Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!

Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.

Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ilymódon éltesse.

A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.

Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!

Ha így tudna kifogyni belőlem!

Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.

És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.