Új versek

1975–1976

 

 

 

 

Tovább terem

 

 

 

 

Dúlassék föl

Inkább falidíszt fura csillárt
a csigolyákból egyebekből
(ahogy a kapucinusoknál)
a csontváz győzni sose bírjon
Éjszaka? – a fény erejéért
veszékelés? – a szebb dalért
Az első életért örüljünk
ami ma is rendíthetetlen
Mindent magunkért (a világért!)
Halottak halottaikat
temessenek a temetettek
az élők meg éltessenek
az élők csak éltessenek
Pláne ha már nem függönyök
de valóságosan bukó nap
sűríti rájuk a sötétet
amiből hajnal sose lesz
hogy dúlassék föl legalább
hogy azértse hogy csakazértse
győzzön végképp a pusztulás

 

 

 

Tovább terem

Mert virágait megszaggatták letépdesték gyümölcseit
bánatában (dühében) nem száradhat el a fa
Példabeszéd igen igyekszem megmaradni
s a vásott kezek egyre inkább zsugorodnak
múmiakezekké gyermekkezekké majd gyermekmúmiakezekké
végül emlékkezekké legvégül semmivé
S a fa tovább terem azért is csak tovább terem
agyonpusztítva sértve csontig
maradandóan sérthetetlenül
csak táplálja a hozzá járulókat

 

 

 

Győzni fogó

Mi erősebb: a szálló vagy a dög-madár?

Az élet engedett-e a pusztulásnak? Önként, taktikából, hogy a korlátozott lehetőségek között megmaradhasson?

Vagy még nem tudott többet kicsikarni tőle, s folyton próbálkozik: talán…

Az előbbit hiszem. Mert hiszek az élet halhatatlan bölcsességében. Úgy hátrál, hogy győzedelmeskedjék, s birodalma határait maga szabja meg céljának megfelelően.

Milyen szánalmas is volna az esetenkinti keserves diadalok ingatagsága!

A csatavesztés lehetősége riasztó árnyékkal borítaná.

 

 

 

Mi marad?

A kicsi, a nagy, a még nagyobb rendbe:
káoszba vagyok, bizony, keveredve.
A tegnapot, a mát s a holnapot,
jó keretbe ennyit se foghatok.
Régen magam sem találtam,
lassan eltakar mindent körben árnyam.
Mellőlem, bár folyam más oldaláról
szól, aki hozzám néha átszól.
Vagyis: most meg mást nem lelek,
elefántkórban szenvedek,
s mind gyakrabban jut eszembe olyasmi,
hogy ha végképp le kell magam fokozni:
a föld felett s az ég alatt
ugyan még mi marad?

 

 

 

Sötétedéskor

Meg kell a villanyt gyújtani nappal sem akar nappalodni
s az ablakon be tud ömölni a szürkeség a bőrön is
be tud ömölni s mégse rendjén való hogy holmi őszies
idő a homo sapiens érdem-fényét a sapientiát
megtompíthassa s logikátlan viselkedésre ösztönözzön
biológiai tövű indítással a semmiképp se
szalonképes atavizmus jegyében mint ott azt a két
gerlét mondjuk a körtefán kik úgy gubbasztanak hogy az
ember ha nem figyel eléggé könnyen nézheti
két ággöcsörtnek őket
két ággöcsörtnek őket Villanynál viszont
elővehető bármilyen okos könyv s kiolvasható belőle
méltóságunk a homo sapiensi
kiolvasható hogy miért s mi történt
és pontos (talán idegen) szakkifejezések sorával
leleplezhető: minek hisszük csak hogy fáj ami fáj valóban

 

 

 

Áradnak vissza

Áradnak vissza gyorsan álmosan
akiket a nagy fal kizárt
az egyben-százarcú helyett
jön száz más-másarcú külön
Úgy volt vagy így lesz jobb találgatom
valami mindenképp hiányzik
A tarkaságra áhítozom-e
vagy a ritka-ízű melegre inkább?
Szám köré könnyű mosoly sompolyog
mintha minden a legjobb lenne így
szemembe varjak serege suhog
mintha minden legrosszabb lenne így

 

 

 

Vége nincs

Leépül a ház Sorozatosan
veszem észre: rossz a tető a kémény a födém
Falcsonkok maradnak mire a rendelet jön
S az élők is: el-elbolyonganak
Végül is: ezred vagy tized világ
édesmindegy
édesmindegy Akik a legtöbbek nekem
azok is ritkulóban Csapkodom
hűlt helyüket s önnön ürességembe
majdhogynem belehullok
Időzavar szívzavar lélekzavar
Jaj ha csak két méternyit kellene
ha csak a gödör mélyéig!
ha csak a gödör mélyéig! A halál szelid
és a sírásók kíméletesek
Az élet iszonyú: a zuhanásnak
csak kezdete van vége nincs
s a felebarát odapillant s megy tovább

 

 

 

Három apróság

 

Ég

Mélységes-mély ég, szürke sztrátuszok,
mélységes-mélyen madár-raj mozog.
Így berendezve a búra alatt
a tér mily sokkal dúsabb, tágasabb.
 

Öregség

A testen az élet,
az életen a test:
két kitaposott út,
tört és tudós.
 

Óvás

A fészkeket bántani vétek,
s szigorúan tilos.
A vacogó fogak gépfegyver-kattogása
erősödik.

 

 

 

Esti ima

Akárkinek meg kell köszönnöm
akárminek meg kell köszönnöm
hogy jól végződött egy nap újra
hogy egy estét megint elértem
meg kell ezernyi ennek annak
meg kell a vérnek ereimben
meg kell a szívnek a vesének
a földnek és a levegőnek
hogy nem rengett nem tébolyult meg
a rendnek bennem s mindenütt kint
s reménnyel kell szemem behunynom
mert várhatom hogy a hibátlan
szervezettség hogy még tovább is
hogy reggelig szintén megőriz

 

 

 

Pedig

A szem tükröz (ez a dolga) a vese kiválaszt (ez a dolga)
a szív here tüdő s egyéb kellőképp működik
a bőrön belül minden a helyén
Külső rendetlenkedések itt-ott akadnak ugyan (öldöklés erre-arra)
de az ember – szomorú! – lassan
a rendhez hajlandó sorolni ezt is
Pedig a történések szövetén
(ha a fenevad ábra messzi is még)
valami már talán megkezdetett
A mákszem-percek bokrában talán
fészkelődik már amaz egy
mely gong lesz majd és gongütő
s jelenti:
 
indul az űzettetés
 
hajnalodik
 
a nincsen-út-visszafelé
 
s a gyorsuló lélegzetek kora
Az ostoba monarchát még dinasztikus
álmok ringatják-szédítik holott
néhány szobával arrébb
csontos markok fonódnak össze
s pecsételik meg sorsát mindörökre

 

 

 

Jönnek

A nagy tűz az égre villanó fény
vet másfelé hideg árnyékfalat
Az nem lehet hogy ne égjen
nem lehet hogy ne ragyogjon
az sem lehet hogy az árnyék
hogy a hideg s hogy a fal se
az sem lehet hogy ne…
az sem lehet hogy ne… Jönnek
60 perces órák jönnek
napok 24 órásak
hetek kerek 7 naposak
hónapok ahogy szabályos
és bírni kell ki kell bírni
ki kell bírni ki kell bírni

 

 

 

Vissza – előre

Nyithatok roppant tereket: városokat és utakat
például Rostocktól Cataniáig
vagy Knokkétól Banja Lukáig
és szobákat ezer szobát
kórházit nászit dolgozót
várószobát fogorvosit
megszólíthatok ismerősöket
barátokat és nem barátokat
forró nőket utálkozókat
tisztességes vagy tisztességtelen
ellenségeket ellenfeleket:
s nől gazdagságom nől tovább
visszafelé visszafelé –
S előre?
Sziget partszélére szorultam
hatalmas vár a szigeten
falai körkörösen növekednek
már csak nehány lépésnyi sáv
majd az se s ott a víz a víz
a feneketlen forgatag
emberevő halaktól háborogva

 

 

 

A jelen emléke

A veszendőség állapotában – mint majd az elveszettségében is – a dolgok fölragyognak. A legszürkébbek jobbára a legtündöklőbben.

A régvolt lakások, udvarok, tájzugok gazdagságából a visszanéző szemben például egy konyhaasztal, egy nyirkos, elhanyagolt sarok, egy poros-lapuleveles árokpart jelenik meg a legkészségesebben és a legünnepélyesebben, de egyúttal a legszorongatóbb sajgással is.

Iparkodik a láb, siet a szív közéjük.

Ám a jelenéseknek nincs levegőjük.

Az emlékező előbb fuldokolni kezd, aztán rájön, hogy tiltott területre tévedt. Akkor szinte fogható valóságában fölébe omlik az idő, s meggyötri kegyetlenül.

Sokkal nehezebb emlékezni arra, ami még megvan, de törvényszerűen elmúlandó.

Szorítaná a kéz a görcsig, de érzi, hogy hiába tenné. Az meg – mintha csak a fájdalmat akarná növelni – már a jelenben emlékezésre kényszerít. S a jelenbéli emlékkép sugárba öltözik, szikrázó-szépbe, s látványa ezerszeresen előlegezi a majdani gyötrettetést.

 

 

 

Két keserves

 

Árnyék

 
Egy-egy jelzés?
Vagy testem véletlen botlása volna?
 
Eszembe jut:
hogy is folyik le majd a szörnyü torna.
 

Ajaj!

Ha megérem, így csoszogok majd?
S a nyálam, az is így csorog majd?
 
„Idilli öregség!” Idilli?
 
Az ember, ajaj!
 
még kimondani is rühelli.

 

 

 

Lesznek majd

„Ez az ember megjárta már a poklot” –
súgták megbökve egymás oldalát
a jámbor firenzeiek mikor
vájt némaságba süppedve a vájt
ábrázatú költő elment közöttük
Ó tükör tükör
lassan – látom – lesznek majd erre is
akik ha köztük elmegyek
megbökve egymás oldalát
így suttognak riadtan:
„Ez az ember megjárta már a poklot”

 

 

 

Kéretlenül

 
Elteregetve rendbe rakva
 
szabályos végleges
 
Gyakorlott globetrotterek nehány
 
fix pontról mindent megtalálnak
 
Soroljam?
Hol kezdődik egyáltalán ami aztán valamivé lesz?
 
Elteregetve rendbe rakva
 
Rókus domb Campidoglio –
 
Odüsszeusz is elmaradt
 
Mózes Pista is elmaradt
 
és háborúban mind a kettő
A részletek egyideig még borzasak
göröngyösek illeszthetetlenek
később mintha oda születtek volna
 
Elteregetve rendbe rakva
 
Villamos-vijjogás lánycipősarkak kopogása
 
libacsevegés hajóduhogás
 
nyári tarlóra jégpálya feszül
 
tücskök kara keringőt muzsikál
 
Kentaur-griff kiméra-téglák
 
Elteregetve rendbe rakva
A deresszakállú megindul
testet és ruhát váltogat
megfeketedik a haja
arcán bőrsima lesz a bőr
és fehér elefántja él
(tetszés szerint tetszés szerint)
 
De ha ő kap látogatót?!
 
kéretlenül s illetlenül
 
fegyelmezetlen ide-odajárót?
Inkább soha!
Vagy idegen élet-kontinensek felől
honnan még utalás sincs
 
De hogy csak így
 
hogy akármi rányithassa az ajtót
 
és magyarázkodásra kényszerítse
 
holott
  holott elteregetve rendbe rakva –
S a múltnak nyugton kéne lennie

 

 

 

Kitócsálló víz

Kis parti gödrökbe lyukakba
kitócsálló víz egyedi fodra
körbe leselgő kiváncsi habja
kiváncsi habjának sok kalandja
Van a forrás sodrás van a tenger
indulás majd út csak amennyi épp kell
csak az ég a távoli ég a tükörben
csak távoli ég és csak tükörben
Kis parti gödrökbe lyukakba
kitócsálló víz egyedi fodra
a közeli földet kóstolja nyalja
a madarat s a barmot itatja

 

 

 

Színpadra

Nos félkar félszegség szegénység
elő ti is! A nagy s kicsi
művészek s a szerző után
jöjjön a segédszemélyzet: a súgó
a kellékes az ügyelő
a világosítók még a kulissza-
tologatók is akik láthatatlan
szolgálták a művet s akiknek
szintén köszönhető sok
keserves és boldog fölszisszenés

 

 

 

Űzetik

Mondják hogy bölcsen belenyugodott
mondják: bölcsen nem nyugodott bele
úgy fogadta mint a természetest
úgy fogadta hogy nem természetes
keresgélte sajátos kincseit
őrizgette a régi kincseket
lába elé nézett kiváncsian
hátrafelé fordította fejét
mondják s nem tudják nem is képzelik
hogy űzetik hogy menekül csupán

 

 

 

Mindegy

A végső mozdulat
ritkán kerekedik le:
hát ne strapáld magad,
ne készülj nagy jelenetekre.
Azt mondod tán: „Borul”,
„Leejtettem a tollat”
– hattyúvá csinosul
mindegyik rút-kiskacsa-mondat.
Az egyik föl sem ébred,
másik csak összecsuklik,
ez csöndben félrelépked,
amaz meg ordít és vonaglik. –
Példa mindenre van,
majd egyiket utánzod.
Kit érdekel, hogyan
hagyod itt e rövid világot.

 

 

 

Rendületlenül

Gyanútlan aztán orra bukva?
Vagy inkább mintha minden hajnal
halálom napjára virradna?
Vagy így vagy úgy de így is úgy is
mondani rendületlenül
az utolsó lélegzetig
akárha nem történne semmi

 

 

 

Nincs megállás

Semmi cifraság óvó pátosz
még csontváz se még halálfej se
csak űr csak űr csak űr csak űr
ami mögött űr és megint űr
hogy a nézés elkezd zuhanni
s magával rántja a szemet
a szem a fejet és a fej
az egész testet s nincs megállás…

 

 

 

Alkotók

Írjon verset a körtefa
a szőlőlevelek
a pirosló csipkebogyó
a ködös reggelek
egyszóval a lángeszü ősz
aztán a tél tavasz a nyár
a szintén szintén lángeszű
vagy az évszaktalan kövek
a csillagok
a háztetők
a fodros-tündöklő vizek
ezek a nagy-nagy alkotók
és én is azzal hogy vagyok
hogy élek s hogy mások között
s hogy még hancúrozik szemem
a lányok mellén és farán

 

 

 

Várak

 

 

 

 

Mintád szerint

Kiformáltad napjaimat, óráimat, perceimet,
az időmet s a teremet –: lettek valamifélék.
S én – bennük mozgok – fölvettem formáikat,
vagyis a tiéid. – Mire lennél hát nyugtalan?
Ha ütnélek is: csak mintád szerint.

 

 

 

Magasabb rangú

Fél-halálban ha alszol és
csupán a lélegzés a lágy
fel-alá könnyű melleden
a ténykedésed öltözöl
vetkőzöl közlekedsz köszönsz
ajtót nyitsz boltba jársz eszel
gombot varrsz kertben dolgozol
könyvet lapozgatsz társalogsz
engem szeretsz vonatra szállsz:
csinálsz akármit s bárhogyan
lakályos ház épül vele
varázsolt téglák csengenek
ajtók mozdulnak s ablakok
kémények kályhák tűzhelyek
s kerül levegő is bele
tápláló védő nem fogyó
És az idő kapitulál
meg sem próbálja rontani
mert felsőbb szinten áll a ház
magasabb rangú társaként

 

 

 

Csináld

Látom a rémült belenyugvást,
látom szemedben, amikor
testem egy-egy nagy zökkenője
végigsiklatja arcomon.
Ilyesmit láthatnék bizonnyal,
mikor már majd nem láthatok.
Csináld, hogy meg tudjam tanulni,
hogy látni tudjam akkor is még,
ha már többé nem láthatok.

 

 

 

Philémon és Baukisz

Volt a gazdagság, a fölösleg.
Ma: az aláztatás,
a vacogásban ríva esdett
összekapaszkodás.
Hát ennyire testté leszünk?
Hol az a hős, fennenvaló
lélek vagy szellem? Elveszünk,
ha nincs markolható?
Vágy, szerelem, kéj – csak szavak már,
ürügy fogódzani.
Ami több volna, arra meg már
szavunk sincs mondani.

 

 

 

Folytatás

Oldódom: gyermekek
s unokák nyíló tengerébe,
töménységem helyett
híg áradást kapván cserébe.
Itt ez úszik, ott amaz,
immár kötetlen,
ami bennem élt szoros
kötegben.
Ha nem én, mégis én,
s ha semmi másban,
egy-egy halvány-szerény
utalásban.
Rakom a falakat,
mintha bizalmam
(szavak, szavak, szavak)
volna azokban.
Holott ledűlnek,
ezer a példa rá,
alámerülnek
az idő szintje alá.
De az az áradás
nő, egyre nő,
éri hatástalan hatás,
erőtlen erő.
Nem hal külön halált,
s nem lesz, ki temesse,
közösen hull a tág
sírba, közösbe.
Addig tulajdonos
teljes joggal s hatalommal,
egyként honos
a földön meg a csillagokban.

 

 

 

Várak

Teknőbe fürösztött
a konyhakövön
befűtve a tűzhely
izzott a tető
csúszott keze rajtam
szappansikosan
a víz a fejemről
szemembe szaladt
arcom tenyerével
mosdatta körül
locskolta le rólam
a gyönge habot
majd rossz lepedőben
karjára emelt
ágy végin a dunyhát
földobta s a lágy
zughelyre vigyázva
letett s betakart
Volt váram azóta
sokféle de ily
kőbiztos erős vár
többé sohasem

 

 

 

Lassan tíz éve

A sárga csonton nyilván csak a barna szőr
maradt
fejeden, hónaljaidon
s ágyékodon
– egy papírsárkány csúcsait kirakva.
De te a föld alatt,
ott sem repülhetsz,
ó szegény asszony, szegény asszony!

 

 

 

Rontás

Sünné a lelkem viselkedésem
késdöfővé-forgatóvá kezem
haldoklókon átlépővé a lábam
hófelhőket vonszolóvá hajam
hogy a gyanútlan természet virágai
dideregjenek lenyakló fejekkel
valahol bőrömön torok szakadt
s ezt a torkot fekete-vér-ivóvá –
Görgeteg bérc-tömbök tövében
kavicsokkal játszik a gyermek
gyönge ujjaiban világ-robaj
világ-omlás világ-dőlés
szűz ujjaiban világ-istenátka
játszik játszik játszik magafeledten
játszik játszik tilos rákiabálni

 

 

 

Sors

 

I (Rend)

Úgy mozgott száj kéz láb egyéb
ingott a lég sütött a nap
vagy nem mozgott nem ingott nem sütött
hogy történjék
valami jóvátehetetlen
s történt valami jóvátehetetlen
 

II (Visszatérés)

Majd a kanyarok önmagukba
majd térnek vissza önmagukba
S ha akkor megszólal a kettő
jó esetben szép ősi nyelvük
más-más leánynyelvén beszélnek

 

 

 

Dávid és Abiság

Teszek-veszek szolgálok körülötte
érzem gyakran hogy el-elnézeget
s mikor néha közelébe kerülök
csuklómat tenyeremet szorongatja
hideg hal-béka-test nyál-csiga-test
Nagy királynak hallottam és valóban
hadak mozdulnak meg ha egyet int
Nos hát miattam nagy király lehet
de én koldusnak látom a szemét
garast-könyörgőnek mikor tüzes
testemhez bújik hal-béka-csiga
vagy meg-megmarkol kétségbeesetten
s nem tudok másképp rátekinteni
mint ő szokott azokra akiket
kegy-kuncsorogni olykor-olykor
színe elé bocsátanak

 

 

 

Semmit se jeleztek

Hát ezek igazi növények: növekednek (azért növények)
növekednek és szaporodnak: pár napja járatlan az út
s már kócosan és vastagon fölborzolódott itt is ott is
Hány fényév messzeség e néhány tucatnyi fény-nélküli óra?
Különös fizikai törvény: valahonnan valahová
rövidebb mint visszafelé
Ha megindulnék: évek évek évek
évtizedek aztán a sírgödör
azon is át és évek évek évek
és a célnál? nem lenne már a cél sem
Más kép: tektonikus katasztrófa bevágja
a felszínt s egy-két pillanat:
a két perem tíz méterekre már
és kedd szerda akárhány óra perc
s az intézetek semmit se jeleztek

 

 

 

A „Jegyzetlapok”-ból

Az alkonyat nem nyughat: az idő
rézsűjén nem csúszhat a völgyfenékre
a jótét csend közé.
a jótét csend közé. Törvénytelen
csillag csapódott át az égen,
lassan múlik káprázata.
Holott milyen nagyon szeretne,
az alkonyat milyen nagyon szeretne
békében esteledni…
*
A húszból a négymilliárdba. –
Embertárs arca lett az arca.
Ha az ajtót magamra zárom,
kívül marad.
*
Csillagirányú ide-oda mozgás:
-tól, -hoz, felé, szemközt, után,
néhány lépés vele.
S két homlokon két vérbarna pecsét,
mélyen a bőrbe sütve.

 

 

 

Külön

A csipkéző erek hajszál-gyökérzetig
szétágazó hálózatában
kinek javára dolgozik ilyenkor
a szívből és a szívbe áradó vér?
Kinek javára gyűjtik és
adaptálják a lélek és a test
kényére folytonos zsákmányukat
az érzékszervek portya-hősei?
A távoli elég erős-e?
Vagy véletlenre térhet vissza csak?
S ha szerencséje van hát gazdagabb
ha nincs: megdézsmált ládákat talál?
A távoli a levegőbe bámul:
madár felhő toronykereszt –
A külön törvényrendszerek
magányos dúvad-hordákként bolyongnak

 

 

 

Az utolsó

Az utolsó szivárvány
az utolsó napnyugtavöröskékzöld horizont
majd éjszaka
amikor hold se lesz
s a levegő is áll
elfelejt fordulni a föld
elfelejt kifordulni a föld a sötét hidegből
s végképpen lúdbőrzik a bőr
a látás végképp megszűnik
a történetek
a bőrön belülre szorulnak
ismétlődnek szürkülnek laposodnak
elrongyolódnak és kiüresednek
az utolsó jövevény
ki magokat s palántákat hozott
melyek még ki is keltek
meg is eredtek
híd a folyón
vagy ha csak árnyék
hídnak látható

 

 

 

Köztük van

Rá kell lépni valakinek
Éva Eurüdiké Beatrice
Jeanne d’Arc Ofélia
vagy Léda utja nem lehet üres
Bomló s kibomlott
tizen- és huszonévesek
köztük van Éva Eurüdiké
Beatrice Jeanne d’Arc Ofélia
köztük van Léda és a többi
rá kell amaz utakra lépniök

 

 

 

Sírok

Gödörben, föld alatt,
tehát bezárva. –
A port meg hordhatja a szél
más tájra, emberre, virágra.
Ezek itt hányan,
főként a sok anya,
aligha várták, hogy helyükbe jöjjön
gyermek és unoka.
Inkább a szélbe. –
Maradhatott
volna a holtáig tevékeny élő
éppolyan tevékeny halott.
Olyan halott,
hogy mintha élne:
zúgás, lomb, ház, rét, ágy, madár
közelébe.
Csak ne a föld alatt,
csak ne bezárva;
ítélve inkább csillagos
szétszóratásra.

 

 

 

Nikla, november, 1820 után

 
Pár borjat… valahány göbölyt…
Megsántult a deres… Holnap a méheket…
 
Szél dűtötte a nagy kazalt…
Pénz Sopronba… levél… Toncsi… komisz kölyök…
 
Doh-szag nyom, csupa víz a fal…
Lassan fejteni kell, nem muzsikál a must…
 
Pattan széjjel a homlokom…
Borzongok… szenelőm… rándul a gyertyaláng…
 
Gyertyák… Zsuzska… zörög, zörög…
Ember senki… vad éj… s reggel is: ökrök és
 
fák, rét, marcona sár-magány.
Társam bükkfa-kupám: enyhület, égi szárny;
 
talpam: tüskökön és gyalog. –
Hős múlt, legmagasabb menny, zenit és nadír:
 
agyváz… Kölcsey!?… Mégis én!…
Borzongok, keserű gőz lepi bé agyam,
 
borzongok, de a toll receg:
 
„Elröpültél már szeretett ifjúság!
 
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.
 
A vidám orcát halovány hidegség
 
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.”
Lám-é! négy kicsi sor, ennyire futja csak.
 
Szél szaggatja az ablakot.
Vinnyog kint a csupált gesztenye és dió.
 
Borzongok… szenelőm alél.
Jobb lesz – rajban a rém! – bújnom az ágyba már.

 

 

 

Elvesző kert

 

 

 

 

Egynyári virág

Egyetlen nyár az egynyári virágnak: teljes virágöltő.

Nem bírok soha társa lenni. Semmiképp se bírok májusban, júniusban például, amikor ő tíz, tizenöt vagy húszéves hévvel szomjúsággal és éhséggel él.

Csak izgatottan figyelhetem, talán kicsit gyanakodva, olykor elérzékenyülten s emlékezőn: min jutott túl, min van még innen, s hol áll egyáltalában.

Esetleg kiszámíthatnám azt a szeptemberi vagy októberi napot, amikor egykorúvá válunk. Csak villanásnyira. Elmegy mellettem, de pillanatra szinkronba kerülünk.

Aztán már csak utána nézhetek, csak tisztelhetem, ha éppen elfog a jámborság és a kegyelet. Mert menthetetlenül elébem öregszik.

S lesz számomra aggastyán, talán soha-meg-nem-tudható tudások tudója.

Lesz végül kerek életű halott, amit én magamnak csak szorongva remélhetek.

 

 

 

Rózsák

Le kell vágni szépen
megtisztogatni kellőképpen
majd színben összekombinálni
megfelelő vázát találni
vázába vizet önteni
a vízbe sót is hinteni
a csokrot vízbe rakni
asztalon mutogatni
szármetszés vízcsere
ellenére is nyugodni bele
hogy néhány napra rá
kukába kerül a csoda-virág –
– A rózsatő és a szemét-edény
közt egyszerűbb utat is tudok én

 

 

 

Elvesző kert

Sorokban belém vonulnak a tőkék
a fák a ribiszkebokrok szamócák
csak a talajuk változik meg
válik mozdíthatóvá
De az én dolgom nehezül
rám bízatik őrzésük hirdetésük
Mert gödrök falak űzik őket
s mit tehetnek? illa berek – –
Mesének maradnak a szájakon:
idézhető emlék-kulisszák
bennem túlélő létezők
akármikor leírhatók
akik közé bízvást bejárhatok
lesz kiirtandó gyom mint azelőtt
lesz pár tő ibolya mint azelőtt
ilyen-olyan gyümölcs mint azelőtt
gyep s árnyék heverni mint azelőtt
s példa példa példa mint azelőtt

 

 

 

Növények

Mostanában kellene éjszakánkint
kimenni közéjük a kertbe
figyelni és tanulni tőlük
hogyan készülnek föl a télre
szűnik meg egymással csatájuk
búcsúznak bölcsen nyugalommal:
mert nyilván tudnak némi hasznos
tudnivalót ez alkalomra
mert vagyok én is tél felé menendő
mert felém is a tél jövendő
és összekeveredve jócskán
csak kapkodok mit is csináljak

 

 

 

Látogatóban

Rég nem látott a kert.
Zavartan és vidáman
neszez a félrevert
január alkonyában.
A szelid bágyadást
volt még figyelni kedvem,
de a nagy pusztulást
azt inkább elkerültem.
A készre jönni jobb,
sírhoz, nem betegágyhoz:
a mindig-új titok
szárán kinyílt virághoz.
Világos ablakok, –
ha valaki kinézne,
hogy a fogam vacog,
nem venné azt sem észre.

 

 

 

Egy kődarabhoz

Legmélyebben az őszinte anyag törvényei szerint, a testem alján éppúgy létező kvark-világ törvényei szerint. –

Az ész bennem sem igazítja, az ész benne sem igazítja.

De gyönge eltérítő úgyis: ha igazítaná, se lenne fontos.

Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

Kődarabokat mindenütt találok, mint ezt is itt a kerti pad tövében.

Ez meg az éden közepe, ha épp úgy akarom, mert a kő méltóságos-egy valóság.

Méltóságos, hatalmas, birodalom-rangú, számlálhatatlan árnyalattal, sok-bokrú hierarchiával.

És tőle lefelé még mennyi minden, és tőle fölfelé még mennyi minden!

Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

Felhők, ónszürke hófelhők, pilléző pelyhek, ropogó fehérség, fák és a szemem, a szemem… Üvegtest, lencse, csarnok, szaruhártya.

Kődarab itt a kerti pad tövében. Az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.

De millió-fényév-messziről jön egy sugár –, az is az Éden.

De talpamra csöpp sár ragadt –, az is az Éden.

Nagy-nagy tanár e kis darab kő: érdemes volt figyelni rá.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]