Ezek a halott romok itt öt-hatszázévesek.

Ez az élő rét egy-nyári, két-nyári, legfeljebb egy-két-nyári.

Amikor hajdanában éltek még e romok: erőd-templom voltak, zömök kerítés-bástya és kisded lelkész-lak.

A vaskos falak között öröm, gyász, hála, szorongás, szenvedély kavargott, izzott, hujjázott, fuldokolt.

Lőrések hunyorognak a július-délutáni nap-özön kíméletlenségében, a szentegyház piros-vörös téglái-kövei között. Katonák is tanyáztak itt valamikor vagy civil fegyverforgatók. Védekeztek és védelmeztek, s nyilván ettek-ittak, köpködtek, káromkodtak, sőt szeretkeztek is, ha éppen úgy adódott.

A templom-hajó viharvert gálya a rét-tenger horizont-emelkedőjén. Viszi a gálya, viszik a romok süket konoksággal a halott maradandóságot. Viszi a maradandóság, viszi az időben süket konoksággal a halott romokat.

A július-délutáni nap-özön éles vonalakat vág földre, falra, más-más szinárnyalatú és töménységű árnyékbolyhokat gyűjt a zugokba.

A megzúzott román-gót formák elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, amit az emberi szellemtől és kéztől kaptak. S mindegyre unszolják a fantáziát, hogy egészítse ki őket.

Az elmélkedőre rászárad az ing, könnyű borzongás ösztökéli, hogy kilépjen a falak közül.

Kint félkaréjban az aggálytalan rét. Féktelen kánikulai tobzódásban. Árvacsalán, papsajt, ökörfarkkóró, zsálya, ezerjófű, pipacs, kamilla, pásztortáska, bogáncs… Surrogó, akadozó lábfejemnél egyre-másra ismerem föl gyerekkori barátaimat s néhány ellenségemet.

Nap-özön a réten, furcsa áradás. Emel, ahelyett, hogy lenyomna, lebegtet, ahelyett, hogy elsodorna.

A lepkék is nyilván ebből a különösségből valók. A könnyűség látható igazolásai: tarkán, fehéren, cifrán, egyszerűen.

S a rét esendő-kápráztató formái elszántan ragaszkodnak érvényességükhöz, melyhez az emberi szellemnek és kéznek semmi, de semmi köze nincs.

Júliusi tobzódás, tobzódó mulandóság.

És mi lesz ötezer év múlva, mi lesz ötvenezer év múlva?

A romokat már múmia-karikatúrájuk sem őrzi többé, – a rét éppoly diadalmas teljességben, elképesztő változatosságban tobzódik, tombol, mint ma is.

Ó, mulandó maradandóság, maradandó mulandóság!

A kék-szürke vízre az égből rézgálic-kék permet szitál. Az alig-szellő szétteregeti, már majdnem az egész tó enyhe zöld-kék.

Alkonyodik.

A somogyi part felé vontatóhajó csúszik: fekete szén-vonal a laza, piszkos-tej háttér előtt.

Méterekre tőlem sirályok gyönyörű hurokkötései, vakmerő zuhanásai, könnyű-nyúlt ívelései.

(A táplálékkeresés cél-kényszere és a művészet!)

Egy-egy ablak sötét, egy-egy járdaszakasz üres, egy-egy hang kiszorult, s keresésre biztat. Hasonlításokra, -tól -igra.

Alkonyodik.

Kék-zöld víz tompa út elsuhanó nők fáradt házak sültkeszeg-illat tánczene tánc rángó derekak elment az utolsó hajó az őszi didergést is ismerem a folyton összehordott és szétrugott fészek-meleg hogy soha nem lesz sem a lélek öröme sem a testé a kapari ösztöné inkább gyáva nem vallom be azért se leleményes önámítás-változatok pedig hogyan szerettem volna pedig hogyan szerettem volna…