Igló, 1880. október 13.

Tivadar a patikus-segéd sok kenőcsöt port folyadékot kimért becsomagolt már most délutánra csökkent egy kicsit a forgalom a principális a napi bevételt számolgatja Tivadar a pult szürke márványlapjára könyököl s az ajtó és az ablak nagy üvegtábláin át a szűk utcára bámul… „Vedete vedete e non vedete niente” néz néz semmit se lát semmit se lát még aztán ki tudja honnét hirtelen egy szekér áll meg az utcán tinós szekér csendesen bóbiskoló olyan akár a többi és Tivadar keze elindul vény-papírt húz maga elé köpenye zsebéből ceruzát kotor ki és rajzolni kezd és lát már lát élesen lát kész is a rajz keze megáll vállán ütést érez a principális szólal meg a háta mögül: „… maga festőnek született!” zavartan s örömmel néz rá Tivadar és zsebébe rejti a rajzot Később a principális elmegy s Tivadar az utcára lép előszedi a rajzot boldog s váratlanul bal tenyerében egy háromszögletű kis fekete magot pillant meg s felülről hátulról szót hall: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője nagyobb Raffaelnél” Tivadar szédül a magra mered az duzzad egyre duzzad roppant törzs bomlik ki belőle széles lapátvégű lombágak nyárshegyű csonkok: irtózat fenség és magány A fa-sudár az égbe vész a terebély a világ négy sarkáig ér s Tivadar a festő a volt patikus-segéd nincs már sehol s az iglói utcán az októberi délután csípősödő tompulatában egy tépettségében is diadalmas óriás-cédrus koronája közt hujjogat a kárpáti szél.