Vissza

A stégtől fölfele a töltés tetején a kis kubik fele ott közlekedtem én Lennének lépteim idő-sztriptíz s mire megjárnám: éveim vethetném rendre le Néhány fa még maradt agg fűzfák ismerem gyűretlen arcomat fogadnák kedvesen Húzatlan a harang szólalna a szikár haranglábban s a hang mint a szelid madár körözne boldogan s a pad a ház előtt köszöntené vigan a sokszor rajt-ülőt – Hagyjuk! Ki vár ki se: ezek csak szép szavak és visszamenni se csal komoly indulat Különben is belém telepszik mind a múlt ott járhatnám meg én csupán mi mélybe hullt földúlván csöndemet míg kint közömbösen szül a föld és temet tetszik vagy nem nekem.