látogatóm
röviden: mintegy kiesem a világból
s látszólag csak néhány embert érdekel
vagyok-e vagy sem
„Ingerszegényen él” – ahogy mondom – ezt állapítaná meg
a nagyszakállú tudomány
s ajánlana bokros változtatást
életformámon (saját érdekemben)
Ó én jámbor jóakaróim
hogy élnék én ingerszegényen?
Épp ellenkező az igazság:
soha még
nem zúdult mint most oly özönnel
rám a különb-különb
inger-tömeg
csak hát ennek kívülről nincs nyoma
De bent naponta
lesz sűrűbb és lesz támadóbb
ahogy a végső
inger a legnagyobb
mind szaporábban
küldözgeti hozzám
kegyetlen előőrseit

 

 

 

Népünnep

Most húsz-harminc évvel későbben élek –
Húsz-harminc évvel ifjabb tömeg árad
forog zúg e vásári csődületben
amelyben én már csak megtűrt kísértet
arrébb taszítható holt tárgy vagyok
Még az a vattacukrot majszoló srác
az is több joggal jár-kel itt a téren
s hallgatja a litániára hívó
harangot: hisz mindinkább néki kondul
és egyre több is hozzá a joga
s a nép többsége már idevalósibb
Jó hogy az élet elcseréli orrunk
szemünk fülünk bőrünk mássá teszi
s idegenné a régi megszokottat
és már erősebben kívánkozunk
a porrá lett hajdanvalók közé
kik még roncsukban is múltunkat őrzik
például hogy mi mint jártunk e téren
miképp hallgattuk e harangokat
mint sajnáltuk le (szánva is kevéssé)
őket kik mint mi most úgy botladoznak

 

 

 

Most lejár

Lehet lehet
föltámadhat a már haldokló igyekezet
mint vitális kutya melyen átment a kerék
s utána megrázza magát s el is bír futni még
Lehet de nem tudom
hogy lesz-e kedvem rá vagy alkalom
Ha szélvészt vár az ember s az bizton elviszi
sorsát aligha élvezi
Hogyan?
Játszom képzelgetem: simán vagy kínosan?
Elébem jön az út s kegyes jósággal enged
hogy a túlpartra menjek?
Vagy réseken
préseltetem keresztül s tűrnöm kell kénytelen
s lefosztva rólam minden emberit
mocsok kerít?
Ha így ha úgy:
kivágódtak az egyfelé nyíló végső kapuk
nincs vissza nincs újra nincs más irány
– Ami kezdődött most lejár

 

 

 

Nem megy

Gyerekkor – hetvenévesen
(Az álom hozza el az álom:
visszaépít szépségesen
de reggelre mégsem találom)
Nappal ha kedvem támad egy
hosszú kirándulásra bennem
léhűtő észrevételek
kerítenek be mindenünnen
Csak lopva hoznak s félsikert
(s esetleg) a próbálkozások
nem tűrnek el se kint se bent
ismétlődést a változások
Hát keserű és ég a szám
parázs is epe is ha ébren
kísérelvén egymás után
nem állhatok meg a mesében
És futok futnék vissza az
álomba lihegő torokkal
hogy kibabrálhassak ravasz
mód a kegyetlen nappalokkal
Hiába… nem megy… nincs tovább
Akárki támogat s akármi:
az éjszakát az éjszakát
s ajándékát muszáj bevárni

 

 

 

Ha akarom ha nem

Készül a nyár… most április van
szél búg az ég olykor kicsillan
kicsillan aztán újra szürke:
hagyja hogy a ború legyűrje
Ha akarom ha nem: jövőbe
fordulnak gondjaim előre
Érzelgősség? nem: nyers valóság
buktatóim csak sokszorozzák
Jövő ilyenkor áprilisban
hol leszek és hogy: élve? holtan?
követelőzöm? rangom őrzöm?
vagy már semmivel sem törődöm?
s más-más fokon fakulva rendre
építek űrt szeretteimbe?
s más-más fokon gyötörve őket
válok étkévé az időnek?

 

 

 

Előttem vannak még

Előttem vannak – eljönnek bizonnyal –
előttem vannak még a legnagyobbak
Kívánságokkal halasztgatom őket
kívánságaim nem érnek sokat
én hiszek bennük mégis ostobán
s egy-egy napért hálát adok nekik –
Majd a személyes harcok majd azok
melyekben hasztalan lesz a kiáltás
a segítség-hívás (nem lesz segítség!)
majd azok lesznek irgalmatlanok
Fekszem hanyatt akkor fejemben
mint olvadt jég kavarganak
forognak állnak összevissza
tarka-fekete emlék-gomolyok
majd gyorsan egybedermednek megint
megszületik egy kristálytiszta kép
valahány érzékszervem mozgósítva
Aztán széthull és másik áll helyére
s ez ismétlődik mígnem egynemű
feketeség borul rám mindörökre
s ez az idő időtlen lesz ha végső
hosszú lesz hogyha gyötrelmek telítik
hosszú ha még csak néhány percnyi is

 

 

 

Didereg

Előre hideg mindenképp hideg
hátra melegedő meleg
percenkint változó
de mindig egyirányú
Hátra melegedő meleg
hátra nincs már hatalmam
előre mindenképp hideg
előre sincs hatalmam
Átfut itt mellettem (itt rajtam):
az előréből melyik pillanatban
támad a hátra?
Hinnék pazar gyerekmesékben
lenne gyönyörű élmény
hinnék vasszürke porban
lenne rideg keménység
Állok kint és bent itt is ott is
mindenütt és sehol
Melegedő melegbe
kívánkozom
Hátra nincs már hatalmam
előre még kedvem se – félek:
számon ha mozdul
didereg a szó
reszket az ének

 

 

 

Ahogyan most van

Ez így ahogyan most van
hogy élet van s idő
s hogy elmegy az idő s az élet összeroppan
ez nagy szédítő nagy kecsegtető
A fondor élet áltat
engem s mindenki mást:
tudjunk örülni és zengvén hallelujákat
feledjünk el halált és pusztulást
De én e karneválból
föl-földobom fejem
s bizonytalan gyanú s remény forgatagából
gyanús bizonytalanba rejtezem
Zokogni lenne kedvem
– Egy férfi nem zokog –
szól rám keményen a modern hideg köz-illem
Elhallgatok hát s görbén hallgatok
Belül viszont ömölnek
áradnak könnyeim
testem minden kicsiny kútfejéből kitörnek
s végigzúgnak szikláin völgyein
Mégsem könnyítenek meg
maradva ón-nehéz
dúlt érzékszerveim riadtan megremegnek
s végtagjaim: a fáradt láb s a kéz –
Ha elcsöndült a csengő
s kicsengettek ha már:
akkor nyugszik meg e botrányokon merengő –
Csak a halottnak semmi a halál

 

 

 

Itt érzem közel

Most már valóban itt érzem közel
s próbálgatom miképp is kezdjem el
ha esetleg nem is kérdezne de
úgy nézne rám oly szúrósan szeme
Most már előfordulhat (fordul is)
sok kortársam ma van holnapra nincs:
egy gondolat mely kezdődött haladt
bennünk befejezetlenül marad
És túl (?) következik a folytatás
ha igaz ha nemcsak önáltatás
bölcs bölcselők ezer okoskodó
leszűrt bölcselme mit tamáskodó
agyam naponként szíd vagy ünnepel –
Mert már valóban itt érzem közel

 

 

 

Kétféle idő

Igaza van az időnek igaza van
elfogadom eztán panasztalan:
csontig maró szél hóviharral
bőrt-égető forróság nyári nappal
szélsőségek vagy átlagok
mást nem kívánhatok
De nem az az idő mely pusztít vagy simogat
nem amely kívül kedvel vagy riogat
a bőrt az arcot érintő
a törvényt tisztelő idő
mely házat építtet s nyújt még sereg-
fajta védelmeket
Nem ez az idő –
Nem ez az idő – Csupán az számít ami benn
csöndben munkál de szüntelen
s csak metaforákban beszélek
ha ilyenre-olyanra térek
A Király-Idő mindenekfölött való
még a királyokon túl is való
Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat
értelmüket fölfognia bármint szabad
Játszom én is komolytalan
rakosgatom össze gondtalan
de az idő az igazi rám se hederít
görgeti némán görgeti kerekeit

 

 

 

Marad-e?

Csíny: hogy a valaholból valahogy ideszöktem
csíny: hogy más szökevények szövevényébe keveredtem
Tettem sok rosszat jót készülök mindent helyrerakni
készülök visszaszökni s megint a valaholba bújni
Kerekre tárt szemembe tömérdek ezt-azt befogadtam
Eltűnnek-e ha már a nagy kalandon túljutottam?
Marad-e sajgás bennem s marad-e hely hogy hol maradjon?
Hol végződik a csíny? Vajon utánam hol marad nyom?

 

 

 

A vége egy

Szegény szegénytársam megértem:
időben akármerre s térben
moccanjunk csak: a vége egy:
az út a temetőbe megy
Vigasztaljuk magunkat untig
hetykén hősen borzongva csontig:
de más a tarka öncsalás
és más a biztos pusztulás
Szegénytársam nagyon siessünk
bár egy rögöt odébb tehessünk
Mert ahogy elgörög a rög
az már az időben örök

 

 

 

Saját ügyem

 
Nyomott napok –
Többször jut a halál eszembe:
 
egyetlenegy
saját ügyem az életembe
 
Ha mint szelíd
érzelmes régi-régi képen
 
népes család
karéj-köre áll is körébem:
 
fognék botot
hogy mindenkit tovább zavarjak
 
akik bután
vagy jószívvel még ott maradnak
 
Saját ügyem –
Hát hadd legyen végképp sajátom
 
amíg ki s be
mozog a levegő a számon
 
Saját ügyem –
Rejthessem el mélyen magamba
 
arcát hiszen
arcátlan egyszer föltakarja
 
próbájaként
a lesben álló nagyvilágnak
 
ahol falánk
szemek csak szégyenemre várnak

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]