|
A hatvanéves Weöres Sándornak
| Jó hogy nem tett hóba: hát |
| megmaradtál ittmaradtál – |
|
| Várt a fent és várt a lent |
| jól tudták hogy mit jelent |
|
| Megvoltak de csak bitangok – |
| egybeszedte mind a brancsot |
|
| vagy Ádámét visszakapni – |
|
|
| Azt mondtad – lépcsőn mentünk éppen fölfelé |
| S. É.-vel a költőnővel hármasban csak elébb |
| ismertelek meg kis trafikukban ahol |
| találkoztunk majd eljöttünk anyja ott maradt |
| azt mondtad nem tudom már hogy mire válaszul: |
| „Pótolni semmit sem lehet” – azt mondtad tétova |
| kicsit éneklő fejhangon amiről azóta már |
| meggyőződtem mily éles kristály-metszetű |
| „Pótolni semmit sem lehet” – idézem sokat úgy van úgy |
| s akad olyan is akit ezerszeresen nem lehet |
| toldom meg Sándor és rád gondolok rád gondolok. |
|
III (Ne rejts előlünk semmit!)
| Bölcs ifjan is már: ritka-fülű, -szemű |
| hol más csupán űrt lelt, ha akárhogy is |
|
figyelt, s a csöndet vette észre: |
|
onnan a hírt te rakásra hoztad. |
|
| Ma százszoros bölcs: ritka-fülű, -szemű, |
| most látsz csak és hallsz sokszorosan sokat, |
|
romló husodban fölvirágzott |
|
szellemi lényed, a ronthatatlan. |
|
| Ne rejts előlünk semmit! A gyönge test |
| ha majd leomlik: tárt kapujú, rakott |
|
kincstárra dőljön, honnan addig |
|
dúsan ömöljön elénk az áldás! |
|
|
| Sándor, a fal! Jön a fal! „Csak jöjjön!” – hallom a hangod, |
|
nem dacosan s törten, sem vadul és remegőn. |
| Mintha csupán azt mondtad volna: „A szél fuj.” „Eső lesz.” |
|
„Jó napot!” „Arrébb kell tenni e könyveket itt.” |
| Tudja a föld, az anyag szive érzi: közébük olyan megy, |
|
majd ha te mész, aki jól ismeri titkaikat. |
| Ó, de minek jut eszembe ilyesmi? Ne jöjjön a fal még! |
|
Vagy legalább lábad meg ne akassza soká! |
| Mert hisz az Isten sem viszi véghez nélküled – írtad – |
|
azt, amit elmúlaszt a kezed a papiron. |
| S rengeteg élő várja, dolog, tárgy, gondolat, érzés, |
|
hogy meglásd, nevet adj néki, s a fénybe kihozd. |
| S meddig kéne vajon még árván, fölfedezetlen, |
|
fél-lét árnyai közt, tétova tengeniük, |
| s lesni, mikor zörren meg az út, toppan be a mentő, |
|
(tán sohasem, ha te már égi mezőkön üdülsz). |
|
| Kilépnének soraidból a soraidban |
| halhatatlanná tett tárgyak személyek |
| hogy fölvonuljanak s mindegyikük |
| morzsányit adjon vissza csak |
| halhatatlanságából a szülőnek: |
| nem kellene soha itthagynod őket. |
|
VI (Psyché Weöres Sándornak)
| Üdőben távoli onokám, de egyben |
| Az, ki is nemzettél, s a’ ki szültél engem, |
| Nem tudom, örüljek, vagy sápogjak inkább, |
| Hogy visga szemekkel összvegyűjtve titkát |
| Egy furtsa teremtést kedvedre kiraktál, |
| S ékítve-szépítve tsudásra faragtál. |
| Úgy, hogy én azolta, fényre-ájt vakandok, |
| Két világba ütve kapkodok, tipongok. |
| Amiként tiédet vehetem eszembe, |
| Talántán létpályám abban jobb lehetne: |
| Szemérem-tsőszöktül, tsehelő kopóktul |
| Nem kéne tartanom tüskös, fene szóktul. |
| Tzigány vérem lángja pörzsölhetne váltig, |
| Békén lotskolhatnám a’ kialuvásig. |
| Sándrim, üköm, atyám, tsak lelkem rokonnya, |
| Bizom, még veled is lefeküdnék volna, |
| Híhatnak akármelly tzangárka legénynek, |
| Tsinálnánk kettetskén rakásra Psychéket: |
| Hogy az újdon sereg kokas se ehüljön, |
| Pityegő jértzéknek, őnékik örüljön. |
|
| Születésnap, születésnap – |
|
| Kaffog a kiskutya: Hatvan! hatvan! |
| Morran a nagykutya: Hatvan! hatvan! |
| Közben az égen csillag pattan, |
| túl az időn, múlhatatlan. |
|
| út kicsit szűnjék az égbe |
| s ha az ablakon kipillant |
| elsőbb azt se tudja hol van |
| görbe várost melyet öntsön |
| bő zápor nyakon s keresztül |
| minden szutykot mindenünnen |
| rózsa-arccal nap-szemekkel |
|
|