Egy ifjú öngyilkosra
| De hát azért-e, mert több |
| vagy mert, mit félredobtál, |
| s hosszú mesékbe kezdtek, |
|
Csak vendég
| Külön ház külön kerítése – |
| Nem mindig az ellen, akit |
| csak benövi a rozsda: mégse |
|
| a szokott-könnyen nyílhatik. |
| az utak nagy mohácsi vésze, |
| s a láb nyugdíjaztathatik. |
|
| A gazda csak vendég lehetne, |
| családtag többé már soha. |
| Akkor meg mért ölné magát? |
|
| nem fér az illendő keretbe. |
|
|
Észrevételek
|
Eltojt a tyúk. Lármázó önreklámozással leugrott a tojópadlásról.
Utána szállt egy pihe. Lassan, hintázva, könnyen, könnyedén.
A tyúk majd orrabukott. Bunkósutaság.
Az ezernyi kecsesség együtt.
*
Háromhónapos kölyökkutya. Reggel megkötötték.
Azóta szünet nélkül sír és nyugtalan.
Ha érteném.
Nyilván az emberiség őstörténetét foglalja össze.
*
Örülnek-e vajon a fák a szélnek?
A menthetetlenül némák megszólaltatójuknak?
Kifele hallgatózom. Késő este.
Hányféle hangra képes az öreg és ritkuló szilvafa is.
Bizony mondom: örülnek a fák a szélnek!
*
Szunyog a függöny mögött, motorcsónak két kilométerre.
Motorcsónak két kilométerre, szunyog a függöny mögött.
Inkább mindent a szunyogból. Így tetszés szerint abbahagyhatom.
Visszafelé életveszélyes. Mert egyszercsak nem sikerül, s valóságosan rámrontanak a kivédhetetlenek.
*
Az óraketyegés és a csönd.
Van zaj, hogy a csönd tiszta víz, a zaj színes folyadék. Ha cseppekben: kicsit, ha csorogva: nagyon elszínesíti.
Az óraketyegés hüperhegyes tű, a csöndje rideg, zöngétlen lemez. Végzetesen nem affinitivek. A csönd makacsul változatlan, legföljebb kíméletlen peremű lyuk-seregek szakadnak rajta.
A csönd és az óraketyegés.
*
Hasonlatok, metaforák, jelképek… Az elmúlók a múlhatatlanoké.
S az elmúlóké? Legfeljebb másik elmúlók.
De mekkora erővel?
Végül is az ember együttlátja a világot: törvényeit, mozgását, talán lényegét is. Hanem értelmét…??
Pedig a vándor magától is, és a honos a vándortól is azt kérdezi a legmohóbb kiváncsisággal: Miért?
Minden avégett történik, hogy ez a kérdés ne hangozzék el. De ha mégis – nyomja el a fegyverzaj, a politikai csetepaté, a művészi csinn-bumm, a sírás, a nevetés. –
*
Átkozottak az éji csöndek, a sivatag-percek, a fő-fő humorú, gyermekien-cinikus pillanatok, amikor hangos és hangtalan, illanó lélekrezdülés és bútorroppanás egyaránt föl tudja tenni a kérdést, közönyösen, minden hátsó szándék nélkül, rutin-szerűen: Miért?
A nap romokra jön fel ilyenkor, s arra jó csak, hogy megint jelképet kínáljon, hogy folytatódjék a titkolódzás, mellébeszélés.
*
Igazán szépen csak az anyag viselkedik már. Vita nélkül engedelmeskedik a törvénynek.
A törvény rangja különbözhet, de a magatartást a készség minősíti. A gyermek még közel van az anyag engedelmességéhez. „Ha olyanná nem lesztek, mint a gyermekek…”
*
Vegetáriánus, habókos, jógázó vénember…
„Ostoba, aki rosszat cselekszik. A rossz cselekedetek mint a vércsék elrepülnek, s megszaporodva térnek vissza, küldőiknek esnek, tépik, marcangolják, pusztítják őket.”
„A jócselekedetek galambok. Elröpülnek és megszaporodva térnek vissza. Küldőik fejére, vállára, kezére ülnek és turbékolnak nekik, szárnyukkal simogatják őket.”
Vegetáriánus, habókos, jógázó vénember…
*
Nietzsche:
„Szesszel és zenével az ember magát a kultúrának és kulturálatlanságnak olyan fokaira viszi vissza, amelyeket eleink már leküzdöttek…” (Az 1880-as évekből.)
Miről is van szó? Miről is van szó? (1975.)
*
Nem amit a percek adnak nekünk, hanem amit mi adunk a perceknek.
Ők legfeljebb egyben visszaadják. S olykor meg is lepnek velük. Így vagy úgy. Ilyenkor derül ki szegénységünk vagy gazdagságunk.
*
| kis élelem, nagy félelem. |
|
*
| Az epigonizmus a művészet kérődzése. |
| Az epigon magát pusztítja el –: fölösleges. |
|
|
Jobb
| A közös nyelv… |
Szókincs? Grammatika? |
| Zörejből lassan nyíló muzsika? |
| Történelemben, sorsban fölnevelt |
| külön virágokkal telt, ősi kert? |
| A szív botlása, hogyha idegen |
| ég alatt fülbe libben melegen? |
| küllős értelmű gyermek-gőgicse? |
| Jó tanács, ha éjek-napok során |
| omladóvá torlódik a talány? |
| S mikor fontosabbá válik a más: |
| bizonykodó szerelmi vallomás? |
| „Egy-kettő” összehangoló vezény- |
| szó a gyakorló élet mezején? – – |
|
| Ez is, ez is. |
De jobb, ha támadó |
| kártékonyságra együtt ránduló |
| védekezés, ha buktatók felett |
| szinkron szülemlő egy-test lendület, |
| s míg ón-szín égre szivárvány bomol, |
| készületlen fölbimbózó mosoly, |
| jobb, ha forgandó fény-árny-változás |
| ütem-rendjén ringó szemvillanás: |
| ha eggyé-szerveződve már a sok |
| beszélni szótlan szókkal szólva fog. |
|
|
Éhező afrikai gyermek
| Ezek a szemek! hova néznek? |
| hány évesek? hány ezerévesek? |
| mit láttak már hogy ily rakottak |
| Csak képről sütnek rám s alig |
| vad-kék az ég a ruha luxus |
| a szem s a láb külön-külön |
| s gazdájuk a gyomor: |
örökké |
| lesben lapulnak százszorosra |
|
| verdiktet mondanak ki rám is: |
|
| s nem rét nap játék lepke bennük? |
|
|
Ma nélkül
| Csak tegnap ötven éve negyven |
| harminc éve csak tegnap a gyerek |
| levéllel a kamasz a férfi |
| kenyérgond (szóról-szóra) temetés |
| csak tegnap ezerféle szín |
|
| fekete fehér csík még az időn |
| csak holnap bármi zsúfolódik |
| közbe csak holnap vége holnap |
| alkonyi béke zúdulhat a lucskos |
| holnap csak holnap holnap |
|
|
Ágyban
| Az egyik babát visz aludni, |
| s viszi az ágyba csak magát? |
|
| A titkolózó bőr mögött hány |
| fenevad, tűzvész, alvilág – |
| örökös görcsökbe borítván |
| a békésnek szánt éjszakát. |
|
| Szárazvillámok: föl az égre |
| egy-egy megrángó fény vetül. |
| Miféle okból? és mivégre? |
|
| Mentség? Hát nincs mentség ilyenkor: |
| el kell viselni reggelig; |
| hullong a mellre vashideg por, |
|
|
Várakozók
|
A Várakozás alkotóközössége versenyben teszi dolgát.
Eljut vele önnön cáfolatáig, – vagy mintha az utakat rekesztené el.
Aki ágyába vár, aki székébe vár, aki tűzhelye mellé vár:
– a didergésben társas fészket lelni, a szótlanságban szelid szólíttatást, az éhségben jóízű, meleg ételt –,
biztos lehet, hogy hasztalan reménykedik.
Ám szikár képzelettel, üzleti józansággal, gyalogjáró tevékenységgel:
– helyeselheti magát, így sima lesz az út, törvény a megérkezés.
De elég lesz-e a meleg, meggyőz-e majd a szó, tápláló lesz-e az étel?
A várakozó várakozzék inkább! Nőjön céllá az eszköz! Várakozzék esetleg rosszul is!
Ha egymás mellé sorakoznának az Idők Várakozásai és Megérkezései, ó mennyivel zöldebbek, virágosabbak, termőbbek lennének amazok!
Ugye, asszonyok, ugye a Várakozás művészei, ugye anyák, ugye szeretők?
|
Most és később
| Kétezer év is mit cifrázott? |
| Csak leheletnyi felszín-mázat |
|
| Van az ember mert lenni kell |
| célt tűz ki célba menni kell |
|
| a világnak jó szókat adni |
| sarat s dicsfényt dobálni párba |
|
| serdül mind élhetetlenebbre |
| s pusztítón érthetetlenebbre |
|
| S majd az igenek eufóriája |
| beledöglik egyetlenegy nem
|
|
|
Görbék
| „Derékig meztelenre. Úgy! |
| S a nadrágot félig letolni! |
| Most hanyatt ide!” (Jéghideg!)
|
| „A popsival oldalt farolni!” |
|
(Kemény, kemény!) „A térdeket |
| feljebb! Kevéske türelem, |
| ne moccanjon, ha szólok, és |
| csöppet levegőt se vegyen! |
| Tehát!” – „Icóka, telefon!” |
| „Pardon!” (Fázom, megfulladok,
|
| s tán nadrágom is tele van.) |
|
| (A fő, hogy majd meggyógyulok, |
| s még főbb, hogy mozijegy legyen.) |
|
|
| Tétlenkedsz – mondják –, sőt: naplopsz, és a szemed se |
|
rebben – mondják –, hogy fölszeded érte a pénzt. |
| Ejnye, minő vakság! Ha heversz, tenhátad a párnád, |
|
s tenlábad fárad, néha ha jársz kicsikét, |
| tengyomrodba az ételt is csak tenkezed önti, |
|
s volna tanú rá, hogy vinni az ágyba se kell. |
| Hasznos vagy hát, nem hagysz mást gürcölni helyetted: |
|
elvégzed még nagydolgod is egy s egyedül. |
|
| Milyen szégyen! Mekkora gikszer! |
| Igazat mondott végre egyszer. |
|
|
Népnyelv
| No, finnyás, hát ezen nem érzed |
| Még szádba venni is merészled, |
| S rá se gondolsz, hogy az egészet |
|
Megközelítések
| s minden élő a maga szintjén |
|
| Picasso utolsó óráiban erotikus rajzokat csinált |
|
| A mag bújik el legmélyebbre |
| „…a fajfönntartás zöld igája” (Weöres Sándor)
|
| csak iga inkább zöld aligha |
|
| Az anyag megmarad – az élet sem alábbvaló |
|
| A vadgalambok kinn a kertben |
| civódnak egymást vágva kéjben |
|
| Működő vulkán-kút s virág virág |
|
| Kardok beléjük bújt kardforgatókkal |
| világ-szikrák világ-villámvetők |
|
| az átvérzés forradalmi-zászló-vörös |
|
|
Szerelmesek
| Elárkosodtunk elgöröngyösödtünk meglazultunk megnehezedtünk |
| le is hűltünk be is árnyékosodtunk |
| „Ilyen szentek vagyunk mi” – hol az az idő? |
| akkor hevültünk tündököltünk örökös éhhel ettük egymást |
| most mi kerül a szánkba hogyha…? |
| most nem verődünk – veretünk |
| most nem a más-más töltetű |
| a növő didergés a növő iszonyat szeretne apadni |
| Megkezdődött a vetkezés furcsa-groteszk folyamata |
| nézzük egymást jobban és jobban elvékonyodnak gönceink |
|
Harminckét év
| Föltépetett a hólepel félig lucsok félig vászon-cafatkák |
| Mivé lett az az utca az az utca az az utca |
| s a jó köd a jó alkonyat mindenfelé szálló porával? |
| Hát bizony nagyságos asszony hát bizony kedves elvtársnő vagy |
| tisztelt nyanya ön is bizony elhullatta hát bizony elhullatta |
| Valami nem stimmel: kitaposott cipőben minek úgy tipegni – |
| Fölkígyóznak szeszélyes füstpántlikák kioltott erdőtűz után |
| a tűzoltó rájuk se hederít: komolytalanok |
| a piromániás megcsalatva érzi magát: kicsit dühös szégyenkezik |
| Bizony kedves… azon a nyelven nem lehet folytatni hiszen |
| bizony kedves… mai nyelven meg minek és egyáltalán |
| Kegyetlen a tavaszi fény kegyes csalásokat sem engedélyez |
| Jobb csak köszönni egymásnak jobb illó villanás után |
| jobb másra gondolni jobb nem kijönni |
| sodrunkból jobb vállat se rántani |
| Talán benőnek a hó sebei visszaáll a puha-szép folytonosság |
| visszasompolyog az a köd az az alkonyat újjászületik az az utca |
| s lehet továbbcsinálni az érzelmes képzelődést |
| hogy az ember megindul egyszer és odaér és odaér… |
|
Micsoda nyelv
| Az ég-föld-világ nyelve s az ég-föld-világon |
| túli világé ez is ez a kis magamagát se |
| tudó de mindenhova bejáratos |
| és a legtermészetesebb módon be is járó |
| nagylány ez a még alig-nő aki bizonyára |
| már első lépéseinél elkezdte közölni |
| a jóhíreket boldog-boldogtalannal |
| bánta is ő hogy nem figyelnek rá |
| vagy nem is értik hiszen változatlan |
| fa-ábrázattal mennek el mellette |
| szemük se lesz ragyogóbb szájuk széléről se |
| olvad le a keserűség (vagy pár jégcsapja legalább) |
| Pedig micsoda nyelv micsoda jóhírek! |
| Akinek van füle csöndesen örvendezni kezd |
| szétszaladt erői visszasompolyognak és hála |
| kél benne hogy az ég-föld-világ és az |
| ég-föld-világon túli világ egyik |
| jóhírhordó csodálatos nyelvével |
| ezzel az alig-nő nagylánnyal találkozhatott |
|
Szobra kész már
| Beszédes oszolmányai a húsnak |
| valami lélek-félével növesztve |
| sugárzóval sugárzóbb erejűvel |
| őt hirdetik majd égő buzgalommal |
| őt ki még nem tudott vesztes csatákról |
| törvényszerű kudarcról éjszakáról |
| a csúcsok csúcsán állót hirdetik majd |
|
| És ha a vesztesről hoznak jelentést |
| későbbi oszolmányok: kis sikerrel – |
| ama sugárzók adják a jövendőt |
| s a környéken a föld a fák virágok |
| melegebben őriznek szívesebben |
| egy vendéget ki később érkezik csak |
| de szobra kész már és változhatatlan |
|
|
Boldogságán munkálkodik
| harcba se kezd önszégyenére, |
| de le se mond, hogy a fogyó |
|
| Makacsul van, s iparkodik, |
| hogy beivódjék vérbe, húsba, |
| kötve magát érette gúzsba. |
|
| S nagyon akarja és hiszi: |
| majd a megáhított karokban |
|
| egy-egy sikolyban, némulásban, |
| ott lankad ő is, ott hevül |
| a test-lélek eksztázisában. |
|
|
Fordulhat vissza
| Teste sem kell, vére sem kell, |
| semmilyen segélye sem kell. |
| mégis áll majd dőlhetetlen. |
|
| Dőlhetetlen, dönthetetlen, |
| lesz az inkább tanuságra: |
|
| nem a kedves kell a falnak, |
| nem, ha mások belehalnak, |
|
| Még akkor se, ha szeretné! |
| már fordulhat vissza másnap. |
|
|
Vörös és fekete
| Ég fölötted, levegő körülötted |
| én nem lehetek már. Hogyan is tehetted? |
| Minek indultál ily késedelemmel? |
| Nem sokra mennénk itt a szerelemmel. |
|
| Kiálts azért át! – szakadék közöttünk – |
| kölcsön-echókkal mégis közlekedjünk! |
| Ideje ha jön a valódi társnak, |
| tudom a módját majd a búcsuzásnak. |
|
|
| Bőrén ahogy a napsugár cicázik, |
| a gyermek fricskázhatja váltig. |
|
| Így jó! Ha egyszer súlyosan |
| kivágódnék, a szörny-szerelmet |
| úgysem bírná többé a gyermek. |
|
|
|
Bolond cifrázgatás
| Szemem elé, hogy a jövőt addig se lássam, |
| kendőnek vontalak, hogy a jövőt, melyet |
| növő barlang-torokként tolnak felém az órák. |
| Kell a jótét zavar a makacs közeledésben. |
|
| A holt hívő kezéből kihullott az ecset: |
| a szürke szürke most, a fekete fekete; |
| nagy tömbökben zuhan rám a változhatatlan, |
| fondorlatok pajzsát emelhetem csupán fölém. |
|
| Bogos hurkot kötöttünk a nyílegyenes útra: |
| váratlan tájak nyíltak, forogtak körülöttünk. |
| Ha kételkedtem is, azért csak hittem is, |
| hogy elsüllyedt a cél, szabad lett újra lábom. |
|
| Gyönge vagy, gyönge vagy, mint seb-pólyán a vér, |
| szivárványon, ködön átüt az örök éjjel. |
| Kitérő, torpanás, agyonszőtt-szépített kaland: |
| bolond cifrázgatás: a vége így is, úgy is egy. |
|
|
Távol
| Hol jár valóban? S a szememben? |
| Eszköz csak, kéne tudnia. |
| S én is: eddig még fölfedetlen |
|
| Illendőbb dolgokat keres? |
| Szabályosan, földszinti hévvel? |
|
| Csapkodnak, zúgnak ritka hírek, |
| a fényt kínlódva növelik, |
|
|
Jövő
| s nekem lábam se lesz már |
|
| Tovább jut így le is győz |
|
|
Tudni kell
| Tudni kell, hogy az emberi kapcsolatok között |
| akad olyan természetű s fokú |
| amelyben az egyik fél magatartása |
| szőröstül-bőröstül felfalja a másikét. |
| A bibliában például az „Aki felső ruhádat…” |
| vagy az „Aki arcul üt téged jobb felül…” mondások utalnak erre. |
| Ilyenkor egyszerűen nem lehet ellenségeskedés, |
| mert a cselekvésvonalak egyirányúvá fordulnak. |
| Így áll a dolog az anyák és gyermekek között is. |
| A mindig áldozó anya szeretetében telhetetlen, |
| mindenevő, s még a leleményes rosszaság se képes |
| kifundálni olyant, amit elutasít. |
| Aztán van ilyesmi a szerelemben is: |
| ha az egyik szerelmes annyira kitágítja szerelmét, |
| hogy a másik nem mehet ki belőle, |
| undorral, hűtlenséggel, faggyal, sőt gyilkossággal sem mehet ki. |
| Az effajta faló-magatartásúak boldogok és erősek, |
| talán még a sírba is leviszik boldogságukat, |
| s valamit a föld is megismer |
| azokból a legnagyobb titkokból, |
| melyek révén egy élet emberinek nevezhető. |
|
|