|
A bútorok s egyéb holmik után a ház is kocsikra került. A falak, a födémek, a tetőgerendák, a cserepek, az ajtók, az ablakok, a vízcsapok…
A ház is elköltözött, a házak is elköltöztek, a városrész is elköltözött.
Csak néhány öreg fa maradt itt-ott s egy-két foszló héjú, vén szőlőlugas. Az is például, amely alatt gyermekkorom annyi szivárványos óráját töltöttem. Torzan, csapzottan rogyott a törmelék közé, véletlenül le nem szakadt drótszálak tartották még némely ágát a magasban, mint akasztottakat.
Ó, az én házaim, az én hajdani otthonaim is elköltöztek. Egészen kicsi, majd serdülő s végül felnőtt korom otthonai.
Az egyik adta a galambokat és a halált. A másik a megaláztatást és a fölemeltetést. A harmadik a nőt és a játékot. A negyedik a háborút és a fészket. Az ötödik és valamennyi a verset.
Előbb ízekre szedték őket, aztán dörmögő gépkocsikra rakták.
Fölépíthetném könnyen ezt is, azt is. De vissza tudnám-e tenni, s jó helyre-e vajon?
Mert odébbálltak az utcák is. Otthonaim utcái, az indulások és érkezések, a labdacsaták, lánylesések, a véget-nem-érő baráti séták, a mentőkocsik és árverési hiénák utcái.
S amik maradtak belőlük, megzavarodtak.
|