Rom és rét

 

 

 

 

Világ körüli utazás

Egyik fától másikig
egyik gyomtól másikig
egyik rögtől másikig
egyik úttól másikig
egyik padtól másikig
egyik karótól másik karóig
egyik tőkétől másikig
egyik madártól másikig
egyik rovartól másikig
egyik virágtól másikig
egyik árnyéktól másikig
és mindegyiknél meg-megállva
mindegyiket elnézve hosszan
megtapogatva meghallgatva:
világ körüli utazás
életre szóló utazás
halálig tartó utazás
száz és ezer tapasztalat
kicsi a kert
kicsi a kert
bejárhatatlan
fölfedezhetetlen

 

 

 

Rom és rét

Ezek a halott romok itt öt-hatszázévesek.

Ez az élő rét egy-nyári, két-nyári, legfeljebb egy-két-nyári.

Amikor hajdanában éltek még e romok: erőd-templom voltak, zömök kerítés-bástya és kisded lelkész-lak.

A vaskos falak között öröm, gyász, hála, szorongás, szenvedély kavargott, izzott, hujjázott, fuldokolt.

Lőrések hunyorognak a július-délutáni nap-özön kíméletlenségében, a szentegyház piros-vörös téglái-kövei között. Katonák is tanyáztak itt valamikor vagy civil fegyverforgatók. Védekeztek és védelmeztek, s nyilván ettek-ittak, köpködtek, káromkodtak, sőt szeretkeztek is, ha éppen úgy adódott.

A templom-hajó viharvert gálya a rét-tenger horizont-emelkedőjén. Viszi a gálya, viszik a romok süket konoksággal a halott maradandóságot. Viszi a maradandóság, viszi az időben süket konoksággal a halott romokat.

A július-délutáni nap-özön éles vonalakat vág földre, falra, más-más szinárnyalatú és töménységű árnyékbolyhokat gyűjt a zugokba.

A megzúzott román-gót formák elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, amit az emberi szellemtől és kéztől kaptak. S mindegyre unszolják a fantáziát, hogy egészítse ki őket.

Az elmélkedőre rászárad az ing, könnyű borzongás ösztökéli, hogy kilépjen a falak közül.

Kint félkaréjban az aggálytalan rét. Féktelen kánikulai tobzódásban. Árvacsalán, papsajt, ökörfarkkóró, zsálya, ezerjófű, pipacs, kamilla, pásztortáska, bogáncs… Surrogó, akadozó lábfejemnél egyre-másra ismerem föl gyerekkori barátaimat s néhány ellenségemet.

Nap-özön a réten, furcsa áradás. Emel, ahelyett, hogy lenyomna, lebegtet, ahelyett, hogy elsodorna.

A lepkék is nyilván ebből a különösségből valók. A könnyűség látható igazolásai: tarkán, fehéren, cifrán, egyszerűen.

S a rét esendő-kápráztató formái elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, melyhez az emberi szellemnek és kéznek semmi, de semmi köze nincs.

Júliusi tobzódás, tobzódó mulandóság.

És mi lesz ötezer év múlva, mi lesz ötvenezer év múlva?

A romokat már múmia-karikatúrájuk sem őrzi többé, – a rét éppoly diadalmas teljességben, elképesztő változatosságban tobzódik, tombol, mint ma is.

Ó, mulandó maradandóság, maradandó mulandóság!

 

 

 

A halódó nyár krónikája

Fölmagzott petrezselyem-zöldje: a halódó
nyár krónikája illusztrációkkal
Fölösleges fáradni más bizonyítékokért
ez mindenre elég
mert minden benne van:
a kérges szárakban az eltökéltség
a mag-ernyőkben a bizalom
a fáradt levelekben a megértés
a kérges szárakban a kimerültség
a mag-ernyőkben az üresség
a fáradt levelekben a halál
fölösleges fáradni másért
Meg hát a szél is ahogy áterőlködik
az egymásba rogyott növényzeten
segít a szél is: kifordítja a
rejtőzködő pusztulás-foltokat
s többet tud meg az ember mint szeretné

 

 

 

Tópart

A kék-szürke vízre az égből rézgálic-kék permet szitál. Az alig-szellő szétteregeti, már majdnem az egész tó enyhe zöld-kék.

Alkonyodik.

A somogyi part felé vontatóhajó csúszik: fekete szén-vonal a laza, piszkos-tej háttér előtt.

Méterekre tőlem sirályok gyönyörű hurokkötései, vakmerő zuhanásai, könnyű-nyúlt ívelései.

(A táplálékkeresés cél-kényszere és a művészet!)

Egy-egy ablak sötét, egy-egy járdaszakasz üres, egy-egy hang kiszorult, s keresésre biztat. Hasonlításokra, -tól -igra.

Alkonyodik.

Kék-zöld víz tompa út elsuhanó nők fáradt házak sültkeszeg-illat tánczene tánc rángó derekak elment az utolsó hajó az őszi didergést is ismerem a folyton összehordott és szétrugott fészek-meleg hogy soha nem lesz sem a lélek öröme sem a testé a kapari ösztöné inkább gyáva nem vallom be azért se leleményes önámítás-változatok pedig hogyan szerettem volna pedig hogyan szerettem volna…

 

 

 

Madár-csönd

Lassuló madár-pityegés
toll-hang-mocorgás állat-alvás
kétharmad-napnyi éjszakák
zúgjon a szél zúgjon üvöltsön
élesedjék a fagy heve
s ha reggelre koppanva hull is
egy-egy csöpp test a téli földre
ó madár-éji pityegés
ilyen meleg zenét soha
soha ilyen béke-zenét!

 

 

 

A fák példája

Az éggel most már semmire sem megyünk
s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború,
szorongás. Vegyük példának a fákat,
ők tudják, mit kell tenni ilyenkor.
A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat
vegyük példának, ők másutt keresik
a vigasztalást és a menedéket.
Ők másutt keresik, magukban keresik:
derűt, meleget magukban keresnek;
a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
ők magukban teremtik meg maguknak.
Nyugodtan tűrik a vak éjszakákat,
a külső háborút. Kérgük bástyái közt
szüntelen zene szól, a teljesség zenéje,
az egyensúly zenéje és a rendé.
S ha majd ismét a helyére kerül
a kék, a zöld, a nap, a világi bőség:
mohóság nélkül fordulnak kifelé,
és úgy fogadják ezt is, mint a törvényt.

 

 

 

Hiába

Zavar? tömör hagyatkozások?
tíz nap vagy harminc? – egyremegy:
fönn a fecskék tervtárgyalások
lenn aszó szárak színmás levelek
láz hogy a kerten végigárad
súlyos dagályként föltolong
ablakfámig a búcsu-bánat
s öbleiben lélekharang borong
Nincs merszem boldogan fogadni
a sárgán hullámló napot:
a lomb-kócokhoz fűhöz fog tapadni
s belőlük hulla-bőr-tompán ragyog
Túltöltekezve nyárral is hiába
fordul az év: mi kint és bent lakik
ítéltetvén komor vesszőfutásra
agyondúlatik megszaggattatik

 

 

 

A kert ősze

Kibogozhatatlan a kert ősze
Van ami marad van ami örökre elmegy
van ami csak a télre van ami a földbe
ami magába ami más határba
ami cselekszik amivel csak történik egy s más
s van olyan is aki az általános
sejtelmetlenségben minderről tud is
Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan
S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik
befutni a négy fal közé hagyni
ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére
s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról

 

 

 

Közéjük

Úr voltam sokáig: ember-rang magas rang
ember-sors magas sors szégyen keveredni
kussoljon a kutya rebbenjen a macska
s a kerti bogárhad az meg csak dögöljön
a kerti növényhad száradjon zuzódjon
másik szint nagyon lent alattam ki bánja
Hátamba csapott az idő az időben
hátamba csapott a törvény – a közös baj
állatok növények rang nélkül közéjük
bebújnék közéjük melegbe közéjük:
mindünkre egyszerre akarna rálépni
testünk föltartaná győznénk a halálon

 

 

 

Januári szertartás

A téli törzsek, ágak
gyémántosodva állnak:
ravatal-díszei
az országos halálnak.

 

 

 

A tavaszi kert és gazdája

Kijött megint
Nem látszik rajta semmi különös
Próbáljuk mosolyra deríteni
talán sikerül végre
Emlékszünk: addig már-már eljutottunk
hogy meglágyult a szeme éle
hogy a szurok-láng meglohadt szemében
Tanult-e ő is valamit?
Mi tanultunk s vizsgáztunk is sokat
még nagyobb türelemmel
foglalkozunk vele
Ha kicsit ő is –
E nyár esetleg mindent rendbe hozhat
Van benne készség:
szépelgéseinken
el-eltűnődik szelid nyugalommal
Csak ne bámulna annyit
téli halottainkra

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]