Nikla, november, 1820 után

 
Pár borjat… valahány göbölyt…
Megsántult a deres… Holnap a méheket…
 
Szél dűtötte a nagy kazalt…
Pénz Sopronba… levél… Toncsi… komisz kölyök…
 
Doh-szag nyom, csupa víz a fal…
Lassan fejteni kell, nem muzsikál a must…
 
Pattan széjjel a homlokom…
Borzongok… szenelőm… rándul a gyertyaláng…
 
Gyertyák… Zsuzska… zörög, zörög…
Ember senki… vad éj… s reggel is: ökrök és
 
fák, rét, marcona sár-magány.
Társam bükkfa-kupám: enyhület, égi szárny;
 
talpam: tüskökön és gyalog. –
Hős múlt, legmagasabb menny, zenit és nadír:
 
agyváz… Kölcsey!?… Mégis én!…
Borzongok, keserű gőz lepi bé agyam,
 
borzongok, de a toll receg:
 
„Elröpültél már szeretett ifjúság!
 
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.
 
A vidám orcát halovány hidegség
 
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.”
Lám-é! négy kicsi sor, ennyire futja csak.
 
Szél szaggatja az ablakot.
Vinnyog kint a csupált gesztenye és dió.
 
Borzongok… szenelőm alél.
Jobb lesz – rajban a rém! – bújnom az ágyba már.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]