Nem gyúl ki
| Fölépítem és mintha alakítható |
| de nem tartós ködből lenne ha nehezen |
| bejárom néhány utcáját újrázni már |
| képtelenség megváltozik |
Visszafelé |
| érckemény tájak emberek történetek |
| véglegessé kövült formák miket |
| a szem bőséggel tud cifrázni még |
| (vagy jobban látni) |
Énbelőlem is |
| a nem-múló otthonosan mozog |
| köztük noha Utopos ez már Nekeresd
|
| Nemcsak víkendeken és nemcsak egyedül |
| gyakran sétálok arra illetéktelen |
| idegenvezető volt őslakókkal |
| s lelkendezem bár a kísérő arcokon |
| nem ömlik széjjel a találkozás |
| s a szemekben nem gyúl ki a gyerekkor |
|
Kell
| Gyermek-nyarak csukott szem |
|
Padlás-Odüsszeia
|
Rétegekben hánytorog elő az idő, felfűzve egy-egy fényzsinórra.
Óvodás-gyerek szólal, vállán bőrszíjakból font, csöpp uzsonnatáska, valami kilátszik belőle.
Lyukas, korom-zománcos tepsik, palacsintasütők, lábosok, fazekak. Nagyanyák sütnek-főznek, még talán dédanyák is. Kigombolt nadrágok, körül-zsíros szájak, mély-vastag böfögések.
Ezt a díványt már aligha rakná össze valaki is. A karcsúsított barna rugók egy-kupacban, máshol az afrik, máshol két barokkláb. Majd a díványok utolsó ítéletén, ha a díványok istenének angyala megfújja harsonáit… (Lásd: lejárt temetőparcellák, robbanások halottai!)
A szekrénytelen fiókban ifjú diók. Keserű a diólevélszag, csúcs-magányos fa társtalan szaga. Idillek a lombjai alá kenve: poharazgatások, kártyacsaták, nyárest-csöndbe olvadó szókanyargások. Ennek a fának pedig semmi érzéke az idillhez, semmi köze hozzá. Keserű fa, csúcsmagányos, a zivatar jobban kedvére van. De az erő mindig fészket szül, a zord erő pacsuli-puhaságot.
Egy rézüstből meg – az üstháznak nyoma veszett – sorra kimászik a tegnap és a tegnapelőtt technikája. Hökkentő gyűjtemény: kétszálas, textilszigetelésű villanydrótok, faszenes vasaló, ólom vízvezetékcső-darab, falifogas, csillármaradvány, félfordító, dúlt elemlámpa-tok, vekkeróra, törött csiga, horpadt kávédaráló ésatöbbi ésatöbbi (folytatható a saját tapasztalatok és tetszés szerint, nem lesz lényeges eltérés).
Kint jár a szél, nap szikrázik. A szél vékony suhogására, a nap egy-egy fényzsinórjára felfűződik a réteges idő.
Tíz hosszú év Trója alatt, tíz hosszú év hazafelé. Csak tíz volt-e Trója alatt, csak tíz-e ez a pár-perces bolyongás?
Pénelopé hűséges és türelmes. Az időt fonja nappal s fejti éjjel. A hosszú-hosszú kelme így marad néhány arasznyi csak. Pedig…
S leszáll az ember, vissza Ithakába, s csodálkozik, hogy annyi-annyi év múlt el, holott kutyája még ugyanazt a csontot rágja, amit előbb dobott neki.
|
Egy játszótér mellől
| a játszótereket játékokat |
| játszópajtásokat sosem szabad |
| amit kint hagytam nem találom |
| csak ami bennem azt találom… |
|
Víz
| Volt egy víz nyáron parti csobogással |
| volt egy víz télen parti jégcseréppel |
|
| felfűződött rá gyöngyzsinórra gyöngysor |
| ház élet álom munka gyönyörűség |
|
| az ég is épp fölötte dőlt a földre |
| kékség hold csillag benne folytatódott |
|
| a ki-tudja-hány-ezredik nyögését |
| jókedvét látta hallotta kibírta |
|
| a ki-tudja-hány-ezredik keresné |
| de nyomait s a vizet se találja |
|
| pedig csobogott csobogott a partnál |
| pedig jégcsipkés volt a partja télen |
|
|
A városrész költözködései
|
A bútorok s egyéb holmik után a ház is kocsikra került. A falak, a födémek, a tetőgerendák, a cserepek, az ajtók, az ablakok, a vízcsapok…
A ház is elköltözött, a házak is elköltöztek, a városrész is elköltözött.
Csak néhány öreg fa maradt itt-ott s egy-két foszló héjú, vén szőlőlugas. Az is például, amely alatt gyermekkorom annyi szivárványos óráját töltöttem. Torzan, csapzottan rogyott a törmelék közé, véletlenül le nem szakadt drótszálak tartották még némely ágát a magasban, mint akasztottakat.
Ó, az én házaim, az én hajdani otthonaim is elköltöztek. Egészen kicsi, majd serdülő s végül felnőtt korom otthonai.
Az egyik adta a galambokat és a halált. A másik a megaláztatást és a fölemeltetést. A harmadik a nőt és a játékot. A negyedik a háborút és a fészket. Az ötödik és valamennyi a verset.
Előbb ízekre szedték őket, aztán dörmögő gépkocsikra rakták.
Fölépíthetném könnyen ezt is, azt is. De vissza tudnám-e tenni, s jó helyre-e vajon?
Mert odébbálltak az utcák is. Otthonaim utcái, az indulások és érkezések, a labdacsaták, lánylesések, a véget-nem-érő baráti séták, a mentőkocsik és árverési hiénák utcái.
S amik maradtak belőlük, megzavarodtak.
|
|
Költöztek aztán, s költöznek még mindig az elgyalult pusztaságra új utcák és új házak, új terek és új parkok. Józanok, világosak, fegyelmezettek.
Tudom mégis, hogy a régiek melegségével, meghittségével, titkaival gazdagon. És táplálnak a mai kölyköknek s ajándékoznak fogyhatatlan emlékeket ezek a lépcsőházak, lapostetők, átjárók, teraszok, játszóterek éppúgy, mint a kócos kertek, zegzugos udvarok, padlás-pincés-fáskamrás régiek tették.
|
|
Számomra ilyesmit nem adhatnak már.
Az én kedvemért viszont felöltöznek derűbe, s ablakaikba kirakják szemem örömeit. Olyan arcokat, amik túl-túl sokáig éltek a homályban, amik most néznek először felülről lefelé.
S fő-fő boldogságomat: tündöklő gyermekarcokat; arcom hűséggel-hűtlenséggel szaporodó másait, vérem közeli-távoli bokrainak virágait.
Velük köszöntenek, ha utcáik völgyeibe megyek.
S ettől az új városrész családias lesz, az enyémmé válik, ahogy enyém volt a régi is, amibe vissza-visszalátogathatok kívánságom szerint, ha nagyon erősen magamba nézek.
|
|
Steiner
| két gyermekét hogy egyszer |
|
| … Hányszor hallgattam alvó |
| s jut most is még eszembe |
| most hogy már semmi mentség |
| s biztos hogy elveszítlek |
|
|
Fordultok félre
| Vagy mégse! akkor ott még |
|
|
Emléktábla
| Nagyobb volt itt az utcafront, |
| magasabbak a fák s a kőfal, |
| tágabb az udvar, haj, de jókat |
|
| Majdnem benyitok, fulladok, |
| a kilenc lépcső s egy külön még, |
|
| ott állt a játékláda tömve, |
| egyetlen játék sem maradt meg, |
|
| a szobába: az összevissza |
| huzigált székek, fotelek közt |
|
| mozdulattal, sugárvirágzó |
|
|
Mind a három
| hogy megjön hazajön lefekszik |
| s itthon alszik a régi ágyon… |
|
|
Az apa öregsége
| Rakva kőből, öntve vasból: |
| mégse tart a bástya, lépcső. |
| Szám ha meg már földbe kóstol, |
|
| ott mellettem megölhetnek, |
| meg nem tudlak óvni tőle. |
|
| Visszhang hogyha visszakondul, |
| nem kaphattok mást azontúl. |
|
| megveretve, csont-szegényen. |
|
|
Születés
| Reggel felé történt az első alkalommal is a ház a falak ugyanazok |
| persze nyilván festettek azóta esetleg itt-ott renováltak |
| arcok serege tűnt fel és el hangok serege tűnt fel és el |
| most nem látszik és nem hallatszik semmi belőlük |
| A gyanútlan gondolhatja hogy a két iker-láncszem közvetlenül egybekapcsolható |
| a nem-gyanútlannak ilyesmi eszébe se jut |
| tudja hogy csak hosszúsoros versek rímeiről lehet szó |
| rímekről amelyek egyikétől a másikáig |
| villámlások örvények riadalmak |
| harci terepein át vergődhet el csupán a vers |
| Hosszúsoros versek rímei – ezúttal félig-tiszta rímek |
| hisz félig-azonos a szótest |
| hisz félig-azonos a szótest |
De mindezt csak a nyakig-érdekelt |
| akiben nyom nélkül nem marad semmi sem |
| s valamennyi külső és belső érzéke |
| tömegével teremti a különb-különb rímhívókat |
|
| Volt újszülött s most újszülő |
| a kétfajta fájdalom és öröm milyen egyfajta |
| sírása csap a nyitott ablakon ki |
| az öreg-öreg vadszőlők közé |
| amik a kettőt könnyen összekeverik |
|
|
Unoka
| hogy formálódom csöndesen |
|
| Ki nemrég nem is létezett |
|
| Ugyan mikorra lesz hogy a |
|
| végül oly sok mindent saját |
|
| hogy mint lányaim azelőtt |
| majd egyszer ezt a csecsemőt |
|
| ezt is oly szédült-szertelen |
|
| sőt mert azoknál is tovább |
|
| s úgy nézzem mint kiből soha |
|
| hisz mire rászürkül a fény |
|
|
Őriznek
| Nagyapáim alig dédapáim sehogy |
| nevüket is lassú elmélkedéssel |
| de talán ha a napba nézek: |
| szemem hunyorgása s a nőkre: |
| vagy a víz és a csönd szerelme |
| a világ nem szokhat le róluk |
| létezésemmel kényszerítem |
| s folyton lazítva könnyedebben |
| hiszen gyarapszik a csapat |
| s ha kiállok s mindent viszek |
| rólam se szokhat a világ le |
| maradnak akik kényszerítik |
| nem a nevemre – nem-sok-érő |
| nem a híremre – az se többet |
| hunyorgásomra ha a napba nézek |
| amaz áramütésre ha a nőkre |
| a csönd szerelmére meg a vizére |
| de őriznek hogy meg ne haljak |
|
Mondjuk karácsonyestre…
| Mondjuk karácsonyestre mondjuk |
| megjönnétek családi ünnep |
| ez így szokás a nagyszülőknél |
| nem bírnak menni mint mi sem most |
| rázós ügy lenne magyaráznom |
| mi volt azóta hogy nem úgy van |
| hogy szó sincs róla |
De a cifra |
| az új családtagokkal éppen |
| keservessé tennék az estét – |
|
| Majd inkább én külön s nem itt |
|
|
Anyámat végképp
| Anyám születésnapját elfeledtem |
| Anyám halott tizennégy éve |
| Most történt először hogy elfeledtem |
| Anyám tovább halt halála után |
|
| A régen piros majd fekete nap |
| az idén szürke volt igazi köznap |
| Később eszembe jutott már hiába |
| Anyámat végképp fölkapta a szél |
|
|
Ne annyira
| A fájdalmat csak az emlékezés – |
| Viselkedésemben bizonnyal benne van |
| az iszonyú hiány ezer nyoma. |
|
| gyászoljalak, vagy ujjongjak, hogy élek? |
|
| Bizony én már nem szoktatlak bele |
| világomba: családom, unokáid |
| s a nagyon megmásult tágabb család – |
| Legjobb lesz, ha mindent magam csinálok. |
|
| Határtalan márciusi napos nap. |
| Ne az emlék szabja meg, mit tegyek. |
| Negyvenhét éve befejezted, |
| én nem tudom, mikor teszem. |
|
| Találkozzunk, két felnőtt, tán idegenek, |
| egymással mégis érthetetlen-kedvesek, |
| de végre már ne elviselhetetlenül, |
| de végre, hogy ne annyira szeresselek. |
|
|
Szülőház
| Légvonalban vagy kétszáz méter |
|
| A kémény kószáló füstjét akár |
|
| Idővonalban több mint ötven év |
|
| Ha légvonalban Hold-messzire lenne |
| ha légvonalban Tejút-messzire |
| ha másik Galaktika-messzire |
| az idővonal hosszáig nem érne |
|
| Légvonalban vagy kétszáz méter |
|
| Jók a falak a kémény a tető |
| az ablakok a kapu s a kilincs |
| így elmerengve hát a kora estben |
| világos hogy nyugodtan bemehetnék |
| megpróbálhatnám a találkozást |
| világos így merengve képzeletben |
|
| De álltam már előtte sokszor |
| valóságban alig karhossznyira |
| s az ötven év idővonal közénk állt |
| megtudtam akkor hogy hiába tenném |
|
| a folyosó kék-piros lapjain |
| talpam nem koppanhat s ujjam se (bár |
| meszes lesz) nem érezheti falát |
| s az ajtó az sem nyílhatik ki többé |
|
| A szülőház megszült tartott kicsit |
| aztán kitett s végzett velem |
| kimutatja hogy semmi köze hozzám |
|
|
Halott nővéremre
| Harmadikul s első lányként mentél a fiúkhoz, |
|
jó nővér, másod-sarj a kilencnyi között. |
| Első lány –, örvend bizonyára anyánk is, apánk is, |
|
mert a fiúk mások, tudja akárki szülő. |
| Korban gyermeked is lehető: melléd sose nőttem, |
|
gyermeki szív gyászol: nyugtat-e, árva halott? |
| Onnan öt, innen hat –, majd aztán billen a mérleg, |
|
s egybeverődik túl lassan a régi család. |
|
Nővérem temetési évfordulóján
Megérkezés
| nemrég húzhatták a vizet. |
|
| járnak a csibék hangosan, |
| vegyes szaga dől hüvösen. |
|
| A kiskertben nyúlt dáliák, |
| rajtuk se bimbó, se virág, |
| de alsóbb szinten a szinek |
|
| Friss a veranda, csak elébb |
| tűiken is még víz ragyog. |
|
| szemükben vendéglő sugár, |
| – jaj negyven s még több éve már! |
|
|
Levelek régi barátaimnak
| Írok tél jön mindig jobban bebújtok |
| én csak a nyarat írhatom teleitek |
| futó ismerőseim nem tudok róluk sokat |
| sem értük nincsenek sem ellenük tanácsaim |
| persze a nyár is hasznos és én épségben őrzöm és |
| küldöm |
Ti magatoknak nehezen idézhetitek föl: |
| mögéjük dőltek az őszök nyirkos-göcsörtös |
| nap-szálfái |
Írok mind karácsonyibb lesz a szél |
| néhány hét múlva advent és ilyenkor |
| érzékenyebb az ember sőt érzelmesebb |
| szereti ha körülfogják körülbeszélik |
| ha el bírja hitetni magával hogy támadhatatlan |
| hogy érdemes élni |
Írok de a feladót elhagyom |
| legtöbb levelem visszakapnám az iszonyú |
| kis cédulákkal: „Meghalt” „Ismeretlen” |
|
Az idén is
| Ott járkáltunk az idén is a Népház |
| előtt Jézuska s vacsora után |
| aztán Agócs Jóskáéknál idén is |
| huszonegyeztünk hogy elüssük az |
| időt éjféli miséig s a végén |
| kicsit mólésan beharangozáskor |
| indultunk csak hát persze hogy a külső |
| folyosóra jutottunk már tele |
| volt az iskola szépen énekeltek |
| Az idén is idén is bár ha morcos |
| kihallgatáson firtatnák a mosti |
| népet hogy láttak-e nem vallanák be |
| Érthető: néhányunkról azt hiszik |
| hogy elvitte a háború nehány meg |
| ott fekszik a temetőben vagy máshol él |
| s különben is előfordul hogy idegen |
| suhancok keverednek arra így ünnep felé… |
| Pedig az idén is az idén is bizony |
|
Kamaszkorom vitéze
| Haj, Gombos Pisti, óriás, |
|
| Haj, Gombos Pisti, híres, |
|
| Gyökerek, férgek, rögdarabkák, |
|
|
Falusi barátaim
| Kocsma kettő volt, néha három |
| s egyéb gyülekezőhely is, |
| meg persze a lakások –, így |
| néha több hét se volt elég |
|
| Temető egy van, s ó, igen: |
| nagy részük ott található már. |
| Nyilván hallották: készülök, |
| s megbeszélték a randevút, |
| hogy nékem egyszerűbb legyen. |
|
|
Előkészítő megbeszélés a 40 éves érettségi találkozóra
| Kórházi sebészfőorvos szomszédjáról beszél „A” |
| csak úgy mellesleg de érezni hogy dicsekszik |
| bár maga is vitte valamire nem értékeli |
| „B” ravaszkásan hunyorog: nyugdíjas néhány éve már |
| rendőr volt hát korengedményes külvárosi |
| kertes házban lakik szép nyugdíja van |
| a kerttel inkább szórakozik hobbyként |
| „C” „D” „E” „F” szürkén emlékezik vasutas |
| postás ügyvéd mérnök nem történt különös |
| egyikkel sem (az alkalmon kívül a villa is |
| emlékezésre hangol tágas régi épület |
| széles-deszkás padló a szobákban öreg |
| bútorok pohárszék kora Zsolnay-vázák egyebek |
| s mintha a téglaboltú pincéből finoman |
| fölszivárogna valami bor- és nyirokszag |
| vagy talán a demizsonból árad ki) „X” |
| a szervezésről tájékoztat előtte papír |
| kezében ceruza hol és mikor legyen |
| s a tanárok közül – alig néhány maradt – |
| kit hívjunk meg s az utiköltségük (nekik komoly teher) |
| „X”-et Boriskának hívtuk lányos kamasz volt |
| többszörös nagyapa protézist kap fél felső fogsora |
| hiányzik selypítve beszél (Boriska néni?) |
| Aztán a halottak következnek részvéttel de nem túl sokáig |
| ilyen korban az ember már könnyen behelyettesít |
| s minek az ördögöt?… jobban esik dicsekedni |
| a nagyszerű lányokkal és fiúkkal (akik majd |
| ugyanígy dicsekszenek egyszer – furcsa, hogy a |
| folytonos emelkedés ellenére a világ…) |
| S közben bor némi harapnivaló hőstettek jó kapcsolatok |
| disznó- és féldisznó viccek röhögés némileg erőltetett |
| nyirkosan lepermetező ideges tavaszvégi este |
| és mázsányi sokmázsányi súly a szíven a mellkosárban |
|
|