|
A veszendőség állapotában – mint majd az elveszettségében is – a dolgok fölragyognak. A legszürkébbek jobbára a legtündöklőbben.
A régvolt lakások, udvarok, tájzugok gazdagságából a visszanéző szemben például egy konyhaasztal, egy nyirkos, elhanyagolt sarok, egy poros-lapuleveles árokpart jelenik meg a legkészségesebben és a legünnepélyesebben, de egyúttal a legszorongatóbb sajgással is.
Iparkodik a láb, siet a szív közéjük.
Ám a jelenéseknek nincs levegőjük.
Az emlékező előbb fuldokolni kezd, aztán rájön, hogy tiltott területre tévedt. Akkor szinte fogható valóságában fölébe omlik az idő, s meggyötri kegyetlenül.
Sokkal nehezebb emlékezni arra, ami még megvan, de törvényszerűen elmúlandó.
Szorítaná a kéz a görcsig, de érzi, hogy hiába tenné. Az meg – mintha csak a fájdalmat akarná növelni – már a jelenben emlékezésre kényszerít. S a jelenbéli emlékkép sugárba öltözik, szikrázó-szépbe, s látványa ezerszeresen előlegezi a majdani gyötrettetést.
|