Régi költők

Mostanában szobámban forgolódnak: leckét adnak a kései utódnak, föl is mondatják, s tollukat hegyezve érdemesítenek jó, rossz jegyekre. „Ment-e előbbre a világ?…” Megérte hogy a szép szóért annyian elégtek? Leckéikre nem kéne-e helyette beleröhögni a szellem-szemekbe: menjenek gyermek-szórakoztatóknak –, s fölcsapni inkább tökmag-árulónak? Mert így az élhetetlen élhetetlent, a díszbogyó csak díszbogyót teremhet. S aminek zaklatóvá, kergetővé, vagy válni illő volna jótevővé, lesz legfeljebb csak tetszetős mutatvány oktondi választásom tanusítván. Kergesd ki őket! – uszulok magamra – S lódulj utánuk – mondom még – a napra! S ha kint vagy: bukfencet hányj, vagy csak éppen üvölts, futkározz buzgalmad hevében a kutyák példájára, s rá se ránts a komolykodó, aggályos oktatásra!