Ocsúdó évek
| Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb. |
| Múltam szorongó tájékaira |
| komor zúgás nehéz felhője csap: |
| a gyors idő rabló-darázs-raja. |
| Riadtan pislogok szét, s hallgatok: |
| hová jutottam? ó, mi lesz velem? |
| Sereglenek próbáló, új napok, |
| s elvész a mérték, üresül kezem. |
| Mit enyémnek hittem, testembe martan, |
| nyomát is veszti e dühös viharban. |
|
| Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb; |
| nyugvó s kelő nap egyaránt növeszti. |
| Más mint az ismerős légáradat, |
| haragját a hús mélyére ereszti. |
| Pedig, hogy voltam légyen is, szeretném, |
| vízre-hullott levélnél több legyek, |
| gyökérből, biztos száron emelkedném, |
| ne inganék vak semmiség felett, |
| hogy aki látja sorsom, bátorítást |
| hirdessen annak, okos szomorítást. |
|
| Bölcselkedés ez? Jó, de éppúgy élet. |
| Rágódtam rajta gyakran, hát tudom: |
| hogy végigjárjuk a szabott egészet |
| hasznos megállni olykor. – S féluton |
| vagy tán még annál is többön vagyok már. |
| Aki elhagyja szülője ölét, |
| a halál fia. Tán itt is topog már |
| ajtóm előtt a győzni-jött sötét. |
| Mindegy: másoknak használ vagy magamnak, |
| megállok, mert a jelek sokasodnak. |
|
| Megállok s visszanézek. Szürke por hullt |
| a régi útra. Arcok, szemek, nyelvek |
| hajdan tüze hamu lett. Éjbe fordult |
| a nap, s helyén még csillagok se keltek. |
| Varázstudó szó kell, igazi szándék, |
| ha sírokat kivánok törni, s jobban |
| nem szomjúhoztam senki mást még, |
| mint most magam e tékozló napokban, |
| támaszt a forgató szélvészek ellen: |
| a gyermeket dajkáló sejtjeimben. |
|
| Megállok, s visszanézek: a homályból |
| szelid árnyak lépnek ki, ismerősen |
| körülfognak, s szájuk, bár néma, vádol, |
| hogy én, ki annyi mindenről beszéltem, |
| őket az elmúlás kényére hagytam. – |
| Igen, erős szó kell, igazi szándék, |
| s a vér megindul a halott tagokban, |
| ébred a gyermek, föltámad a játék, |
| az élt s mesélt valóság lángra kap, |
| s varázslóvá lobbantja tollamat. – |
|
| Pécsett, Vilmos-utca 23-ban |
| születtem, kilenc közül nyolcadiknak. |
| Apám Nagykállóról, a Tiszán-onnan |
| való volt, anyám Vecséről, a „kis lak” |
| falujából. A zöld Mecsek gerince |
| szemük elől mindkettőt eltakarta. |
| Hogy a felejtőt szép hűségre intse, |
| köd-arcuk megkísérti még gyakorta, |
| különben már az új-rakásu fészek |
| melegén sarjadt a fiú-önérzet. |
|
| Anyám parasztlány volt, szegényparasztlány, |
| porszem az ország szomorú porában. |
| Népes családból, melynek szinte használt, |
| hogy néhányuk meghalt már kiskorában. |
| Anyám parasztlány volt, s hogy a kenyér |
| otthon bővebben jusson, Pestre ment. |
| Egyik férjes nővére Pesten élt, |
| az szerzett néki szolgálóhelyet. |
| Játék helyett a munka s gond bozótja |
| sűrült köré, s nem lett másképp azóta. |
|
| Anyám! Alighogy írtam róla eddig. |
| Rohan az idő, lassan nyolcvanéves. |
| Jó, ha a szív még valónál melegszik, |
| az emlék bármi tündérszép, kevés lesz, |
| mikor már harcot ví a nagy hiánnyal, |
| mely űr-nyelvéből, űr-szeméből árad. |
| Társulnia mit ér erőtlen árnnyal, |
| kit testes rémek tolvaj népe támad? |
| Fog-e a toll úgy akkor is, ha már a |
| sosem-szűnő szomj tintájába mártva? |
|
| A gyönge sün, ha bántják, összegörbül, |
| merev tüskéit kifelé mereszti, |
| s ki hozzáér, riadtan visszahördül, |
| szeles bátorságát sietve veszti. |
| De aki bent a sün pihés ölében |
| bújik meg, annak fészek és melegség. |
| A tüskéről, ha tud, dicséri szépen, |
| vagy menti, mert illő, hogy néki tessék. |
| Boldog, ki másra tudja bízni sorsát, |
| de áldott, akit másért fűt gonoszság. |
|
| Anyám, anyám, sün-tüskéid ha láttam, |
| olykor talán el is búsultam értük. |
| Láttalak volna inkább glóriásan, |
| hogy csillagok szórják fejedre fényük, |
| hibátlan és makulátlan, sugárzó |
| ragyogásban, hogy szavam akadozzon, |
| ha rólad szólok, lettél volna zászló, |
| bár lettél volna élő példa-asszony, |
| kit bámulat övez, tisztes dicséret |
| s a hódolat körötte a kiséret. |
|
| Anyám, nem voltál zászló s példa-asszony, |
| de asszony voltál, s ami még több: ember. |
| Átláboltál velünk tengernyi rosszon, |
| karodon vittél, s vittél nagy szivedben. |
| Ki öle fészkén annyi békét rejtett, |
| aki úgy tudott óvni, simogatni, |
| nem csoda, ha más törvényt elfelejtett, |
| ha másnak nem bírt morzsákat sem adni, |
| ha tenyerei más felé csukottak, |
| ha másoknak csak tüskéi jutottak. |
|
| Sokszor fog karmaiba rémes álom: |
| hajszolt szív, nyúzott idegek vendége. |
| Forgolódom, nyögök a forró ágyon, |
| éber testőreimtől messze tépve, |
| s anyám, anyám, ilyenkor téged hívlak |
| már harmincnyolc esztendős férfi-fejjel, |
| törött erőid új virágba nyílnak, |
| egyetlen őr, pótolhatatlan menhely! |
| Mert minden ember lelke mélye gyermek, |
| s csak anyjánál talál igaz kegyelmet. |
|
| S apám? – Nehéz a szó: hosszú huszonhét |
| éve halott már, majdnem-üres emlék. |
| Fölásnám sírját, mellé térdepelnék, |
| csontjait fognám: végre fia lennék, |
| csontjait fognám: támasszam valóra, |
| tudjam pontosan: volt s van. Most erőtlen, |
| ingó árnyékok árulkodnak róla |
| valahol bennem, mintha már tünőben |
| az ébrenlét, s ón-pilláim körül |
| álmok csapata rajzik, tömörül. |
|
| Nagykálló szülte s lecsúszott család. |
| Cipészből kalauz lett újra apja, |
| mert nem akarta megadni magát, |
| és törni próbált ismét magasabbra. |
| Mint száműzött király járt a világban, |
| magán kívül nem érdekelte senki; |
| két fiát iskolába küldte, hogy talán majd |
| vesztett trónjára egyik visszamenti. |
| De száműzött maradt örök időkre: |
| csak álma volt s nemesi kutyabőre. |
|
| Két fiát iskolába küldte. Nem tanultak, |
| helyette inkább iparosnak álltak. |
| Apám festő lett, s legényfejjel útnak |
| eredt, hívták tündöklő, messzi tájak. |
| Egyszer már-már Amerikába csalták, |
| (ha elmegy – furcsa gond – lennék-e én ma?) |
| szíve és emlékei nem akarták, |
| hajójeggyel zsebében visszatért a |
| trieszti kikötőből. – Soha többet |
| nem hagyta el aztán a honi földet. |
|
| Pestre került a MÁV-hoz; nemsokára |
| meg is nősült ott, elvette anyámat. |
| De nem szívelték: „túl nagy volt a szája”, |
| sokat beszélt a „jog”-ról, s egyre lázadt. |
| Jobb valahová eldugni vidékre |
| – gondolták. Pécsre ilymódon jutott. |
| S kinek az élet ormait igérte, |
| adott helyette egy szegény zugot, |
| börtönt, mely nem nyílt soha meg előtte, |
| s ajtaja nem volt, csak a temetőre. |
|
| Mesék, mesék, anyám meséi róla: |
| „a harmadik fiú” volt ő, a hős, |
| a könnyesek, búsak vigasztalója, |
| az erejük-vesztettekért erős. |
| – Én már csak törtnek láttam, ijedősnek, |
| aki magát se tudta menteni, |
| a halállal láttam már viselősnek, |
| kinek széthulltak földi rendjei, |
| ki hogyha lázadt, már csak maga ellen, |
| vádlott és vesztes mindenféle perben. |
|
| MÁV betűíró volt, de otthon is |
| dolgozott másnak: sok volt a gyerek. |
| Ma is látom még, hogy ott ül a kis |
| vagy nagy táblák előtt, könnyű ecset |
| kezében, s nőnek, nőnek a betűk |
| kéken, pirosan, soványan, kövéren, |
| formás-cifrák és sima-egyszerűk, |
| ezerfélék és ezerféleképpen. – |
| Apám betűíró volt, magam is az vagyok, |
| ki tudta jobban dolgát, eldöntik a napok. |
|
| Anyám, apám és nyolc testvérem: – ím |
| ama keret, melyet a vér adott. |
| Ó, hol vagytok, egy-testből véreim, |
| egy-méhből sarjadt magzatok! |
| Kilenc testvér, kilenc test, sors, világ, |
| Külön futunk külön célunk iránt, |
| külön csillag ragyog felettünk. |
| Egyőnk már végképp elment, hogy jó helyet csináljon, |
| most ő is maga kószál az égi tájon. – |
|
| Pécsett, Vilmos-utca 23-ban |
| születtem, s éltem hatéves korig. |
| Szőlős-gyümölcsös, enyhe lanka-oldal |
| lábához fut föl, s rákapaszkodik |
| a Vilmos utca. Hol síkká simul |
| a dombhajlat, majd elkezdődik újra, |
| ott állt a ház; egy udvara alul, |
| s egy fönt, bozótok sűrűjébe bújva. |
| Az alsó udvar közepén temérdek |
| ágaival egy vén fa terebélylett. |
|
| Gyermekkor! – A világ két kézre készült, |
| s én eggyel jöttem élni. Semmiség, de |
| nem semmiség annak, ki kapta részül. |
| Árnyéka lépteim végigkisérte, |
| s tudom, kísér a síromig s azon túl, |
| s míg csontjaim más csonttal nem vegyülnek, |
| nem szabadulok e cégéres nyomtul. |
| Perceim most is gyakran keserülnek, |
| gyakran borít el érdemetlen szégyen, |
| s roskad be minden szívem közepében. |
|
| Gyermekkor, ó, csak te voltál a mentő |
| tarkán csillámló álmaid hadával; |
| szemem tükrén tündöklő rózsa-felhő, |
| fülemben el nem lankadó madárdal. |
| „Vaskezed lesz” – mondták, s hittem szilárdan – |
| „erősebb mint a másik, s aki bántott, |
| bűnhődik akkor.” – Nagy lenni kivántam, |
| s megverni a rakoncátlan világot. |
| Pajtásaim – sokszor dölyfölve többek – |
| ilyenkor kegyeimért könyörögtek. |
|
| Próbálom összegyűjtögetni rendre |
| első hat évem: nem megy sehogyan sem. |
| Csak szilánkjai fénylenek remegve |
| valahol kincs-takargató szivemben. |
| Nem is szilánkok, illó villanások, |
| a szó elől elszöknének, ha pontos |
| formáit mint hideg kalitka-rácsot |
| köréjük raknám, hogy miként belül most, |
| éljenek kint is. – A tenger vizében |
| szűrd a beömlő folyók vizét széjjel! |
|
| Mégis tudok az izgatott napokról, |
| a nagyfiúk harcáról fönt a dombon, |
| mi, aprónépség, bámultuk a bokrot, |
| a „főhadiszállást” s odébb a „fronton” |
| a „támadást”, a „zsákmányt”, „megbeszélést”. |
| Közöttük társ szerettünk volna lenni, |
| de útunk állta a tekintély-féltés, |
| csak szolga-munkát bíztak ránk vagy semmit. |
| A fővezér fényes, valódi kardja |
| irigységünk könnyét szemünkbe csalta. |
|
| Tudok a nyár-estékről, vacsorához |
| gyűlt a család ilyenkor, – szinte kisded |
| kaszárnya. A kezünkben tányér, lábos, |
| pléh, porcelán, kinek mi jutott. Veszteg |
| álltunk sorban, amíg az étel, gyakran |
| puliszka, nem került edénybe végre, |
| aztán hajrá! fatöve, konyha, kamra: |
| ez itt, az ott fogott buzgó evésbe, |
| s ha végzett, visszasompolygott szerényen, |
| de hányszor hasztalan, hogy újra kérjen. |
|
| Tudok Vince bácsiról, apám furcsa, |
| öreg barátjáról, gyakori vendég |
| volt ő nálunk, akinek csoda kulcsa |
| minden zárat nyitott, s aki az ingét, |
| kabátját egy-gombra-járóvá tette, |
| hegedűt csinált, maga-billenő |
| keménykalapot, s ez köszönt helyette. |
| Az élet szépségét kereste ő, |
| s mert megszerezni pénze rá hiányzott, |
| formált helyébe egy külön világot. |
|
| Tudok arról, hogy egy kamasz-fiúval |
| a szomszéd Rácvárosba szöktem egyszer, |
| s az országúti kocsi- s autózaj |
| úgy megijesztett, majd kétségbe estem, |
| hogy hazafelé koldultunk az utcán, |
| föl tudjunk szállni végre villamosra, |
| s mint a molnárét, kire könnyű liszt száll, |
| barna fejem fehér por záporozta, |
| s mikor síró anyám, ki elveszettnek |
| hitt már, meglátott, elsőbb meg se ismert. |
|
| S tudok, igazán tudok Arankáról, |
| tudok róla, kit egyik lány-néném szült. |
| Kilencünket szaporította, s máról- |
| holnapra máris messzi útra készült. |
| Látta, igen, nem neki való itt e |
| csúnya vásár. Kis gyermekpadban hárman |
| ettünk: ő, én s húgom. Megmerítette |
| kanalát tányérunkban is: vidáman |
| „szerzett”, iparkodott: kevés volt hátra, |
| erőt gyűjtött a szörnyeteg halálra. |
|
| Mi baja lett, régesrég elfeledtem. |
| Kórházba kellett vinni. Ünnepélyes |
| arccal harmadnap látogatni mentem. |
| Csodákkal várt a kórház, ritka-fényes |
| csodákkal, s én még toldtam őket. Hosszú |
| órákig meséltem, hogy ott mit láttam: |
| a betegekről, ágyakról, a lassú |
| nővérekről, s hogy mennyi orvosság van |
| Aranka szekrényén. Irigy-kerek |
| szemmel hallgatott a gyereksereg. |
|
| Hozzá készültünk aznap is, de egy |
| tányérsapkás ember jött korareggel. |
| Néném keresi, s látom, hogy bemegy, |
| majd sírást hallok, sejtő rémülettel |
| futok utána: „Istenem, mi történt?” |
| Néném már az utcán volt, otthagyott. |
| „Aranka rosszul van” – szólt vissza onnét. |
| Mint aki kővévált, úgy álltam ott, |
| aztán kitörtem, rázódva zokogtam: |
| a pusztulás küszöbébe botoltam. |
|
| Igen, Aranka meghalt. Két riadt nap |
| sirattam, a jó szó hiába volt. |
| A vigasztalás a bimbózó agynak |
| használt volna, de a szív nem hajolt, |
| makacsul tudta, nincs vigasztalás: |
| erősebb, több a játéknál e baj. |
| A visszatarthatatlan elmulás |
| csördített csípős ostoraival |
| nyakam közé, s éreztem: hatalom |
| suhog bennük, s nincs tőlük oltalom. |
|
| A gyermekparcellában temették el. |
| Fakeresztjén kicsiny, tojásdad tábla, |
| zománcosan, nevető égszínkéken, |
| s egyetlenegy, alig-mondott szó állt a |
| táblán: „Aranka”, fehéren: „Aranka”. – |
| A gaz sietve benőtte a dombot, |
| a keresztet a rothadás faragta, |
| de a tábla ép volt, és mintha boldog |
| hírt zengene: a rokkant sír felett |
| villogta szét a hófehér nevet. |
|
| Mit mondjak el még? A „kis háború” |
| alatt, ezerkilencszáztizenhatban |
| születtem. Vastagon reáborult |
| első éveimre a bonthatatlan |
| sátrú ború. Nem sejtettem, miért, |
| azt gondoltam, hogy ennek így kell lenni. |
| anyámat olykor kezdtem nem szeretni. |
| Ó, mit tudtam: ön-szívén üt sebet, |
| mikor kiejti a rideg „nem”-et. |
|
| Mit mondjak el még? Vajon ennyi volt csak |
| s még ezer ennyi. Sűrű-kusza korszak, |
| de éles górcső alá kéne tenni, |
| s szétbontani idegeim, agyam, |
| csontom, húsom, vérem: meg kellene |
| keresni, amiben tudattalan |
| a tudat, csak az anyag szelleme |
| őrzi, az ő titka, nem az enyém is, |
| ami azonban én is vagyok, én is. |
|
| Ezer ennyi volt: őserdő-vidék. |
| Gazdátlan színek, hangok, illatok |
| kutatják bennem –, meglelik-e még |
| szülőhelyük, mielőtt meghalok? |
| Vagy majd a föld ad nékik nyughelyet, |
| ha beleporlok, csak a föld, a nagy |
| kerítő, mely minden szerelmeket |
| megelégít, és teljesülni hagy, |
| melyben eggyé lesz gyümölcs és gyökér, |
| a cél után igyekvő és a cél? |
|
| Vilmos-utca 23. Harminckét |
| esztendeje már! Fölserdült koromban |
| meglátogattam egyszer. Szörnyü inség! |
| roncsa annak, mit hordoztam magamban! |
| Azóta nem megyek feléje sem: ne |
| vesszen el bent is, mi künn elveszett: |
| a valóságnál úgyis erősebbre |
| rakja a bástyát az emlékezet. |
| Pedig kísért a vágy: mégegyszer lássam |
| a kis szobát, melyet először láttam. |
|
| Nem csupán éhezés, ruhátalanság |
| a szegénység, – örök békételenség, |
| szándéktalan, kényszerű nyugtalanság, |
| didergető fészektelenség. |
| Hullott levél-sors, levélé, amelybe |
| akkor kap a szél, mikor kedve támad, |
| és arra viszi, merre tartja kedve, |
| nincs ellene mentség, és nincs bocsánat. – |
| A tulajdonosnak kellett lakásunk, |
| mehettünk: többé nem volt maradásunk. |
|
| Egy városszéli új lakótelep |
| akkortájt készült el. Szépségtapasz |
| a leprás arcon, a tengerbe csepp, |
| halálos betegnek sovány vigasz. |
| Mert sokan éltek még nyomortanyákon, |
| fabarakkokban, félig állatok, |
| saját kezükkel hulladékból tákolt |
| putrikban, méltatlan gyalázatot |
| hordozva. – Utam néha arra vitt, |
| ama bűz most is orromban lakik. |
|
| Az új telep. Apró, egyforma házak, |
| két sorban, kerttel. Közöttük kereszt- |
| alakban utcák. (Rideg, puszta váz csak, |
| akkor kezdett épülni rá a test, |
| az élet.) Laza talaja sokáig |
| süllyedt, késfoknyi, s ujjnyi vonalak |
| szeszélyes rajzú hieroglifáit |
| írták az egyre rokkanó falak, |
| jelezték – pontos óra – az időt, |
| mely réseikből konokul kinőtt. |
|
| Az egyik sor félig egy rétre, félig |
| egy régi-régi temetőre nézett. |
| A kertek körül szinte csak derékig- |
| érő léc- és fonott drótkerítések. |
| Az udvarokban – azelőtt szemét- |
| gyűjtőhely – üvegcserepek meg ócska |
| bögrék, százféle apró törmelék |
| és gyim-gyomok fakó-poros bozótja. |
| Friss mész-szag szállt, és itt meg ott nyomok |
| mutatták, hol volt a sárga homok. |
|
| Ide költöztünk. Ferdén szembe a |
| temetővel egy kétszobás lakásba. |
| Parányiak, de mégis két szoba, |
| s mint soha még: előszoba. – Akárcsak |
| a többiek az egész telepen, |
| első lakók voltunk mi is. Legott |
| hozzáfogtunk, hogy otthonabb legyen |
| az otthon: ástunk, szedtük a gyomot, |
| fát ültettünk, s tákoltunk egy galamb- |
| házat a kamra eresze alatt. |
|
| Háziúr nem volt, mi lettünk urak. |
| (Vagy legalábbis úgy gondoltuk akkor. |
| Buta képzelgés, néhány év alatt |
| megtudtuk keserű tapasztalatból, |
| mikor a város – a tulajdonos – |
| az elmaradt lakbérért egyre-másra |
| szorongatott, s végül a folytonos |
| fenyegetést zordon valóra váltva |
| fölmondott, aztán kilakoltatott, |
| s foghattuk ismét a vándorbotot.) |
|
| (S kezdhette nyugtalanságát a gyermek, |
| a száműzetés kínját érzeni, |
| mert mit kedvére s maga épített meg, |
| el kellett kedve ellen veszteni. |
| Forrón kivánta hosszú-hosszú évek |
| során a kert végén a csöppnyi házat, |
| s álmodott véle sokszor semmiséget, |
| semmiséget, mely mégis cifra lázak |
| nehéz tüzeit gyújtogatta benne, |
| s égette minden fészkét idegenre.) |
|
| (És mikor végre nem várt csodaképpen |
| tizenhét esztendő után az álma |
| beteljesült, óvhatta a szemérem, |
| hogy örömét férfi-lélekkel állja, |
| mint kinek csak „lakásváltoztatás”, |
| semmi egyéb a visszaköltözés, |
| ne lássék rajt a boldog zokogás, |
| a reszkető elérzékenyedés, |
| bár nem a régi házba, a telepre |
| tért vissza csak, egy utcával felette.) |
|
| Urak lettünk: nyújtót, hintát csináltunk |
| az udvaron, és nem szólt bele senki. |
| A fél-telep gyerkőcének kináltunk |
| szórakozást – jött is igénybe venni: |
| hívta a ritka-sokféle csoda. |
| Reggeltől estig zengett a világ, |
| többnyire csak a vacsora szaga |
| csalogatta szét a kompániát, |
| sőt néhányuk gyakran még azután is |
| visszajött, s maradt majdnem éjszakáig. |
|
| Játszani igazán csak a szegény |
| gyerek tud. (Legjobb társ a képzelet.) |
| Lát a valóság megkopott egén |
| szivárvány-tarka álom-képeket. |
| A semmi tárgyakat tündér-ruhába |
| öltözteti, örök mesében él, |
| sanyargatja a fogható hiánya, |
| űzi a kincs-birtokló szenvedély. – |
| A telepen mi voltunk legszegényebb, |
| a gyerekek közt így lettünk vezérek. |
|
| De akkor gyúlt fejünk fölé a nap, |
| mikor a régi-régi temetőt |
| fölfedeztük. Vadgesztenyés utak |
| sátorsorai közt tömöttre nőtt |
| bokrokkal, ág-bogak töméntelen |
| gubancaival. Mi persze hamar |
| kiismertük magunk, s az éktelen |
| sűrűben az értők szavaival |
| igazítottuk egymást. Új nevet |
| s nevet kapott, mire szemünk esett. |
|
| A „középút”, a „nagy ecetfa”, a |
| „koronás kripta”, a „fekete kő”, |
| a „fényképes kereszt”, a „rózsafa”, |
| a „bogyós bokor” – mind, mind. Az idő |
| elmosta bennem, s szétrombolta kint. |
| Rideg kaszárnya van most helyükön. |
| Meg-megpróbálom igazság szerint |
| rendezni őket, hívom nevükön: |
| csak félig-meddig s belül sikerül, |
| tiltakozik a valóság kivül. |
|
| Csak belül sikerül, ha sikerül. |
| S úgyis belső kalandozás e vers. |
| Ki az időben utazik, belül |
| utazik, s téved, hogyha kint keres |
| útjához társat vagy támogatót. |
| Talán még a hiány segít neki, |
| a változás, mely a nehéz adót |
| riasztóan szívére görgeti, |
| a változás vagy a hiány talán, |
| de mindig a sugalmazó magány. |
|
| A temető! Embarras de richesse! |
| Szédülök. Hová nyúljak, melyiket |
| válasszam? Gyors madárrajként repes |
| bennem az emlék. Akármelyiket |
| mellőzöm: magam vesztem, s egyaránt fáj. |
| Amit nem írok most meg, valaha |
| megírom-e? A könnyült szív nem ágál |
| könnyülésért, a szava elakad |
| hamar, mivel nem terhét, csak okos |
| szándékát hordaná a papiros. |
|
| Mindegy: inkább a kevés, mint a semmi; |
| akár az élet, bölcs kiegyezés |
| legyen ez is. Hisz többet ér szemernyi |
| formált emlék, mint az emlékezés, |
| zörgőre száradt préselt rózsabimbó, |
| mint rég látott friss-harmatos liget, |
| a mozgó tenger-múltba visszanyúló, |
| ingathatatlan földű félsziget |
| a tenger-múltnál, melybe belehal; |
| ki könnyelműen vízébe rohan. |
|
| A temető. Lassacskán fontosabb |
| lett az otthonnál, – otthon lett. Haza, |
| az igaziba fájt mennünk. A nap |
| nagy részét kinn játszottuk végig a |
| bokrok közt, láthatatlan fészkeket |
| raktunk, s beléjük gyűjtöttünk ezer |
| csip-csup lomot, nekünk értékeket. |
| Teremtettük világunk lelkesen, |
| csak télen hagytuk el, ha a hideg |
| a lakás börtönébe kergetett. |
|
| A temető. Ott lépett életembe |
| a lány, a nő, a másik fél, fele |
| a fél-embernyi férfinak. Remegve |
| s gyámoltalan kúszálódtam bele. |
| Félelemtől és örömtől remegtem, |
| éreztem: jó, s tudtam, hogy nem szabad; |
| tudtam: tilos tájakra tévelyedtem, |
| de már az értelem s az indulat |
| saját célú saját útjára tért, |
| s keveset tett egyik a másikért. |
|
| Idősebb volt a lány nálam, talán |
| tízesztendős lehetett, én alig hét. |
| Marcsának hívták. Még ma is talány, |
| hogyan történt: sarjú vágyai vitték, |
| – maga se tudta – vagy tanulta mástól. |
| Bölcs volt előttem, titkok jártasa, |
| a szomjas összevissza kapkodásból, |
| melyet az élet bomló ritmusa |
| támasztott bennem, egyenesbe mentett, |
| és – gyermeket – majd felnőtté teremtett. |
|
| Hárman legyeskedtünk a lány körül: |
| én s két pajtásom, két testvér; velem |
| egykorú volt a kisebb. Remekül |
| tartott a lány bolygó kegyeivel: |
| mindhármunknak jutott kellő-elég. |
| De a javát pajtásom bátyja kapta, |
| érte, ha mentség nem volt rá egyéb, |
| a két ifjabbat szó nélkül becsapta. |
| Becsapott minket kettőnket nyugodtan, |
| mégis szerettük őt, vagy – annál jobban. |
|
| Egyszer a temetői dzsungel-mélyen, |
| fészkünknél ültünk négyen. Marcsa sorba |
| bújt el velünk a félhomályló, szépen- |
| vájt, fű- s fonnyadt levélszagú bokorba, |
| mikor – csaknem lehelletünk szegett meg – |
| egy rendőr lépett mellénk valahonnan, |
| s megállt fölöttünk zordan. Szétijedtek |
| azok is ott belül, s másztak ki nyomban. |
| Torkunkban vert szívünk: vártuk, mi lesz. |
| Azt gondoltuk: a világ vége ez. |
|
| De nem esett baj. „Mit bujkáltok itt?” |
| – mordult reánk a rendőr gyanakodva. |
| Marcsa felelt: „Füvet szedünk.” S alig |
| kimondta, tépte máris két marokra. |
| Mi meg utána épp oly lendülettel |
| s fülig zavarban, föl se mertünk nézni. |
| S Marcsa folytatta: „Ki szalad helyettem |
| zsákért haza? Otthon feledtem.” És mi |
| ugrottunk kész örömmel, versenyezve, |
| s futottunk, szinte már eszünket vesztve. |
|
| Tőlünk, a kamrából lestük szorongva |
| Marcsát. Meg is jelent igen hamar. |
| Körülfogtuk, s faggattuk: mondja, mondja, |
| mi történt? nem volt-e valami baj? |
| fölírta-e nevünket? – Marcsa félre- |
| mosolygott, s kezdte lassan: megkivánta |
| a rendőr, s letérdelt melléje, kérte, |
| mutassa magát. De hogy sírni látta, |
| hozzá se nyúlt, megszeppent, és odébbállt, |
| ő meg – szólt büszkén – szépen hazasétált. |
|
| Ó Marcsa, szőke-copfos, drága gyermek, |
| hol, merre jár? – Míg nem vetődtem el |
| egy másik városrészbe, életemnek |
| hű társa volt ő, s máig jött velem. |
| Nem csábítóra, okos tanítóra |
| gondolok, hogyha rája gondolok: |
| zsengécske fővel tudtam férfi-módra |
| nézni a nőt. E botcsinált titok |
| már akkor megmutatta a Nagy Örvényt, |
| és kihirdette véremben a Törvényt. |
|
| A temető… Emléknek is bozótos |
| emlék-bozót, szét nem bogozható. |
| Mit szövevényéből a szó előhoz, |
| csökkenthető vagy sokszorozható. |
| S mi a fontos, ki tud rá jó szabályt? |
| Egy-egy göcsört vagy egy-egy lenge szál? |
| Mi keresetlen kínálja magát, |
| vagy mire fátylat bontott a homály? |
| A lélek rengései-e vagy a |
|
| Az-e a fontos, hogy a gyermek ott |
| tanulta meg az élet némelyik |
| igazi leckéjét, nevelte sok |
| szép álmát, ízlelgette mérgeik: |
| bízott, csalódott, gyűlölt, szeretett, |
| szolgált, parancsolt, fásult el, hevült, |
| játszott előre felnőtt szerepet, |
| – (így néha felnőttként se sikerült), |
| hogy nagy iskola volt a temető: |
| emberré lenni készített elő? |
|
| Vagy az a fontos, hogy a szomszéd házak |
| bokrok közt bújó baromfiait |
| összefogdostuk, s izgató varázslat |
| másoktól hallott fortélya szerint |
| igyekeztünk ügyesen elaltatni: |
| a szárnyuk alá fordítva fejük |
| lóbáltuk őket, s volt nagy diadalmi |
| rikoltozás, ha vágott módszerünk? |
| Bár csaholó kutyákat bujtogattak |
| utánunk, s nem ritkán meg is kapattak. |
|
| Vagy fontosabb az, hogyha másik környék |
| kölyke véletlen tájékunkra tévedt, |
| csalárd mesék a sűrűbe terelték |
| állítólagos csoda-látvány végett, |
| s míg mitsem sejtve bámult, a mesétől |
| szédülve, egyetértő kis betyárok |
| gonosz tréfára szorgalmas kezétől |
| emlékezetes módon pórul járt ott, |
| s távozott sírva, nagy bosszút fogadva, |
| s jött vissza gyakran cimborás csapatba? |
|
| Vagy inkább az talán, hogy estelente |
| nyáron, ha a temető mellett párok |
| sétálgattak, a tücsökhangu csendben |
| a sírkövek bástyája mögé állott |
| néhányunk, és a gesztenyefa-sátrak |
| közé köveket vagdosott, vagy csorba |
| vasdarabbal, mikor épp arra jártak, |
| az érdes kripta-tetőket kaparta, |
| s volt kuncogás, látván, hogy a gavallér |
| karján hölgyével ellép, s vissza sem tér? |
|
| Ki tudja, mi a fontos? Fontos minden, |
| s nem fontos semmi. Csak a szív s az agy |
| hamis vonzalma, riadalma itt bent |
| igazítja kanyargó tollamat. |
| Mit szöveteim beszőttek magukba, |
| azt tudom úgyis elmondani csak, |
| bensőmbe szállok, mint egy alagútba, |
| égő emlékek világítanak. – |
| Lámpa-sor közti vándorlás e vers, |
| bár a homály is tolmácsot keres. |
|
| A homály is, – hanem megfoghatatlan. |
| Víg dudorászás képes vagy nyögés |
| botló hangokban inkább, mint szavakban |
| hirdetni létét a kisértetés |
| vagy az öröm széljárása szerint. |
| A homály is. – De mégis lámpa-sor |
| között visz e vers útja. Messze int |
| egy-egy sugár: ujjongva olvasom |
| jelzéseit: jók, rosszak, egyremegy, |
| kezem, szívem mindenhogyan remeg. |
|
| Most is remeg, hogy szólít valaki. |
| Szokatlan hangon szólít: idegen |
| fülnek nevetni méltók szavai, |
| de boldog hírek hangjai nekem. |
| Pista szólít, gyermekkorom fura |
| társa: hülyének született szegény. |
| Itt csetlett-botlott, félszeg volt, suta, |
| ám bizton szállt az álmai egén, |
| s ez képzeletem százszor jobban csalta, |
| mint a valóság pontos birodalma. |
|
| Szomszédunkban lakott. Nálam két évvel |
| idősebb volt. Ő is járt iskolába, |
| meg is tanult olvasni tisztességgel, |
| de számolni nem. Nyúzhatták: hiába. |
| Eljutott tízig, följebb nem haladt. |
| Két osztállyal birkózott meg csupán, |
| és ezzel is három-négy év alatt, |
| s tán ma sem jött még húsz a tíz után. |
| Sokat gúnyolták szülei és mások: |
| bolond józanok, okos félnótások. |
|
| Mi jól értettük egymást: ő meg én; |
| saját világunk éltük gondtalan. |
| Külön napból áradt reánk a fény, |
| s fürödtünk benne szédült-boldogan. |
| Ó szép világ, kettőnk külön világa, |
| mely minden többi fölött lebegett, |
| melybe, – akárhogy próbálta, kivánta – |
| földi halandó nem férkőzhetett, |
| a mi világunk! – Ő még őrzi tán, |
| bennem csak sajgó, formátlan hiány. |
|
| Húsvét, karácsony! Hogy hittünk mi ketten! |
| Kisjézus, nyuszi, – áldott szép csalás! |
| Soká védtek, hogy nem lettem hitetlen, |
| mikor már eltört a pirostojás, |
| és hullt a csillag, hullt az emberekről, |
| hullt mindenről. – Ha nem lett volna ő, |
| rég lettem volna az angyalseregből |
| kiűzött, árva trónkövetelő, |
| mint lettem később, és ma is vagyok, |
| hogy jogaimhoz többé nem jutok. – |
|
| Két tüzifa-darabocskát keresztbe |
| raktunk, nagy fényes szöggel átszögeltük, |
| s kész volt a repülőnk. Szárnyát meresztve |
| órákig zúgott, szálldosott felettünk, – |
| órákig hordtuk föltartott kezünkben, |
| úsztatva lassan föl-le, körbe-körbe, |
| szájunkkal búgtunk hozzá rendületlen, |
| iramló tájak néztek tündökölve |
| utánunk a parányi föld szinéről, |
| s mint rendek dőltek, – láttuk moziképről. |
|
| Vagy botra kis virágcsokrot kötöttünk, |
| s körmenetest játszottunk: énekelve |
| vonulgattunk az utcán, és mögöttünk |
| – képzeltük – hosszú sor jön lépegetve, |
| vagy háborúsdit ólomkatonákkal, |
| vagy… ó ki tudná megmondani, mit még! |
| Nem bírok a tolvajkodó homállyal, |
| mely irgalmatlan tölti ronda tisztét, |
| s holott az emlék húsomban pihen, |
| agyamig többé nem ereszti fel. |
|
| Pista, barátom, egyetlen barátom, |
| bár tanítgatnál ma is olykor-olykor |
| játszani, élni: férfi-prózaságom |
| lobbanna lángra ama láng-napoktól! |
| Most? Repülő a repülő, s darab fa |
| a darab fa, s a föld: föld; rajta járván |
| besározódik a cipőm, s ha dalra |
| gyújtok, egymagam fújom, mindig árván, |
| s utánam sem jön senki, s katonám |
| nincs, vagy nem harcol, hogyha van talán. – |
|
| Pista a játék volt, a képzelet |
| gazdag fénylése, a gyermeki agy |
| boldog sziporkázása, a „lehet” |
| határtalan tágsága, a szabad |
| szó és szabad mozgás, de a csoda, |
| a szegénység zsarnok-kénye alól |
| menekítés szárnyatlan angyala, |
| az Óperenciáról jött hajó: |
| Béla bácsi volt, apám öccse, |
| ő kötött egy szebb földdel össze. |
|
| Sokat ivott és sokat nevetett. |
| Néha beruccant Pécsre faluról, |
| állomásfőnök-helyéről, s veszett |
| módon felöntött, aztán valahol |
| megrakta táskáját egész halom |
| szalámival, vajjal, fehér kenyérrel, |
| s lett cifra cirkusz, lett lakodalom: |
| beállított hozzánk, és két kezével |
| tömte belénk a jót, s dühödt étvágyunk látva |
| könnyekbe fordult széles kacagása. |
|
| Általa nőtt a szürkén-folytonos |
| „nincs”, „nincs” közé egy-egy piros „van” olykor , |
| általa gyöngült a szoros kapocs |
| rab lelkünkön, s nyílt rés a sűrű gondon. |
| Úgy jött közénk mint rég-várt, ritka ünnep, |
| a legnagyobb, a gyomor ünnepe: |
| érintésére éheink elültek, |
| csomagjai zörgése szent zene. – |
| Hóbortos, éretlen tréfáiban |
| tisztára mosdottunk mindannyian. |
|
| A másik boldog csoda volt az első |
| falusi utazás nővéremékhez. |
| A második csoda volt Dunaszekcső, |
| a zöld Sziget, a nagy folyammal ékes. |
| Hatéves múltam, apám vitt oda. |
| A fürge kishajóval, a Liget-tel |
| keltünk át. Csoda, csoda és csoda |
| várt a parton, várt beljebb a Szigetben. |
| Vizimalom, füzes, töltés, kubik, |
| állatok… városi gyerek róluk csak álmodik. |
|
| Sok pajtásom lett, paraszt-kölykek, |
| kutya-hűek s erősek mint a vas: |
| Jancsi, Jóska és Misi… Jönnek, jönnek, |
| van, kit meg sem ismerek: arca az |
| idő mögé, a föld alá veszett. |
| Mutattak nékem birodalmakat: |
| vendégelő gyümölcsös-kerteket, |
| csúszkálni rajtuk bérház-kazlakat, |
| ökrös szekeret, ostort és tanyát, |
| s mindenek fölött a király Dunát. |
|
| Nővéremék fehér tornácu, földes |
| parasztházban laktak. Húnyó, tenyérnyi |
| ablakú kis szobában, álmos-csöndes |
| utcán, itt kezdtek fészket rakni, élni, |
| itt kezdték élni a tanító-sorsot, |
| a falusi tanító suta sorsát, |
| ismergetni – már jókor – a koporsót, |
| szegény Lázárok, csak a hullott morzsát |
| szedhették, ám nem juthattak, hiába, |
| soha-soha a mennyek országába. |
|
| Mit tudtam én ezt akkor! Döngölt padló, |
| odú-lakás, sár, por, az Isten háta- |
| mögötti fészek minden kedv-apasztó |
| nyomorúsága, rongyos cifrasága |
| újság volt nékem, izgató mese, |
| melyet nem könyv, a valóság mesélt, |
| s amelynek ráncos rejtelmeibe |
| elbújhatott a nyúlós szürkeség |
| hálóiból szünet nélkül menekvő, |
| a folyton új csodák felé igyekvő. |
|
| Négy esztendőre rá mentem ki újra, |
| nagyobbacskán, így hát korlátlanabb |
| mozgás tarkázta széppé a fakulva |
| száguldó, fülledt nyári napokat. |
| Fölfedeztem a vizet, a pecálást, |
| a ladikázást, a fürdést, a tarlót, |
| ökrös szekérrel a határba-járást, |
| a gyepes töltést, füves Dunapartot: |
| már a valóbb, de még nem a rideg, |
| menthetetlen prózájú Szigetet. |
|
| Azt a Szigetet, melyben most riadt |
| szemmel járok, ha járok, mert nem a |
| dolgok színét, de a fonákjukat |
| látom, és rettegek, hogy bennem a |
| régit az újjal, hogy amazt emezzel |
| azonosítom, s kettőként hagyom |
| létezni őket, felhőkbe eresztem |
| egyiket, míg a másikon lakom, |
| és ha egyikből a másikba lépek, |
| magam is testet és lelket cserélek. |
|
| Akkor egy lopva elkötött ladik |
| s evickélés benne a Duna szélén, |
| egy-egy pecálás, fürdés a kubik- |
| gödörben, az istálló Misiéknél, |
| a szomszéd házban s minden óra, nap |
| tömött tarsoly volt, dúskálásra jó, |
| s lettem tőlük egészebb, gazdagabb: |
| való életre mindinkább való, |
| s a villanytalan, porfészek Sziget |
| szikrázó, tiszta fényben lebegett. |
|
| Az istálló Misiéknél. Igen. |
| Apró, gerendás tákolmány. A falra |
| erősített s ágfából ügyesen |
| megácsolt létrával, amely a barna |
| homályú szénapadlásra vezet. |
| Lent farkuk-csapkodó és álmatag |
| ökrök, tinók, nagy-foltos bőrüket |
| megrántják olykor, s csípős, lomha szag: |
| az állat-test, a széna, szalma, trágya |
| szaga árad: nekem az istálló varázsa. |
|
| Istálló-szag, – azóta is szüntelen |
| kísér. Idézi a kisértetes |
| erővel csábító fészket, amelyben |
| jó volna elrejtőzni, ha heves |
| ostromaival megkínoz az ember |
| fő démona: a fürkész értelem, |
| az értelem, mely százat lát az „egy”-ben, |
| és csak a „van”-nak élni képtelen. |
| Nem mint a bölcsen kérődző barom, |
| mely él, míg él, s fölfordul egy napon. – |
|
| Az első gazdag út után, midőn |
| itthon, mint újra elfogott fogoly, |
| beléptem a szegényes küszöbön, |
| pokol gyúlt bennem, lángoló pokol. |
| Sírtam, zokogtam megbékélhetetlen, |
| fulladoztam, mint akit víz alá |
| nyomnak, vagy szűk verem mélyére vetnek, |
| vagy szorosan környékez a halál, |
| s nincs módja szökni semmiféleképpen, |
| s nem hisz már semmiféle szép reményben. |
|
| Kellett néhány nap, hogy magamhoz térjek. |
| Szeptember jött, s indult az iskola. |
| A gyűlt ködnek gyülemlő fényességek |
| segítettek fénnyé oszolnia. |
| Fölszállt a köd, és a Szigetre ült: |
| finom fátylakkal födte egyre jobban. |
| Szavak helyett élettel sikerült, |
| szándék helyett sikerült akaratlan. |
| Az iskola állt a Sziget helyére, |
| vele csodákat, titkokat cserélve. |
|
| Még el se kezdtem járni iskolába, |
| olvasni és számolni megtanultam. |
| Mikor apám betűket írt, a háta |
| mögé bújtam, s tág szemmel, izgatottan |
| lestem, kérdeztem: ez mi, az mi? Ő |
| magyarázgatta csöndes türelemmel |
| a két-hasú B-t, vékony I-t, tető- |
| formájú T-t… én éledő örömmel |
| ismertem lassan mindahányra, végig |
| a hegyes A-tól a cikk-cakkos Z-ig. |
|
| Számolni meg, nem is sejtem, miképp, |
| – (a felnőttek hitetlenül fogadták), |
| egyszercsak tudtam, méghozzá a négy |
| főműveletet egyaránt. Föladták |
| a kérdést, én behunytam pillanatra |
| szemem, s mint a vezényelt katonák, |
| – láttam – buzgón ugrálnak jobbra-balra |
| a számok, majd igazodnak tovább |
| a kellő rendbe. Mitse kellett tennem, |
| mint nyelvre vennem, ami ott állt bennem. |
|
| Ezért az iskolát először untam, |
| helyesebben: az olvasást s a számtant. |
| Amíg a társaim nehézkes gondban |
| „egyszeregy”-et s „abéab”-ot daráltak, |
| egy szóval, egy-egy példával vesződtek, |
| úgy néztem őket, mint az úszóbajnok |
| a nem-úszót, akit mély vízbe löktek, |
| s kész nevetség, ahogy riadva kapkod, |
| de fáj is: minden ferde mozdulat |
| tilos javító vágyat szólogat. |
|
| Rózsa Ilona, így nevezték első |
| tanítónénim. Bánat bujdokolt |
| szemében. Elvált, rebbeteg-beteg nő, |
| Rózsa Ilona szomorú rózsa volt. |
| Ma sem tudom, miért, midőn az utcán |
| hintót zörögni hallott, mintha kígyó- |
| marástól, ugrott föl, s hajolt ki aztán |
| az ablakon, s bámult utána vágyó |
| nézéssel, és amíg a zörgés tartott, |
| meredten állt, és félig el is halt ott. |
|
| Mi meg csak ültünk, kezdetben zavartan, |
| később kicsit meg is szeppenve, végül |
| kuncogtunk rajta gúnyos indulattal, |
| és szinte vártuk már időtöltésül |
| vagy színező meglepetésnek, hogyha |
| az órák sivatagjaiba fúltunk. |
| Örömöt lobbantott köztünk zajongva |
| a növő zörgés, komiszul behúnytuk |
| szemünket egy pillantásnyit, s mikor |
| fölnéztünk, vígan láttuk: – már hajol. |
|
| (Él-e még, él-e Rózsa Ilona? |
| S hol, merre él? Akárhol megkeresném. |
| Mindannyiunk helyett mennék oda, |
| bár nem kértek rá, szándékuk követném. |
| Bocsássa meg – nyilván rég elfeledte – |
| ma nem nevetnénk, értenénk szeszélyét, |
| megéreznénk vérző szivét mögötte, |
| a védekező lélek szenvedélyét. |
| Bocsássa meg, – az érdemetlen bántás |
| bántja a bántót, míg nincs megbocsájtás.) |
|
| Külvárosi proletár-iskola |
| volt a Makár-iskola. Ide jártam. |
| Szegény kölyök volt társaim java, |
| „jobb” fiúk alig akadtak nehányan. |
| Ma is őrzöm elsőosztályos képem: |
| halomnyi csöppség, szájszélük tejes még, |
| földön az egyik sor törökülésben, |
| fele mezitláb – torz ünnepiesség: |
| egy-egy pár cipő világszéditésre, |
| most sem jutott nekik, fényképezésre. |
|
| A pajtások. Nagy Jóska, Bársony Gyurka, |
| Kovács Laci… s kik még? A nevüket sem |
| tudom idézni. Sorsomból kihullva |
| csak imbolygó kísértetek szivemben. |
| Nevelőnőjük és gyerekszobájuk |
| bizony nem volt, de talpig gyermekek |
| voltak, s mit illem mázolt volna rájuk, |
| annál többet hoztak a rengeteg |
| szegénység tájékairól, melyekben |
| bolyonganiok kellett kérdezetlen. |
|
| Új tanítót kaptunk a negyedikben. |
| (Rózsa Ilona nem bírt már velünk.) |
| Férfi-tanító volt és művész-ember, |
| zenét szerzett, s a borhoz menekült |
| kudarcai elől. Belé temette |
| tört álmait. Gyakran jött ingatag |
| lábon órára, s boldogan feledve |
| ilyenkor számtant, olvasást, dagadt |
| hévvel mesélte egyetlen témáját: |
| a maga külön világháborúját. |
|
| „Rosseb”-baka, somogyi 44-es, |
| első katonája volt a világnak. |
| Aprította, űzte az ellenséget, |
| el is fogott belőle jónéhányat. |
| S akarta volna, most ennyi meg ennyi |
| kitűntetése lenne, no de ő…! |
| – És folyt a szó, alig tudtuk követni, |
| híres harcos volt, nagy verekedő. – |
| S ha az igazgató közben belépett, |
| pukkadtunk – vágott olyan szende képet. |
|
| Az iskola. Azt hittem, fogyhatatlan |
| leszek, ha erről kezdek írni. Lám, |
| alig néhány sor, máris abbahagytam. |
| Omló köd száll az élmények nyomán, |
| s megpróbáltatik a próbálkozó: |
| ha nem fogalmazzuk meg, rettegünk: |
| elvesznek végképp, ám ha gondozó |
| kézzel gyűjteni közéjük megyünk, |
| ijedten látjuk: amit lenni hittünk, |
| nincs már bennünk, mögöttünk leng s felettünk. |
|
| Élet emlékét élet őrzi csak. |
| A többi minden: kép, papír, szobor |
| vagy szó: erőtlen pótlék-indulat, |
| roncsokat tart meg ép nyomaiból. |
| Ímé: zajos tájakról, melyeket |
| zengő kacagás, sírás hangosított, |
| az írott betű csak kísértetek |
| hadát idézheti a tiltva-tiltott |
| jelenbe ismét megjelenve élni, |
| s az idézőt nem belül, kint kisérni. |
|
| Élet emlékét élet őrzi csak. |
| Amit elmondok, el is vesztem egyben. |
| Ahogy rögzítik a kemény szavak, |
| úgy halványul szegényedő szivemben. |
| De kell beszélnem magamért és másért, |
| magamért azért, hogy másért beszéljek. |
| Nemcsak gyönyörködésért – tanulságért |
| születik minden igaz ember-ének. |
| Nem az építő fontos, hanem az épület, |
| ez áll védő-tetőként a vándorlók felett. |
|
| A vers, az ének! Gyönyörű világ, |
| világ világa! Alakult már bennem, |
| alig ocsúdtam. Vár és barikád |
| a nyers valóság ellen s vele szemben. |
| Védő s támadó fegyver, front és fészek: |
| bújásra, harcra egyaránt való, |
| kápráztató, szellő-szelid igézet, |
| igézetes, szelid kápráztató, |
| élet-fölösleg, nékem szinte élet, |
| csak addig éljek, amíg él az ének. |
|
| Korán született első vézna versem. |
| Ha jól emlékszem, tízéves koromban. |
| Egy pepitatáblás, apró füzetben |
| sokáig őriztem szemérmes gonddal. |
| Elveszett mégis, bennem sem maradt, |
| legfeljebb néhány sora. Ó, pedig |
| villantott volna egy-egy sugarat |
| ama szép tájról mindhalálomig. |
| Így indult: „Balatonnak füves partján…” – |
| Hazafias volt, s fennkölt, rossz kaparmány. |
|
| S a többi vers, az igaziak! – Mintha |
| nem is úgy írták volna egyszer őket, |
| s öröktől fogva lettek volna, mint a |
| föld, fák, virágok: velük rendeződtek |
| egy sorba, s ha azt mondtam: „Füstbe ment terv |
| írta Petőfi Sándor” – első sornak |
| gondoltam, s nem a költő járt eszemben, |
| költő nem volt, – költemény maga volt csak. |
| A költő képét a kemény kötésen, |
| azt is inkább valami dísznek néztem. |
|
| A János vitéz-t véges-végig tudtam, |
| amikor még iskolába se jártam, |
| a Falu végén-t s az „Ürgét a lyukban” |
|
(Arany Lacihoz) szavaltam hibátlan |
| s még jónéhányat. Vendég jött akárki, |
| hívott apám – hiúságát legyezte –, |
| s ki kellett állnom verseket citálni. |
| Ilyenkor nézett büszkén, révedezve, |
| s a fejemet megsimogatta végül, |
| s kicsordult egy-egy könnycsepp a szemébül. |
|
| Akkor már szólították odaátról. |
| Ma értem csak meg, mi viharzott benne: |
| minket féltett, nem magát a haláltól, |
| ma értem csak meg, amidőn ölembe |
| bújnak parányi lányaim, s erőtlen |
| karjukkal nyakam átfonják. Siratnám, |
| siratnám őket én is, ha felőlem |
| rendelés lenne, ha magukra hagynám, |
| ha árván hagynám őket, jóllehet |
| eddig megóvtam mindenekfelett. |
|
| Nézem a képét: megszólalna egyszer, |
| mit férfi hall, azt nem hallhatja gyermek, |
| mit férfi kérdez, gyermek nem kérdeztem: |
| mennyi, mennyi hiány hiánya tölt meg, |
| csap szinte ki, ízetleníti számat, |
| szédít, szorongat, állni torpaszt, kerget, |
| s mint terhes asszonyt az erős kivánat, |
| belülről szí, csikar, nem ad kegyelmet. |
| – Csak Istennél van annak kegyelem, |
| akit a halál hagyott üresen. |
|
| Nézem a képét: ő volt-e, nem-e? |
| Érzékelő sejtjeim régesrégen |
| kicserélődtek többször is. Szeme, |
| homloka, orra, szája semmiképpen |
| nem ismerős az észnek, de a szív |
| pártjára áll, és itt a szív különb. |
| Ő volt, igen, látom, próbálkozik |
| szemén a könny, mit fia örökölt. |
| S a szája – akár az enyém – a gúny |
| s a keserűség árkaként lapul. |
|
| Akkor már szólították odaátról: |
| figyelt szegény, s lassabban ment a munka. |
| Nem segítő kíméletből, muszájból |
| pihenni küldték végre nyugalomba. |
| Nyugalomba? Tréfának is kegyetlen: |
| most kezdődött csak igazán a hajsza. |
| Kevés pénz, fogyó élet, telhetetlen |
| gyerekszájak közt érett a kudarca. |
| Őt faltuk föl, hogy nekünk enni hordott, |
| friss lábunkon a sír felé botorgott. |
|
| Mindennapos kép: anyám tenyerére |
| támasztja állát, ül, s csöndben szipog. |
| („Gondolkodik” – mondtuk ilyenkor félve.) |
| Apám ki-bejár, s félhangon morog. |
| Nincs jobb uszító, mint a nincstelenség, |
| rossz vád a nyelvén s ferde indulat. – |
| Együtt nyögték egy zökkent sors keresztjét, |
| s egymásra döntik most haragjukat, |
| a másikra emelik, s a maguk |
| szívén csattan keserű ostoruk. |
|
| A környéken nem adtak már hitelbe, |
| egyre messzebb próbálkoztunk vele, |
| s ha sikerült, kilenc száj ünnepelte, |
| kenyérrel laktunk legalább tele. |
| Ahol tartoztunk, gondosan kerültem |
| a boltokat, mert bizony megesett: |
| pajtásaim előtt megszégyenültem, |
| amikor egy-egy boltos kilesett, |
| s nekemtámadt a nyílt utcán gyalázva, |
| s hogy így meg úgy tesz, dühvel magyarázta. |
|
| Mi alig bántuk, gyermekek, de ő, |
| apám bűnösnek érezte magát. |
| S mert harcra nem futotta már erő, |
| fonák mentségnek megmaradt a vád, |
| s a romló testet nemcsak a betegség, |
| a romló lélek is kínpadra vonta: |
| mind forróbban szomjazta, hogy szeressék, |
| s menekült mégis előle szorongva, |
| hisz bitangjába hagyta menni nyáját, |
| rossz pásztor, méltó, hogy vérét kivánják. |
|
| Pestre akart elvinni egyszer. Este |
| későn indult a vonat. Őszi, vastag |
| köd füstölgött, lazán eresre festve |
| a levegőt, a lámpák csillagoztak, |
| s üvegfonálként szikráztak a drótok. |
| Ragadt az aszfalt-kő cipőnk alatt, |
| ruhánkba bőnyálú nyirok huzódott, |
| s hűs tenyerével bőrünkhöz tapadt. – |
| A kezét fogtam, szinte égetett. |
| – A földön akkor egyetlen meleg. |
|
| Lassan mentünk, zihált és köhögött, |
| egyik kezével zsebkendőt nyomott |
| orrához, hogy a rossz tüdőt a köd |
| ne fojtogassa még jobban. Fogott, |
| markolt a másikkal, de már alig |
| vezetett, éreztem: nem én belé, |
| inkább ő énbelém kapaszkodik. |
| A gyermek felnőtt nemzője fölé, |
| mert noha teste még csak félig-érett, |
| benne egész erővel élt az élet. |
|
| Lassan mentünk. Megállt, durván kikapta |
| kezét kezemből, fuldokolni kezdett, |
| halántékára rőt kígyók tapadtak, |
| szeméből botló vizek eredeztek. |
| Rángott a teste, rengés-rázta föld, |
| iszonyattal meredtem rá, s zokogtam. |
| „Forduljunk vissza!” – szólt, hogy csöndesült, |
| s megindultunk, igyekvőn támogattam. |
| Útközben aztán új ijedtségemre |
| elmondta, mit tegyek, ha rosszul lenne. |
|
| Ó, szörnyeteg napok és éjszakák, |
| mikor már ott ódalgott a halál! |
| Irtózattá lett alatta az ágy |
| s a fal, még a levegő is talán. |
| Midőn a másik ágyban éjjelente |
| föl-fölriadtam, szálkásan zihált, |
| bámultam a sötétbe: kis jelekre |
| figyeltem, fonni belőlük szabályt: |
| szándéktalan ösvénye merre megy. |
| – Csak állat érez ily félelmeket. |
|
| Később kórházba vitték. A szoba |
| minden csöpp tárgyát számba vette, míg |
| a két mentő a hordággyal oda |
| nem ért vele az ajtó-küszöbig. |
| Akaratlan ment, s nem ellenkezett. |
| Siratta fészkét, s félt is: ha marad, |
| sietteti a súlyos végzetet, |
| s a vád ezért is nyakába szakad. |
| – Kit sokat vernek, noha nem is vétkes, |
| maga előtt végül is vétkessé lesz. |
|
| A lépcső, a kis út, a kerti ajtó |
| tud róla még. Ha arra tévedek, |
| torkonragad ama mélyből kavargó, |
| sohase múló, régi rémület. – |
| Elvitték. – Este, rémkép-rajzó éjjel |
| a szüntelen köhögéshez szokott |
| csönd zavarodva háborgott. Serényen |
| riasztották föl idegen zajok: |
| egy szekrény roppanása vagy a fás- |
| kamrából a galamb-burukkolás. |
|
| Nap napra múlt, s ő pusztult egyre jobban. |
| Iszonyú verseny: sűrűn látogattam. |
| Egyik délután másutt, a sarokban |
| találtam ágyát. Ó, már tudva tudtam, |
| mi ez, s vászon spanyolfal mért takarja, |
| s mi az, hogy néz csak, sír, s egy szót se szól, |
| két meszelt karó pokrócán a karja, |
| s még az ujjaival sem válaszol, |
| csak szeme ölel, dédelget, vigasztal, |
| s van tele szónál hangosabb panasszal. |
|
| Másnap déltájban, zsivajos csapat, |
| mentünk haza az iskolából. Éppen |
| a fákat nyesték, néhány pillanat, |
| s már pálca díszlett mindnyájunk kezében. |
| Tombolt a játék, mindent elfeledtem, |
| de nem soká: mint a villám-csapott |
| megálltam, szinte bálvánnyá meredten: |
| jött egyik bátyám, és kézenfogott; |
| vörös szemére néztem, sírva nyögtem: |
| „Meghalt?” „Igen” – motyogta megtörötten. |
|
| Meghalt. Igen. Kezét imába rakta, |
| pihenni végre a hátára dőlt. |
| Előbb föltették magos ravatalra, |
| majd mélybe dugták, s ráömlött a föld. |
| Meleg volt, s menthetetlenül hideg lett, |
| védelmezett, s azóta egyre üt, |
| hűtlenné vált, holott hűségre termett, |
| velem járt, aztán utamba feküdt: |
| nem bírom többé soha kikerülni, |
| nem is próbálok tőle menekülni. – |
|
| Meghalt. Igen, s az utamba feküdt. – |
| Játékait mellérakta a gyermek, |
| szívéből a tündérhad kirepült, |
| szeméről a rózsás kendők leestek. |
| A ravataltól más indult tovább, |
| a régi gyermek ottmaradt örökre, |
| s várta a feltámasztó harsonát |
| betakarózva bundás, nagy ködökbe. |
| A régi gyermeket megmenteni |
| vonultak föl e vers hadrendjei. – – |
|
| Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb. |
| Boldog, ki bátran szembeszáll vele: |
| múltjából is toboroz társakat, |
| s hű nyájban tart a temető fele. |
| Ó, jó toborzók, ó, szavak, szavak! |
| A vándor néz, lát, fülel és tapint. |
| S akármit halmoz, szertehullanak |
| a kincsei rend és törvény szerint. |
| Szavak, szavak, egyetlen drága mentség, |
| melyet kevésbé kordáz kénytelenség. |
|
| Ujjaim közül kipereg az élet, |
| akár a zizgő, súlytalan homok. |
| Az ijesztően fogyó mennyiséget |
| pótolják növő rímek, ritmusok. |
| Kötelességként, dühös akarással |
| fogalmazok meg, amit csak lehet. |
| E vers se más: csata az elmúlással, |
| dolog a gyermek dolgai helyett, |
| nem emlékmű, egy másfajta valóság, |
| élet: iker vidámság-szomorúság. |
|
|
|