Észrevételek

 

 

 

 

Egy ifjú öngyilkosra

Majd kis szégyenkezéssel
 
köszöntenek,
akik végigcsinálták,
 
amit te nem.
De hát azért-e, mert több
 
jutott nekik,
vagy mert te jóidőben
 
álltál odébb,
vagy mert, mit félredobtál,
 
mellé teszik
annak, mit ők remegve
 
óvtak soká? –
Majd kis szégyenkezéssel
 
köszöntenek,
aztán te is meg ők is
 
felejtetek,
s hosszú mesékbe kezdtek,
 
hogy itt s hogy ott
melyőtök mit tapasztalt,
 
elképzelem,
végül nagyot nevettek,
 
hány és milyen
cirkusz történhetik meg
 
velünk, s fejet
csóválva kuncorogtok
 
a másikon.

 

 

 

Csak vendég

Külön ház külön kerítése –
Nem mindig az ellen, akit
kizár, de kapusarkait
csak benövi a rozsda: mégse
a szokott-könnyen nyílhatik.
Jön a kivül teljesedése,
az utak nagy mohácsi vésze,
s a láb nyugdíjaztathatik.
A gazda csak vendég lehetne,
családtag többé már soha.
Akkor meg mért ölné magát?
Törvény a végső árvaság.
Siránkozó zenebona
nem fér az illendő keretbe.

 

 

 

Észrevételek

Eltojt a tyúk. Lármázó önreklámozással leugrott a tojópadlásról.

Utána szállt egy pihe. Lassan, hintázva, könnyen, könnyedén.

A tyúk majd orrabukott. Bunkósutaság.

Az ezernyi kecsesség együtt.

 

*

 

Háromhónapos kölyökkutya. Reggel megkötötték.

Azóta szünet nélkül sír és nyugtalan.

Ha érteném.

Nyilván az emberiség őstörténetét foglalja össze.

 

*

 

Örülnek-e vajon a fák a szélnek?

A menthetetlenül némák megszólaltatójuknak?

Kifele hallgatózom. Késő este.

Hányféle hangra képes az öreg és ritkuló szilvafa is.

Bizony mondom: örülnek a fák a szélnek!

 

*

 

Szunyog a függöny mögött, motorcsónak két kilométerre.

Motorcsónak két kilométerre, szunyog a függöny mögött.

Inkább mindent a szunyogból. Így tetszés szerint abbahagyhatom.

Visszafelé életveszélyes. Mert egyszercsak nem sikerül, s valóságosan rámrontanak a kivédhetetlenek.

 

*

 

Az óraketyegés és a csönd.

Van zaj, hogy a csönd tiszta víz, a zaj színes folyadék. Ha cseppekben: kicsit, ha csorogva: nagyon elszínesíti.

Az óraketyegés hüperhegyes tű, a csöndje rideg, zöngétlen lemez. Végzetesen nem affinitivek. A csönd makacsul változatlan, legföljebb kíméletlen peremű lyuk-seregek szakadnak rajta.

A csönd és az óraketyegés.

 

*

 

Hasonlatok, metaforák, jelképek… Az elmúlók a múlhatatlanoké.

S az elmúlóké? Legfeljebb másik elmúlók.

De mekkora erővel?

Végül is az ember együttlátja a világot: törvényeit, mozgását, talán lényegét is. Hanem értelmét…??

Pedig a vándor magától is, és a honos a vándortól is azt kérdezi a legmohóbb kiváncsisággal: Miért?

Minden avégett történik, hogy ez a kérdés ne hangozzék el. De ha mégis – nyomja el a fegyverzaj, a politikai csetepaté, a művészi csinn-bumm, a sírás, a nevetés. –

 

*

 

Átkozottak az éji csöndek, a sivatag-percek, a fő-fő humorú, gyermekien-cinikus pillanatok, amikor hangos és hangtalan, illanó lélekrezdülés és bútorroppanás egyaránt föl tudja tenni a kérdést, közönyösen, minden hátsó szándék nélkül, rutin-szerűen: Miért?

A nap romokra jön fel ilyenkor, s arra jó csak, hogy megint jelképet kínáljon, hogy folytatódjék a titkolódzás, mellébeszélés.

 

*

 

Igazán szépen csak az anyag viselkedik már. Vita nélkül engedelmeskedik a törvénynek.

A törvény rangja különbözhet, de a magatartást a készség minősíti. A gyermek még közel van az anyag engedelmességéhez. „Ha olyanná nem lesztek, mint a gyermekek…”

 

*

 

Vegetáriánus, habókos, jógázó vénember…

„Ostoba, aki rosszat cselekszik. A rossz cselekedetek mint a vércsék elrepülnek, s megszaporodva térnek vissza, küldőiknek esnek, tépik, marcangolják, pusztítják őket.”

„A jócselekedetek galambok. Elröpülnek és megszaporodva térnek vissza. Küldőik fejére, vállára, kezére ülnek és turbékolnak nekik, szárnyukkal simogatják őket.”

Vegetáriánus, habókos, jógázó vénember…

 

*

 

Nietzsche:

„Szesszel és zenével az ember magát a kultúrának és kulturálatlanságnak olyan fokaira viszi vissza, amelyeket eleink már leküzdöttek…” (Az 1880-as évekből.)

Miről is van szó? Miről is van szó? (1975.)

 

*

 

Nem amit a percek adnak nekünk, hanem amit mi adunk a perceknek.

Ők legfeljebb egyben visszaadják. S olykor meg is lepnek velük. Így vagy úgy. Ilyenkor derül ki szegénységünk vagy gazdagságunk.

 

*

 

Történelem, történelem:
kis élelem, nagy félelem.

 

*

 

Az epigonizmus a művészet kérődzése.
Az epigon magát pusztítja el –: fölösleges.

 

 

 

Jobb

A közös nyelv…
A közös nyelv… Szókincs? Grammatika?
Zörejből lassan nyíló muzsika?
Történelemben, sorsban fölnevelt
külön virágokkal telt, ősi kert?
A szív botlása, hogyha idegen
ég alatt fülbe libben melegen?
Apai intés, anyai bece,
küllős értelmű gyermek-gőgicse?
Jó tanács, ha éjek-napok során
omladóvá torlódik a talány?
S mikor fontosabbá válik a más:
bizonykodó szerelmi vallomás?
„Egy-kettő” összehangoló vezény-
szó a gyakorló élet mezején? – –
Ez is, ez is.
Ez is, ez is. De jobb, ha támadó
kártékonyságra együtt ránduló
védekezés, ha buktatók felett
szinkron szülemlő egy-test lendület,
s míg ón-szín égre szivárvány bomol,
készületlen fölbimbózó mosoly,
jobb, ha forgandó fény-árny-változás
ütem-rendjén ringó szemvillanás:
ha eggyé-szerveződve már a sok
beszélni szótlan szókkal szólva fog.

 

 

 

Éhező afrikai gyermek

Ezek a szemek! hova néznek?
hány évesek? hány ezerévesek?
mit láttak már hogy ily rakottak
ennyire mélyek nehezek?
Csak képről sütnek rám s alig
viselem őket
viselem őket Dúl a nap
vad-kék az ég a ruha luxus
félig az ágy is a lakás
De az étel? a kéz a száj
a szem s a láb külön-külön
egy-egy ravasz ragadozó
s törvényük a ragadozóké
egy-egy ravasz ragadozó
s gazdájuk a gyomor:
s gazdájuk a gyomor: örökké
lesben lapulnak százszorosra
fokozva éberségüket
Ó e szemek e botcsinálta
agitátorok magam ellen
lázítanak ó e szemek
botcsinálta bírák kemény
verdiktet mondanak ki rám is:
miért oly irgalmatlanok
s nem rét nap játék lepke bennük?

 

 

 

Ma nélkül

Csak tegnap ötven éve negyven
harminc éve csak tegnap a gyerek
ólomkatonákkal szerelmes
levéllel a kamasz a férfi
asszonycombok közt elemi
kenyérgond (szóról-szóra) temetés
csak tegnap ezerféle szín
de egy tűz egy él
Csak holnap akárhány
fekete fehér csík még az időn
csak holnap bármi zsúfolódik
közbe csak holnap vége holnap
csak holnap átfényezheti
a késő délutánt a termő
alkonyi béke zúdulhat a lucskos
éj kőzápora csak
holnap csak holnap holnap
ennyi
ennyi kész –

 

 

 

Majd fölmutatható

Előbb a metafizika
aztán a fizika
először Dodona
aztán a tudomány
a Kozmosz beledől
az ember életébe
a lélek kozmikus
kozmikus rengeteg
szűk tág kapcsok közök
éj- és nap-foltosak
aki maga körül
aki előre néz
még csak dadog makog
hanem a kása közt
ott az aranyszemecske
majd fölmutatható
majd tiszta ragyogású

 

 

 

Ágyban

Az egyik babát visz aludni,
a másik eleven babát.
De aki maga megy aludni,
s viszi az ágyba csak magát?
A titkolózó bőr mögött hány
fenevad, tűzvész, alvilág –
örökös görcsökbe borítván
a békésnek szánt éjszakát.
Szárazvillámok: föl az égre
egy-egy megrángó fény vetül.
Miféle okból? és mivégre?
nem nézi már értetlenül.
Mentség? Hát nincs mentség ilyenkor:
el kell viselni reggelig;
hullong a mellre vashideg por,
és óhatatlan ellepi.

 

 

 

Várakozók

A Várakozás alkotóközössége versenyben teszi dolgát.

Eljut vele önnön cáfolatáig, – vagy mintha az utakat rekesztené el.

Aki ágyába vár, aki székébe vár, aki tűzhelye mellé vár:

– a didergésben társas fészket lelni, a szótlanságban szelid szólíttatást, az éhségben jóízű, meleg ételt –,

biztos lehet, hogy hasztalan reménykedik.

Ám szikár képzelettel, üzleti józansággal, gyalogjáró tevékenységgel:

– helyeselheti magát, így sima lesz az út, törvény a megérkezés.

De elég lesz-e a meleg, meggyőz-e majd a szó, tápláló lesz-e az étel?

A várakozó várakozzék inkább! Nőjön céllá az eszköz! Várakozzék esetleg rosszul is!

Ha egymás mellé sorakoznának az Idők Várakozásai és Megérkezései, ó mennyivel zöldebbek, virágosabbak, termőbbek lennének amazok!

Ugye, asszonyok, ugye a Várakozás művészei, ugye anyák, ugye szeretők?

 

 

 

Most és később

Kétezer év is mit cifrázott?
Csak leheletnyi felszín-mázat
Van az ember mert lenni kell
célt tűz ki célba menni kell
önmagát értelmezni kell
világot teremteni kell
a gyomot valahova rakni
a világnak jó szókat adni
a rokon farkasra kutyára
sarat s dicsfényt dobálni párba
A szó ereje végtelenre
serdül mind élhetetlenebbre
s pusztítón érthetetlenebbre
S majd az igenek eufóriája
beledöglik egyetlenegy nem
világnagy undorába?

 

 

 

Görbék

 

(Röntgen-felvétel)

„Derékig meztelenre. Úgy!
S a nadrágot félig letolni!
Most hanyatt ide!” (Jéghideg!)
„A popsival oldalt farolni!”
(Kemény, kemény!) „A térdeket
feljebb! Kevéske türelem,
ne moccanjon, ha szólok, és
csöppet levegőt se vegyen!
Tehát!” – „Icóka, telefon!”
„Pardon!” (Fázom, megfulladok,
s tán nadrágom is tele van.)
(A fő, hogy majd meggyógyulok,
s még főbb, hogy mozijegy legyen.)
 

(Dramolett)

Marcsából Maja lett,
szögből szösz-haja lett,
aztán más baja lett:
kölnis bájszava lett,
(szép nyelve hova lett?)
Szokvány-kis dramolett:
egy ember odalett.
 

(Egy hasznos emberre)

Tétlenkedsz – mondják –, sőt: naplopsz, és a szemed se
 
rebben – mondják –, hogy fölszeded érte a pénzt.
Ejnye, minő vakság! Ha heversz, tenhátad a párnád,
 
s tenlábad fárad, néha ha jársz kicsikét,
tengyomrodba az ételt is csak tenkezed önti,
 
s volna tanú rá, hogy vinni az ágyba se kell.
Hasznos vagy hát, nem hagysz mást gürcölni helyetted:
 
elvégzed még nagydolgod is egy s egyedül.
 

(Botrány)

Milyen szégyen! Mekkora gikszer!
Igazat mondott végre egyszer.

 

 

 

Népnyelv

No, finnyás, hát ezen nem érzed
az istállószagot?
Még szádba venni is merészled,
s ott meg is forgatod?
S rá se gondolsz, hogy az egészet
kiktől s miképp kapod!?

 

 

 

Megközelítések

Öl öl öl öl (főnév)
öl öl öl öl (ige)
Valaki mosolyog
valaki szégyenkezik
valaki üdvözül
valaki jajveszékel
s minden élő a maga szintjén
Picasso utolsó óráiban erotikus rajzokat csinált
A mag bújik el legmélyebbre
„…a fajfönntartás zöld igája” (Weöres Sándor)
?  ?  ?  ?  ?
csak iga inkább zöld aligha
Az anyag megmarad – az élet sem alábbvaló
A vadgalambok kinn a kertben
civódnak egymást vágva kéjben
Működő vulkán-kút s virág virág
nap vonalakat élesítő
párjasehol akusztika
Kardok beléjük bújt kardforgatókkal
világ-szikrák világ-villámvetők
Szerelem szerelem
szerelem szerelem
szerelem szerelem
kötés kell a sebekre
a kötés alá vatta
az átvérzés pipacs-szín
az átvérzés forradalmi-zászló-vörös

 

 

 

Szerelmesek

Elárkosodtunk elgöröngyösödtünk meglazultunk megnehezedtünk
le is hűltünk be is árnyékosodtunk
„Ilyen szentek vagyunk mi” – hol az az idő?
akkor hevültünk tündököltünk örökös éhhel ettük egymást
most mi kerül a szánkba hogyha…?
most nem verődünk – veretünk
most nem a más-más töltetű
sarkok sodródnak egybe
a növő didergés a növő iszonyat szeretne apadni
Megkezdődött a vetkezés furcsa-groteszk folyamata
nézzük egymást jobban és jobban elvékonyodnak gönceink
de alattuk?
 
mivel a gönceink most:
 
a bőr
 
a hús
 
a csont
de alattuk mi lesz?…

 

 

 

Harminckét év

Föltépetett a hólepel félig lucsok félig vászon-cafatkák
Mivé lett az az utca az az utca az az utca
s a jó köd a jó alkonyat mindenfelé szálló porával?
Hát bizony nagyságos asszony hát bizony kedves elvtársnő vagy
 
éppen
tisztelt nyanya ön is bizony elhullatta hát bizony elhullatta
Valami nem stimmel: kitaposott cipőben minek úgy tipegni –
Fölkígyóznak szeszélyes füstpántlikák kioltott erdőtűz után
 
a tájból
a tűzoltó rájuk se hederít: komolytalanok
a piromániás megcsalatva érzi magát: kicsit dühös szégyenkezik
Bizony kedves… azon a nyelven nem lehet folytatni hiszen
 
halott nyelv az a nyelv
bizony kedves… mai nyelven meg minek és egyáltalán
Kegyetlen a tavaszi fény kegyes csalásokat sem engedélyez
Jobb csak köszönni egymásnak jobb illó villanás után
jobb másra gondolni jobb nem kijönni
sodrunkból jobb vállat se rántani
Talán benőnek a hó sebei visszaáll a puha-szép folytonosság
visszasompolyog az a köd az az alkonyat újjászületik az az utca
s lehet továbbcsinálni az érzelmes képzelődést
hogy az ember megindul egyszer és odaér és odaér…

 

 

 

Micsoda nyelv

Az ég-föld-világ nyelve s az ég-föld-világon
túli világé ez is ez a kis magamagát se
tudó de mindenhova bejáratos
és a legtermészetesebb módon be is járó
nagylány ez a még alig-nő aki bizonyára
már első lépéseinél elkezdte közölni
a jóhíreket boldog-boldogtalannal
bánta is ő hogy nem figyelnek rá
vagy nem is értik hiszen változatlan
fa-ábrázattal mennek el mellette
szemük se lesz ragyogóbb szájuk széléről se
olvad le a keserűség (vagy pár jégcsapja legalább)
Pedig micsoda nyelv micsoda jóhírek!
Akinek van füle csöndesen örvendezni kezd
szétszaladt erői visszasompolyognak és hála
kél benne hogy az ég-föld-világ és az
ég-föld-világon túli világ egyik
jóhírhordó csodálatos nyelvével
ezzel az alig-nő nagylánnyal találkozhatott

 

 

 

Szobra kész már

Beszédes oszolmányai a húsnak
valami lélek-félével növesztve
sugárzóval sugárzóbb erejűvel
őt hirdetik majd égő buzgalommal
őt ki még nem tudott vesztes csatákról
törvényszerű kudarcról éjszakáról
a csúcsok csúcsán állót hirdetik majd
És ha a vesztesről hoznak jelentést
későbbi oszolmányok: kis sikerrel –
ama sugárzók adják a jövendőt
s a környéken a föld a fák virágok
melegebben őriznek szívesebben
egy vendéget ki később érkezik csak
de szobra kész már és változhatatlan

 

 

 

Boldogságán munkálkodik

A biztos veszteni fogó
harcba se kezd önszégyenére,
de le se mond, hogy a fogyó
idő kivesse a szemétre.
Makacsul van, s iparkodik,
hogy beivódjék vérbe, húsba,
boldogságán munkálkodik,
kötve magát érette gúzsba.
S nagyon akarja és hiszi:
majd a megáhított karokban
a sistergő láz tüzei
közé az övé is belobban,
s valamiképpen üdvözül:
egy-egy sikolyban, némulásban,
ott lankad ő is, ott hevül
a test-lélek eksztázisában.

 

 

 

Fordulhat vissza

Teste sem kell, vére sem kell,
semmilyen segélye sem kell.
Ami várat néki kezdtem,
mégis áll majd dőlhetetlen.
Dőlhetetlen, dönthetetlen,
ha nem is a fellegekben.
S alig őrző nyugovásra,
lesz az inkább tanuságra:
nem a kedves kell a falnak,
nem, ha mások belehalnak,
vére annak, aki rakja,
az emeli magasabbra.
Új Kőműves Kelemenné?
Még akkor se, ha szeretné!
Parancsolhat kocsisának:
már fordulhat vissza másnap.

 

 

 

Vörös és fekete

 

I

Ég fölötted, levegő körülötted
én nem lehetek már. Hogyan is tehetted?
Minek indultál ily késedelemmel?
Nem sokra mennénk itt a szerelemmel.
Kiálts azért át! – szakadék közöttünk –
kölcsön-echókkal mégis közlekedjünk!
Ideje ha jön a valódi társnak,
tudom a módját majd a búcsuzásnak.
 

II

A monstrum magába harap.
Bőrén ahogy a napsugár cicázik,
veszélytelen a pillanat:
a gyermek fricskázhatja váltig.
Így jó! Ha egyszer súlyosan
kivágódnék, a szörny-szerelmet
a sárkány-éh óráiban
úgysem bírná többé a gyermek.

 

 

 

Bolond cifrázgatás

Szemem elé, hogy a jövőt addig se lássam,
kendőnek vontalak, hogy a jövőt, melyet
növő barlang-torokként tolnak felém az órák.
Kell a jótét zavar a makacs közeledésben.
A holt hívő kezéből kihullott az ecset:
a szürke szürke most, a fekete fekete;
nagy tömbökben zuhan rám a változhatatlan,
fondorlatok pajzsát emelhetem csupán fölém.
Bogos hurkot kötöttünk a nyílegyenes útra:
váratlan tájak nyíltak, forogtak körülöttünk.
Ha kételkedtem is, azért csak hittem is,
hogy elsüllyedt a cél, szabad lett újra lábom.
Gyönge vagy, gyönge vagy, mint seb-pólyán a vér,
szivárványon, ködön átüt az örök éjjel.
Kitérő, torpanás, agyonszőtt-szépített kaland:
bolond cifrázgatás: a vége így is, úgy is egy.

 

 

 

Távol

Hol jár valóban? S a szememben?
Eszköz csak, kéne tudnia.
S én is: eddig még fölfedetlen
vadon-vidék zarándoka.
Illendőbb dolgokat keres?
Szabályosan, földszinti hévvel?
Általa, bár ellene lesz,
ha ihletése égig ér fel.
Csapkodnak, zúgnak ritka hírek,
a fényt kínlódva növelik,
de öröméig el nem érek,
s ő el nem ér örömemig…

 

 

 

Jövő

Még valóságos lábbal
lép valóságos földre
s nekem lábam se lesz már
Tovább jut így le is győz
emlékezése: „mintha”
de hát annyira mindegy
Erőltetik idézni
jön a toldás a metszés
a „minthá”-ból bizonyság
Én leszek az? Ki bánja?
Ahogy kell az a fontos
a mag másutt van úgyis
Még valóságos szájjal
még valóságos hangon
valóságos fülekbe
mikor szájam se lesz már
mikor hangom se lesz már
s akarhat bármilyennek –

 

 

 

Tudni kell

Tudni kell, hogy az emberi kapcsolatok között
akad olyan természetű s fokú
amelyben az egyik fél magatartása
szőröstül-bőröstül felfalja a másikét.
A bibliában például az „Aki felső ruhádat…”
vagy az „Aki arcul üt téged jobb felül…” mondások utalnak erre.
Ilyenkor egyszerűen nem lehet ellenségeskedés,
mert a cselekvésvonalak egyirányúvá fordulnak.
Így áll a dolog az anyák és gyermekek között is.
A mindig áldozó anya szeretetében telhetetlen,
mindenevő, s még a leleményes rosszaság se képes
kifundálni olyant, amit elutasít.
Aztán van ilyesmi a szerelemben is:
ha az egyik szerelmes annyira kitágítja szerelmét,
hogy a másik nem mehet ki belőle,
undorral, hűtlenséggel, faggyal, sőt gyilkossággal sem mehet ki.
Az effajta faló-magatartásúak boldogok és erősek,
talán még a sírba is leviszik boldogságukat,
s valamit a föld is megismer
azokból a legnagyobb titkokból,
melyek révén egy élet emberinek nevezhető.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]