Egyetlen nyár az egynyári virágnak: teljes virágöltő.

Nem bírok soha társa lenni. Semmiképp se bírok májusban, júniusban például, amikor ő tíz, tizenöt vagy húszéves hévvel szomjúsággal és éhséggel él.

Csak izgatottan figyelhetem, talán kicsit gyanakodva, olykor elérzékenyülten s emlékezőn: min jutott túl, min van még innen, s hol áll egyáltalában.

Esetleg kiszámíthatnám azt a szeptemberi vagy októberi napot, amikor egykorúvá válunk. Csak villanásnyira. Elmegy mellettem, de pillanatra szinkronba kerülünk.

Aztán már csak utána nézhetek, csak tisztelhetem, ha éppen elfog a jámborság és a kegyelet. Mert menthetetlenül elébem öregszik.

S lesz számomra aggastyán, talán soha-meg-nem-tudható tudások tudója.

Lesz végül kerek életű halott, amit én magamnak csak szorongva remélhetek.

Legmélyebben az őszinte anyag törvényei szerint, a testem alján éppúgy létező kvark-világ törvényei szerint. –

Az ész bennem sem igazítja, az ész benne sem igazítja.

De gyönge eltérítő úgyis: ha igazítaná, se lenne fontos.

Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

Kődarabokat mindenütt találok, mint ezt is itt a kerti pad tövében.

Ez meg az éden közepe, ha épp úgy akarom, mert a kő méltóságos-egy valóság.

Méltóságos, hatalmas, birodalom-rangú, számlálhatatlan árnyalattal, sok-bokrú hierarchiával.

És tőle lefelé még mennyi minden, és tőle fölfelé még mennyi minden!

Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

Felhők, ónszürke hófelhők, pilléző pelyhek, ropogó fehérség, fák és a szemem, a szemem… Üvegtest, lencse, csarnok, szaruhártya.

Kődarab itt a kerti pad tövében. Az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

De millió-fényév-messziről jön egy sugár –, az is az Éden.

De talpamra csöpp sár ragadt –, az is az Éden.

Nagy-nagy tanár e kis darab kő: érdemes volt figyelni rá.