Csörtess immár

Így szép, hogy csak tettei súlyos nyomait őrzi az idő, lábai döndülését a levegő, a történelemé, serege bunkós szavait, a nyerseket, a félig állatiakat, az égből a pokolba hulló s fölcsapó lelkek zajait s hetvenhétszeres változással az égő hús szagát, az ökrendeztetőt, okádtatót, a képtelent és ezért örökkévalót. Iszonyatok, iszonytatások, hevek, homokszín tompaságok: kóc-gubanc-megpróbáltatás visszanézni rá nyitott szemmel. Így szép, hogy csak jött valahonnan, hogy a szándékos kegyelet ingó habhoz tud csak kötődni, ha emlékezni készülődik. Így szép, hogy csak ment valamerre, mert a vég is csak gát fölött átbukó ár szétágazódó-bogazódó lomb-útja lett. Mi jutott belőle a földbe? a test illendő nyughelyére? és hányfelé jutott az is, ami végre belé jutott? Makacs felhőként ötszáz éve áll az ország egén, felhőként, amiről ugyancsak nem tudni: honnan és hová? Ha az ostorsuhogtatók fürkészték: éjszín-vad gomoly, riasztó villámrándulások, dühök tengerhullámai. Ha az ostorvertek fürkészték: bárány-gyapjas puhaság öble, szelid fészek, országos dunyhának-való, se télbe, se éjbe nem guruló fényes kerék, úgy biztató, hogy szilajságra, dacra, sőt hetykeségre bujtó, fogyhatatlan forrás, ahonnét évszázadok jóvize ömlött. Hej Dózsa! Dózsa! finnyás-kényes, gondoktól aggályoskodó, csupa-gátlás lelkünkbe merhessünk-e hívni? Elbírunk-e, beférsz-e hozzánk, zárjunk-e falaink közé? Vagy jobb-e hagynunk inkább, hogy te is, mint a regebeli szarvassá változott fiú, csörtess immár szünös-szüntelen történelmünk rengetegében, kivül, de mindenütt jelen, kőhegyű szarvaiddal őrizd nappalaink és éjszakáink, s olykor végy föl rájuk virágot, állítsd ívük közé a holdat, a napot s a csillagokat, (mint ama fodor fejér bárány), hozz a cifrátlan köznapok mellé ünnepi ámulást is, engedd magad szükség szerint olyanná tennünk, ami épp kell: táplálékká számunkra is: hol véres hússá, hol kenyérré.