Mint a csapat

Állomás

Nagy idegenforgalmú városokban az állomás

közelében feliratos nyilak jelzik hogyan jutni oda

Egyre több a feliratos irányjelző utamban

egyre több nyíl mutatja

az állomást –

Az 57-ik előtt

Még hány jön a nyárra november?

hány ünnepem ünnepelem benn?

s víg ünnepeket? siratókat?

múlatni, marasztani jókat?

Vágyam lassan csakis annyi:

tudjam békén idehagyni,

ami kölcsönképpen enyém lett

s gyereket, testvért, feleséget;

békén, hogy lépteimet ne

gyászdob-hang árnya kövesse,

úgy nézzen akárki utánam,

mint utca forgatagában,

mint ott néz arra, ki szürkén

általvillan szeme tükrén,

s már nincs, eltűnt, nem is emlék,

mert árad az, árad az új nép.

Megélni

Magam szokásait ember szokásait

de unom de vágyom mások szokásait:

jól esne mondjuk ha mint ott az akácfát

a csípős böjti szél ágaim cibálná

jól esne mondjuk vadgalambként repülni

s a tévéantenna hegyére felülni

pókként fonalakkal beszőni a nyugodt

polc mögött rejtező mindig sötét zugot

megélni megélni nemcsak beleélni

s ha másképp nem menne örökre cserélni

Ambivalencia

Természetes mozdulataim termé-

szetes reakcióim szerint e csaknem

hatvan esztendő folyamán most igen

szomorúnak kellene lennem titkon el-

gyászolnom a végképp vagy ideiglenes

hatállyal hervadókat Teszem én és nem is

esik nehezemre az általános

gyász épp ellenkezőleg az ilyes-

mi módot ad romantikus-patetikus-

teátrális viselkedésre ami min-

dig növeli az ember önbizalmát

hisz végtére a koporsó is pódium

Csak ne bohóckodnának sárga és

kis állatok tehetetlen falevelek

illanva játszva ugrabugrán

illendően nehézkedő lábam előtt

Nem küszködnék

Ó nem küszködnék másért

az élő másvilágért,

csak hogy a testi holtak

árulják el, mi módra haltak,

hogy míg sor nem kerül rám,

magam ráidomítván

a fő változatokra

várhassak a végső napokra,

csak hogy az elfogyandó

fényben fogyó halandó

önfényem rendre, lassan

apasszam és eloltogassam,

s ne meglepetve, dúltan

ott és akkor tanuljam,

mikor az ég leomlott,

őrizni az emberi rangot.

Közös bőrben is

Melyik tér ki melyik küzd s győzetik le:

nyilván tisztázva már

s a tervet tudja

minden porcikám

Csak a küszöbön

a küszöbön a hír át nem jöhet

Gyanakodva

lesem pártütő testemet:

a fényt agyamba

hogy villanjon túl az egen

megadja de ő maga

közös bőrben is örök rejteken

Sors

Vásárban egyedül

alkudni nézni csak

sodródni ésszerű

cél nélkül (igazán

nagy céllal)

Fáj az árus

lába a lacikonyhás

almát eszik tömik

itt is a kismalackát

Ó a vásár a vásár

ő bennem benne én

sehogy másképp csak így

Akartam elhibáztam

hívtam és elfogadtam

s jó is – daráltam egyre

Lassan mégis magam

után csak már után

friss sebfelületekkel

százszoros árvasággal

horpadt soványka zsákkal

végképp gyógyíthatatlan

Emlékezik

Törmelék apró kupacok

szakadék nincs és nincs orom

mégis meg-megbillen fejem

hol fölfelé hol lefelé

valamire emlékezik

valamit egyszer megtanult

s ha simán lépked is a láb

egy-egy hullás emelkedés

mérföldkövei közt halad

s a rezzenetlen arc mögött

öröm kiált és iszonyat:

a lélek váltig sántikál

sose tanul belőle ki

Lázár feltámadása

Még néhány perce aggok aggja

most csecsemő

a fény a nappal újra új neki

motyog:

„Űrben űr-ölben űr-zenében

puhaságban végtelenségben

szomjatlanul éhetlenül

vonzatlanul löketlenül

felsőbb alsóbb forróbb erősebb

rendbe fogva törvénybe fogva

magam nélkül aprócska részként

minden után semmi előtt

középen csak középen – –

És most:

kopogás éhszomj külön út

a szabad akarat csapása

megint magam

minden előtt

szélektől szélekig többnyire szélen

én nem akartam

nincs mit köszönnöm

a parancsért mások jajongtak

lebegés helyett botlani megyek

s az arcokon öröm

nem értem”

Vedd azt is észre

Magadra maradsz? Hogy maradnál?

Ahogyan máshoz te ragadtál,

úgy csökkent eddig is magányod.

Volt hang, ami az utca végén,

volt, ami házad keritésén,

szobád falainál megállott.

Bőrödig, belsőd bokrosáig,

alig néhány ért el odáig,

s oly gyorsan némává meredtek.

Kopott lemez: nehéz belátni,

hogy körbe pörzsölhet világnyi

törekvő láz: meghágy hidegnek.

Less gondosan, hogy meg ne tévedj:

ha pókszál nyúlik is kötésnek,

vedd azt is észre, azt is észre.

S higgadtan készülj (nem vagy első)

a tarthatatlanul közelgő,

végérvényes hideglelésre.

Túl

gyűrött hajszálak szürke ég lucskos-pucér föld hullaházi test

szóltak előbb most valahol gubbasztanak a madarak

kevésbé tud magasra mászni a testlélek évente már

a tápászkodás nem kecsegtető irtózat a tápászkodás: hogy

lesz kezdeni honnan újra a zuhanást a szürke lucskos…

este a fejem tetején vállizmaimon mellboltom falán bezuhogott

bezuhogott

tócsa bennem tükörtócsa tócsatükör

de bármi áll hajol fölötte és fölé felfalja és üres marad

tócsatükör tükörtócsa rajztalan monotónia

monotónia: anti-anatómia

hátulról visszahívnám elölről visszahívnám:

a fénylő élet két pajzsa között csattanjon széjjel a hólyaghomály

Tágabb távlatokban

Az anyag megmarad –, kérdés csupán,

hányféleképpen változik ruhám,

s tudja-e a silány ész konstatálni.

– Ügyet belőle dőreség csinálni.

Bennem is – széldomb? gyűjtemény vagyok? –

szétszedhetők-e az elem-tagok?

Egy szitkozódásnál, kellemkedésnél

kibújik-e, mi bújt gyökérzeténél?

Ó halhatatlanok, ó létezők,

nyilván csak a sosem-élt múlhatatlan.

De nem az elíziumi mezők

tágasságánál tágabb távlatokban

mozoghatok-e (ha nem én, ha én)?

S oly mindegy, hogy miféle változatban.

Körbe-körbe

Ül otthon vagy fekszik könyv a kezében

esetleg toll s előtte kéziratpapír

s próbálja megérteni a legtucatabb

rejtélyeket mik éppen fojtogatják

például azt miért s miképp törvényszerű

hogy anyját apját elhagyván a gyermek

elmegy valakivel s lesz véle egy-test

egy-lélek s mondjuk anyjával kivel

egy-test volt valóban valamikor

kapcsolata úgyszólván semmivé lesz

s apjával akivel viszont talán

egy-lélek volt már többé nem bizalmas

És akkor hirtelen beléhasít:

tavaszodik megmozdult a világ

s ezerféle új-régi esemény

jelenség torlódik zuhog kereng

villog fán földön emberarcon állat-

testen égen s ő meg négy fal között –

Fölugrik hát hamarján és kilódul

kilódul nézni nézni nézni nézni

hallgatni ízlelni tapintani

szagolni füvet madarat virágot –

Ott aztán újra háborgatni kezdik

a félbehagyott gondolatok indul

haza folytatja őket

és ez így megy

és körbe-körbe s újra és elölről

és tavasszal és télen nyáron ősszel

Talán éppen

A vastag novemberi köd

leszállt leszállt minden közé

jelképnek kínálja magát:

hogy így vagyunk hogy csak botorgunk

hogy sem az utat sem a célt

hogy atomokra ésatöbbi

S én látok vattapuhaságot

kályhákat békét tarka-fényes

majdnem adventi álmokat

nem falakat de hidakat

Talán éppen mert atomokra…

Mint a csapat

Ami először élni kezdett,

s ami kihuny majd valaha:

bennem van, bennem is a kezdet

s a végső nap alkonyata.

Közhely –, így vagyok halhatatlan,

de ilyen rangot más nem ad:

egyenlő s felülmúlhatatlan,

mint a csapat, mint a csapat.