„A századokat számlálja…”

Csokonai szellemének Játék, játék, – rémítő és vidító! Csokonai – Attila, József – Endre, Petőfi – Mihály, Vörösmarty – Sándor, Ady – Bálint vagy épp: Janus – Balassa és mások, mások annyian! Nevük keverhetnénk így, úgy –: keverhetnénk így, úgy –: egy-sok, sok-egy személy ez mind. Eljönnek, jöttek is félezred vagy alig hetven vagy épp kétszáz éve. Tudjuk külön nevük, olvassuk híven, olykor ünnepeljük, vagy nem olvassuk, inkább ünnepeljük, akárhogy is: csak-eggyel nem lehet dolgunk; itt nincs harminckét, nincs huszonhat, nincs negyvenkét éves, nincs ötvenöt, nincs szőke, barna; ide- vagy oda- valósi –, itt van: egyetlen, hatalmas magyar költő, ki meglett valaha, ki alszik, és ha szükséges, fölébred, fölébred harminckettő vagy huszonhat vagy harmincnyolc vagy akármennyi évre, hol szőkén, hol barnán, hol itt, hol ott, megnézi, amit éppen nézni kell, elmondja, amit éppen mondani, villámlik, szenved, üt, töri magát, olykor beléhal: – nézni sose könnyű, hűségesen beszélni sose könnyű –, de néha túl is lép az iszonyon, mosolyog és nevet és hahotázik, ahogyan például Vitéz csinálta, aki kétszáz éve rendeltetett ébredni, s mindennek jött, mint a másik, ki Vitézt ébresztette – új Vitéz –, ahogyan például Vitéz csinálta, ki szintén zajgott, fénylett, elborult, hadakozott, mosolygott, hahotázott, dalolt, dalolt – és végre belehalt, Vitéz, a gazdag-arcú egyik arca. – –