Janus Medvevárban
| A köd látható s látást-romboló |
| ködöt virágzik a koratavasz |
| valódi virágaival nem ért föl még idáig |
|
| itt a négy falon belül is úr |
| a szoba levegőjébe tapadt |
| a vaskos barna bútorokba tömérdek ágyneműkbe |
| Janus püspök őszes-csapzott hajába |
|
| A vézna test gyakorlottan vacog |
| tüze fénye hegye csak a két szemnek maradt |
| látja hogy Medvevár egész környéke didereg |
| a szülőfalu faragott-kapus házai |
| a királyi udvar a király haragos pillantása |
| az anyaszív-pihés püspöki vár. |
|
|
| sivatag-éjszakában mécsvilág |
|
| Vasfegyverekkel csöndet zajt rendet zavart |
| vagy ami éppen kell vagy jólesik |
|
| A belső fény a csillagként vezérlő |
| sőt az egész test érdekeit sem |
|
| Cicomás-ünnepélyesen ágak-bogak között |
| nem-megtépetni lehetetlen |
| s utána még tükörbe lesni |
| nem nézte a lélek érdekeit sem. |
|
|
| A fényes-piros-csontos arcból |
| a föltámasztott fej gödreiből |
| szó-parazsak hullanak botladozva |
|
| „A kócot megfésülni igyekeztem |
| a bogot megoldani igyekeztem |
| az iszapot kiszűrni igyekeztem |
| az érdest lecsiszolni igyekeztem |
|
| vacogok de meleg fény vág belém |
| meleg fény buggyan bennem és ömöl szét: |
|
| élve maradnak folytatják a dolgom |
|
|
|
A Janus Pannonius-ünnepségek után
| Túl az ünnepeken beszédek |
| fürkésző kutatók hevén is onnan |
| nyilván mint ama régi-régi László |
| kibújva hogy küzdjél velük a jóért |
| izzadtan feküdtél sírodba vissza |
| szád sarkán győzelmet-szóló mosollyal |
| Hallhattad szavaid valami furcsa |
| idegen-ismerős nyelven beszélni |
| láthattad hogy kel föl a kút-szemekben |
| mikor beszéltél hozzájuk a napfény |
| Eggyel több élő eggyel kevesebb |
| izomszál a halál erős kezén |
| eggyel több élő és jóval nagyobb |
| eggyel több példa az élők előtt |
| egy rangos élet-variációra – |
|
| Költőm János pihenj már asztalod |
| mindenkinek terítve: aki éhes |
| és aki szomjas eztán megtalálja. |
|
|
Csörtess immár
| Így szép, hogy csak tettei súlyos nyomait őrzi az idő, |
| lábai döndülését a levegő, a történelemé, |
| serege bunkós szavait, a nyerseket, a félig állatiakat, |
| az égből a pokolba hulló s fölcsapó lelkek zajait |
| s hetvenhétszeres változással az égő hús szagát, |
| az ökrendeztetőt, okádtatót, a képtelent és ezért örökkévalót. |
| Iszonyatok, iszonytatások, hevek, homokszín tompaságok: |
| kóc-gubanc-megpróbáltatás visszanézni rá nyitott szemmel. |
| Így szép, hogy csak jött valahonnan, hogy a szándékos kegyelet |
| ingó habhoz tud csak kötődni, ha emlékezni készülődik. |
| Így szép, hogy csak ment valamerre, mert a vég is csak gát fölött |
| átbukó ár szétágazódó-bogazódó lomb-útja lett. |
|
| Mi jutott belőle a földbe? a test illendő nyughelyére? |
| és hányfelé jutott az is, ami végre belé jutott? |
| Makacs felhőként ötszáz éve áll az ország egén, |
| felhőként, amiről ugyancsak nem tudni: honnan és hová? |
| Ha az ostorsuhogtatók fürkészték: éjszín-vad gomoly, |
| riasztó villámrándulások, dühök tengerhullámai. |
| Ha az ostorvertek fürkészték: bárány-gyapjas puhaság öble, |
| szelid fészek, országos dunyhának-való, |
| se télbe, se éjbe nem guruló fényes kerék, |
| úgy biztató, hogy szilajságra, dacra, sőt hetykeségre bujtó, |
| fogyhatatlan forrás, ahonnét évszázadok jóvize ömlött. |
|
| Hej Dózsa! Dózsa! finnyás-kényes, gondoktól aggályoskodó, |
| csupa-gátlás lelkünkbe merhessünk-e hívni? |
| Elbírunk-e, beférsz-e hozzánk, zárjunk-e falaink közé? |
| Vagy jobb-e hagynunk inkább, hogy te is, mint a regebeli |
| szarvassá változott fiú, csörtess immár szünös-szüntelen |
| történelmünk rengetegében, kivül, de mindenütt jelen, |
| kőhegyű szarvaiddal őrizd nappalaink és éjszakáink, |
| s olykor végy föl rájuk virágot, állítsd ívük közé a holdat, |
| a napot s a csillagokat, (mint ama fodor fejér bárány), |
| hozz a cifrátlan köznapok mellé ünnepi ámulást is, |
| engedd magad szükség szerint olyanná tennünk, ami épp kell: |
| táplálékká számunkra is: hol véres hússá, hol kenyérré. |
|
|
Két szem
|
Petőfinek
| Szorzok és ámulok: a meglevőket |
| kétszerezem és háromszorozom: |
| izgató mássággal, szilárd |
| egy magasság ringatja ezer arcukat. |
|
| De mert enélkül is mindent adott |
| s mert az idő – tenger a sziklát – |
| gömbölyűvé csiszolta életét: |
| hamis filozófia, valódi kényelem |
| „Rendben van” – mondatja velünk. |
|
| Ám a nem-élt évek nyugtalanok, |
| hontalan viharként bolyonganak, |
| s néhány villámot be-bevágnak |
| a csipkefüggönyös ablakokon, |
| „Nincs rendben!” – zeng a mennydörgés utánuk. |
|
| Az ilyen kozmikus tragédiáról |
| nem szabad abbahagyni a vitát, |
| az ilyen kozmikus tragédiát |
| kompromittálni kell, gyalázatosnak, |
| törvénytelennek nyilvánítani. |
|
| Két szem kötelez: lézersugarú, |
| röntgen-erejű, hatalmas szemek; |
| ne próbáljuk bezárni, eltakarni, |
| utat, életet jelölők, simogatók |
| vagy tőrként gyilkolók, sebet verők. |
|
| Két szem: vigyázzunk, hogy ne árnyasodjék, |
| ne foltosodjék, ne zavarja düh, |
| kérjünk tanácsot tőle, amikor |
| igazodjunk villanásaihoz. |
|
| Az árvaság innét elűzetett: |
| örök apánk ez a százötvenéves |
| félig-kamasz, fehér-szakállas aggok is |
| gyermekként ülhetünk lába elé, |
| csak a család mellett tartsunk ki híven. |
|
|
1973. január
| „A rónára halvány ködök”… lám a vershez |
| alakul a táj vagy épp a vers mutatja |
| ilyennek a tájat – így vagy úgy: a költő |
| ajándéka |
Fut a vonat fut a késő |
| délutánban fut a koraestben |
| délutánban fut a koraestben |
Évek |
| ritka fordulója mindenféle módon |
| körünkbe idézi visszajött a költő |
| Fut a vonat itt ül mellettem szilárdan |
| tele vele minden |
Lobogó melegnél |
| megbújó család most az ország meleg van |
| meleg és család a falakon belül s a |
| falakon kívül a szikár fák közében |
| szerte a dér-verte legelők vetések |
| fehér-zöld térein miket a köd-árnyak |
| vattaként hatalmas fészekké kötöztek |
|
|
Töredék Bartókról
| De könnyen is tudnak beszélni róla |
| holott világ-nehezeket sugall |
|
| Az én nyelvem nem mozdult még a szóra |
| csak küszködöm ős-szörny-árnyaival |
| melyek szigorúan-fegyelmezetten |
| körém-dőlnek lenyelnek és kiadnak |
| hogy összezúzva és újjászülötten |
| ismét be kell mutatkoznom magamnak |
| S ha – bizonyságául annak hogy élek – |
| számat nyitnám: hörejek sóhajok |
| idétlen hangjai türemlenének |
| torkomból forró tűzhányó-zajok |
| fészkei magjai csak a sugár- |
| csodáknak melyekből virág madár |
|
|
Igló, 1880. október 13.
| Tivadar a patikus-segéd sok kenőcsöt port folyadékot |
| kimért becsomagolt már most délutánra csökkent egy kicsit |
| a forgalom a principális a napi bevételt |
| számolgatja Tivadar a pult szürke márványlapjára könyököl |
| s az ajtó és az ablak nagy üvegtábláin át |
| a szűk utcára bámul… „Vedete vedete |
| e non vedete niente” néz néz semmit se lát |
| semmit se lát még aztán ki tudja honnét |
| hirtelen egy szekér áll meg az utcán tinós szekér |
| csendesen bóbiskoló olyan akár a többi |
| és Tivadar keze elindul vény-papírt húz maga elé |
| köpenye zsebéből ceruzát kotor ki és rajzolni kezd |
| és lát már lát élesen lát kész is a rajz keze megáll |
| vállán ütést érez a principális szólal meg a háta mögül: |
| „… maga festőnek született!” zavartan |
| s örömmel néz rá Tivadar és zsebébe rejti a rajzot |
| Később a principális elmegy s Tivadar az utcára lép |
| előszedi a rajzot boldog s váratlanul bal tenyerében |
| egy háromszögletű kis fekete magot pillant meg s felülről |
| hátulról szót hall: „Te leszel a világ legnagyobb |
| napút festője nagyobb Raffaelnél” |
| Tivadar szédül a magra mered az duzzad egyre duzzad |
| roppant törzs bomlik ki belőle széles lapátvégű lombágak |
| nyárshegyű csonkok: irtózat fenség és magány |
| A fa-sudár az égbe vész a terebély a világ négy sarkáig ér |
| s Tivadar a festő a volt patikus-segéd nincs már sehol |
| s az iglói utcán az októberi délután csípősödő tompulatában |
| egy tépettségében is diadalmas |
| óriás-cédrus koronája közt hujjogat a kárpáti szél. |
|
Anna-Maija Raittila
költő, a magyar líra nagyszerű finn tolmácsa
|
Középkori katedrálisok ünnepi köznapisága |
|
Assziszi Szent Ferenc és rokonai |
|
forró Dél fügefák olajfák |
|
mindig a tűz a nap a ragyogás |
|
|
hangjából a félsötét éjszakák |
|
egész lényéből a kristály-vidék |
|
| Ez a parányi asszony csoda hogy elbírja magát |
| sorsok raja villódzik komorul leng benne súlyosodik |
| ez a parányi asszony térben és időben ki tudja meddig ér |
| én láttam búcsúztatni vigasztalni halál előtt |
| és láttam egyszerű lelkek egyszerű örömében örülni |
|
|
Északról a hűs rendet a hűség |
|
bizonyosságát a keretek szelid |
|
erejét hozza körbehordja segít vele tanít |
|
Délről a szertelen tüzet a lélek |
|
Szentlélek-alakját a termékenyülés |
|
hevét az eksztázis fekete-vörös viharát |
|
|
Huzalok futnak erre-arra háló feszül |
|
országok egein érintésre megrezdülő: |
|
erősebb szívdobogás elég máris jelez |
|
| Ez a parányi asszony egész földet áttelepített |
| a fenyők közé akácok keveredtek a rétekre gémeskutak |
| ez a parányi asszony hazai nyelven szól hozzájuk az idegenben. |
|
|
Csokor
|
A hatvanéves Weöres Sándornak
| Jó hogy nem tett hóba: hát |
| megmaradtál ittmaradtál – |
|
| Várt a fent és várt a lent |
| jól tudták hogy mit jelent |
|
| Megvoltak de csak bitangok – |
| egybeszedte mind a brancsot |
|
| vagy Ádámét visszakapni – |
|
|
| Azt mondtad – lépcsőn mentünk éppen fölfelé |
| S. É.-vel a költőnővel hármasban csak elébb |
| ismertelek meg kis trafikukban ahol |
| találkoztunk majd eljöttünk anyja ott maradt |
| azt mondtad nem tudom már hogy mire válaszul: |
| „Pótolni semmit sem lehet” – azt mondtad tétova |
| kicsit éneklő fejhangon amiről azóta már |
| meggyőződtem mily éles kristály-metszetű |
| „Pótolni semmit sem lehet” – idézem sokat úgy van úgy |
| s akad olyan is akit ezerszeresen nem lehet |
| toldom meg Sándor és rád gondolok rád gondolok. |
|
III (Ne rejts előlünk semmit!)
| Bölcs ifjan is már: ritka-fülű, -szemű |
| hol más csupán űrt lelt, ha akárhogy is |
|
figyelt, s a csöndet vette észre: |
|
onnan a hírt te rakásra hoztad. |
|
| Ma százszoros bölcs: ritka-fülű, -szemű, |
| most látsz csak és hallsz sokszorosan sokat, |
|
romló husodban fölvirágzott |
|
szellemi lényed, a ronthatatlan. |
|
| Ne rejts előlünk semmit! A gyönge test |
| ha majd leomlik: tárt kapujú, rakott |
|
kincstárra dőljön, honnan addig |
|
dúsan ömöljön elénk az áldás! |
|
|
| Sándor, a fal! Jön a fal! „Csak jöjjön!” – hallom a hangod, |
|
nem dacosan s törten, sem vadul és remegőn. |
| Mintha csupán azt mondtad volna: „A szél fuj.” „Eső lesz.” |
|
„Jó napot!” „Arrébb kell tenni e könyveket itt.” |
| Tudja a föld, az anyag szive érzi: közébük olyan megy, |
|
majd ha te mész, aki jól ismeri titkaikat. |
| Ó, de minek jut eszembe ilyesmi? Ne jöjjön a fal még! |
|
Vagy legalább lábad meg ne akassza soká! |
| Mert hisz az Isten sem viszi véghez nélküled – írtad – |
|
azt, amit elmúlaszt a kezed a papiron. |
| S rengeteg élő várja, dolog, tárgy, gondolat, érzés, |
|
hogy meglásd, nevet adj néki, s a fénybe kihozd. |
| S meddig kéne vajon még árván, fölfedezetlen, |
|
fél-lét árnyai közt, tétova tengeniük, |
| s lesni, mikor zörren meg az út, toppan be a mentő, |
|
(tán sohasem, ha te már égi mezőkön üdülsz). |
|
| Kilépnének soraidból a soraidban |
| halhatatlanná tett tárgyak személyek |
| hogy fölvonuljanak s mindegyikük |
| morzsányit adjon vissza csak |
| halhatatlanságából a szülőnek: |
| nem kellene soha itthagynod őket. |
|
VI (Psyché Weöres Sándornak)
| Üdőben távoli onokám, de egyben |
| Az, ki is nemzettél, s a’ ki szültél engem, |
| Nem tudom, örüljek, vagy sápogjak inkább, |
| Hogy visga szemekkel összvegyűjtve titkát |
| Egy furtsa teremtést kedvedre kiraktál, |
| S ékítve-szépítve tsudásra faragtál. |
| Úgy, hogy én azolta, fényre-ájt vakandok, |
| Két világba ütve kapkodok, tipongok. |
| Amiként tiédet vehetem eszembe, |
| Talántán létpályám abban jobb lehetne: |
| Szemérem-tsőszöktül, tsehelő kopóktul |
| Nem kéne tartanom tüskös, fene szóktul. |
| Tzigány vérem lángja pörzsölhetne váltig, |
| Békén lotskolhatnám a’ kialuvásig. |
| Sándrim, üköm, atyám, tsak lelkem rokonnya, |
| Bizom, még veled is lefeküdnék volna, |
| Híhatnak akármelly tzangárka legénynek, |
| Tsinálnánk kettetskén rakásra Psychéket: |
| Hogy az újdon sereg kokas se ehüljön, |
| Pityegő jértzéknek, őnékik örüljön. |
|
| Születésnap, születésnap – |
|
| Kaffog a kiskutya: Hatvan! hatvan! |
| Morran a nagykutya: Hatvan! hatvan! |
| Közben az égen csillag pattan, |
| túl az időn, múlhatatlan. |
|
| út kicsit szűnjék az égbe |
| s ha az ablakon kipillant |
| elsőbb azt se tudja hol van |
| görbe várost melyet öntsön |
| bő zápor nyakon s keresztül |
| minden szutykot mindenünnen |
| rózsa-arccal nap-szemekkel |
|
|
El-nem-küldhető-levél Devecseri Gábornak
| Gábor, nemszeretem hírek kerengnek, |
| azt mondják e hírek: halálodon vagy, |
| napjaid, heteid talán ha vannak. |
| Hallom, s mit tehetek? Kivel lehetne |
| megtárgyalni dolgod? Ha semmi másért, |
| hát rendezni a zűrzavart magamban. |
| Nemrég öreg holmik között kutattam, |
| s gyűrt diáklap akadt kezembe: versed |
| s versem benne. Mikor? Gyerekkorunkban. |
| Tegnap? Tegnapelőtt? Vagy sohanapján? – |
| Gábor, nem hiszem el. Kivel lehetne |
| megtárgyalni dolgod? Tavasz felé jár, |
| nem kedvelnek ilyen mogorva témát. |
| Csak rágom magam. Nem értem, nem értem. |
| Itt tartunk? Pedig én – Zeuszra! – mindig |
| úgy képzeltem, ha köztünk már meguntad, |
| szólsz, és a Múzsa-kar sietve jön majd, |
| s jön velük dalos, égi, szent Apolló, |
| s elvisznek ragyogó Olümposzukra. |
| S jaj! gondolni se mertem arra, hogy csak |
| Morpheusz marad a görög világból, |
| s vesz karjára szegényt, ha nem birod már. |
|
D. E. halálára
| Hogy feljön a nap és lemegy |
| s az agyat nem lehet becsukni |
| s az álom még kegyetlenebb |
| az ébrenlétnél – ismerős ügy |
|
| s a napot az égről lerántja |
| megáll a verkli |
Győztesen |
| kilép a gyógyító homályba. |
|
|
Gáborjáni Szabó Klára meghalt
| Lányát a költő nem temetheti |
| mert a költőt már eltemették |
|
| Pedig vers koszorúja nélkül |
| ledobja az utolsó lapát földeket |
|
| nyilván méltón köszönti lányát |
|
| hogy majd helyettem is legyen |
| hogy így majd lesz talán helyettem is. |
|
|
Bovaryné
| Emma belép hazulról jön cipője |
| sarkán kevés sár s néhány ráragadt |
| fűszál Rodolphehoz nem nem ide lép be |
|
| Aki elégésre rendeltetett |
| az el is ég minden hiába Yonville |
| Ruen Tostes más és más-színű tüzek |
| és más lett volna Párizs is |
| hanem azért csak tűz lett volna tűz |
|
| Görög történet ananké királyi sors |
| úgy királyi hogy példásan kifésült |
| kirostált |
Emma (mamma) nő csoda |
| nem nyomorult arzén-halált |
| érdemelt volna testi mennybeszállást |
| angyali kórust megdicsőülést |
|
| érdemelt volna égi szózatot: |
| „Jól vagyon jó és hű szolgám” hiszen |
| angyal-alázattal vállalta a legsúlyosabb ítéletet |
| a mindenek fölött való utat |
| a legszebb kárhozatnak útját |
| az asszonyét az asszonyét |
|
|
|