Szüleimnél
| hogy egy-gödörben csontotok |
| külön-porotok egybe-rokkan |
|
| A test nem él: nyilvánvaló |
| S a lélek? ez nem tudható |
| köztetek most is van-e még |
|
| Mégis szép álom-ihletőnek |
| hogy szétválaszthatatlanok |
|
| mik most éppen-csak-úgy-ahogy: |
| egyszer – már lábatlan-kezetlen – |
| lehetünk majd mi is mi ketten. |
|
|
Ha élnétek
| Bizony sokszor elkelne még |
|
| Mért nemzettél fölfalókat? |
| Kedvedre volt hogy szerettek – |
| Kedvedre hogy megcsalódtak? |
|
| Anyám anyám minek tetted? |
| Minek szültél gáncsolókat? |
| Kedvedre volt hogy szerettek – |
| Kedvedre hogy megcsalódtak? |
|
| meg is tudnám kancsiságom |
| meg is tudnám hogy mivégett |
|
| Meg is tudnám: sem ők se mi – |
| Ha termettek: alig kedvük |
| választott a sors helyettük |
|
| Reng a talaj talpam alatt |
|
| de hogyha majd… az én hármam |
| széles földön szűk magányban? |
|
|
Tükörkép
| Tedd arcom mellé arcod egyszerre így |
| egyszerre nézzünk a tükörbe páros |
| családi portré |
Idill megható de kell |
| mert furfangos ítéletvégrehajtók |
| köröznek szűkülő körben köröttünk |
| Faust húsvéti sétáján a pudli |
| jó munkát végeznek előbb-utóbb |
| csak az ilyen fogások védenek kicsit |
| nem is minket e világ ritka örömét |
| az emlék kincsét arra hogy |
| valami annak rendje-módja szerint sikerült. |
|
Várhatok jót
| Ó párna-szerelmed! Fejem beléfúrom: semmit se lássak. |
| Csak illata, csak melege, puhasága van a világnak. |
| S milyen elég! Unt-elegem hányszor lett már minden egyébből. |
| Puhaságától, illatától, várhatok jót csak melegétől. |
|
Ő
| Ihleteim ihletője! |
Ha a kert ha az éj |
| szóra ha bírnak a sors görcsei harmóniái |
| az ember szokvány-dolgai: másod-sugallatok csupán |
| Ihleteim ihletője: |
a kijáratoknál bejáratoknál |
| ő áll ajtón öltöztet a szükséges álruhába |
| tesz tolmács- és hallókészüléket fülemre |
| s áldja meg a kellő nyelvvel a nyelvem |
| hogy mintha otthon forgódhassak mindenütt |
|
| S ha nem lenne? ha nem lesz már? |
| jaj rabságom jaj magán-zárkám ideje! |
| tótágast állnak körülöttem a hidak |
| ráccsá szerveződnek nem léphetek ki közülük. |
|
|
Hogy az a kocsi…
| hogy az a kocsi nyugodtan |
| akadály nélkül jöhessen – |
| Vagy legjobb lenne egyből |
| fölkapni s hopp! idetenni. |
|
Reggel
| ország világ és univerzum |
|
| S lelkemből nem lelkezhetik |
|
| vagy magzatnál is közelebbi |
| leglényem visszhangja ha van |
| asztrál-testféle testem mellett |
|
| Elég volt nézni csak elég volt |
| homlokom ráncolni elég volt |
| csak fölcsillantani szemem: |
| tudta a szót az odaillőt – |
|
| Hol lehet most? |
Hó kavarog |
| földmaró gép hörög keményen. |
|
|
Ketten
| egymás iránt nem magukért |
| vagy nem egészen magukért |
| ahogy a nagy sors vagy a sok |
|
| bűntelen mindig bűntelen – – |
|
|
Csak a kereszten
| amikor izzó test a testen |
|
a gyönyör bár lángot vetett |
|
csak a kereszten a kereszten |
|
| holott egymást ölelni vélik |
|
a kénytelen kényadta kéjig. |
|
|
Anabázis
| Éveket néhány percért! |
De ti akikről szó van |
| nálam is gyámoltalanabbul – – |
|
| A ki- és bejárat kapuja nem növekedett |
|
| s úgy hogy statisztáknak se kelletek |
| Ha sikerül hírt hoznom nem leszek irigy |
|
| Három csöppség néz felém mosolyogva |
| fényképek börtönszigeteiről |
| Igyekeztem az utat karbantartani |
|
| csak várjatok és gondosan füleljetek |
| mikor csap ki szájamból és szívemből |
|
|
Lányaimhoz
| Kártyáimba láthattok most már persze |
| ha voltak kártyáim egyáltalán |
|
| mind többet leshettek ki rólam |
|
| az istennek rég nyugdíjba kellett mennie |
| lassan a nem-tucat embernek is |
|
| nincsenek külön rugói csavarjai |
|
| ne diadalmaskodjatok azért fölöttem |
| s ne is dühítsen rám a kiábrándulás |
|
| viszonyunk mindenképp megváltozott |
| a terhekből is jobban kell vállalnotok |
|
| ne diadalmaskodjatok fölöttem |
| a ti erőtök épp ilyen esendő |
|
| ne is dühítsen rám a kiábrándulás |
| értetek volt a hókusz-pókusz |
|
| csak legföljebb nem tudtam abbahagyni |
| a józanságon győzött a sajnálkozás |
|
| kivártam hogy az idő csapja le |
|
|
Janus Medvevárban
| A köd látható s látást-romboló |
| ködöt virágzik a koratavasz |
| valódi virágaival nem ért föl még idáig |
|
| itt a négy falon belül is úr |
| a szoba levegőjébe tapadt |
| a vaskos barna bútorokba tömérdek ágyneműkbe |
| Janus püspök őszes-csapzott hajába |
|
| A vézna test gyakorlottan vacog |
| tüze fénye hegye csak a két szemnek maradt |
| látja hogy Medvevár egész környéke didereg |
| a szülőfalu faragott-kapus házai |
| a királyi udvar a király haragos pillantása |
| az anyaszív-pihés püspöki vár. |
|
|
| sivatag-éjszakában mécsvilág |
|
| Vasfegyverekkel csöndet zajt rendet zavart |
| vagy ami éppen kell vagy jólesik |
|
| A belső fény a csillagként vezérlő |
| sőt az egész test érdekeit sem |
|
| Cicomás-ünnepélyesen ágak-bogak között |
| nem-megtépetni lehetetlen |
| s utána még tükörbe lesni |
| nem nézte a lélek érdekeit sem. |
|
|
| A fényes-piros-csontos arcból |
| a föltámasztott fej gödreiből |
| szó-parazsak hullanak botladozva |
|
| „A kócot megfésülni igyekeztem |
| a bogot megoldani igyekeztem |
| az iszapot kiszűrni igyekeztem |
| az érdest lecsiszolni igyekeztem |
|
| vacogok de meleg fény vág belém |
| meleg fény buggyan bennem és ömöl szét: |
|
| élve maradnak folytatják a dolgom |
|
|
|
A Janus Pannonius-ünnepségek után
| Túl az ünnepeken beszédek |
| fürkésző kutatók hevén is onnan |
| nyilván mint ama régi-régi László |
| kibújva hogy küzdjél velük a jóért |
| izzadtan feküdtél sírodba vissza |
| szád sarkán győzelmet-szóló mosollyal |
| Hallhattad szavaid valami furcsa |
| idegen-ismerős nyelven beszélni |
| láthattad hogy kel föl a kút-szemekben |
| mikor beszéltél hozzájuk a napfény |
| Eggyel több élő eggyel kevesebb |
| izomszál a halál erős kezén |
| eggyel több élő és jóval nagyobb |
| eggyel több példa az élők előtt |
| egy rangos élet-variációra – |
|
| Költőm János pihenj már asztalod |
| mindenkinek terítve: aki éhes |
| és aki szomjas eztán megtalálja. |
|
|
Csörtess immár
| Így szép, hogy csak tettei súlyos nyomait őrzi az idő, |
| lábai döndülését a levegő, a történelemé, |
| serege bunkós szavait, a nyerseket, a félig állatiakat, |
| az égből a pokolba hulló s fölcsapó lelkek zajait |
| s hetvenhétszeres változással az égő hús szagát, |
| az ökrendeztetőt, okádtatót, a képtelent és ezért örökkévalót. |
| Iszonyatok, iszonytatások, hevek, homokszín tompaságok: |
| kóc-gubanc-megpróbáltatás visszanézni rá nyitott szemmel. |
| Így szép, hogy csak jött valahonnan, hogy a szándékos kegyelet |
| ingó habhoz tud csak kötődni, ha emlékezni készülődik. |
| Így szép, hogy csak ment valamerre, mert a vég is csak gát fölött |
| átbukó ár szétágazódó-bogazódó lomb-útja lett. |
|
| Mi jutott belőle a földbe? a test illendő nyughelyére? |
| és hányfelé jutott az is, ami végre belé jutott? |
| Makacs felhőként ötszáz éve áll az ország egén, |
| felhőként, amiről ugyancsak nem tudni: honnan és hová? |
| Ha az ostorsuhogtatók fürkészték: éjszín-vad gomoly, |
| riasztó villámrándulások, dühök tengerhullámai. |
| Ha az ostorvertek fürkészték: bárány-gyapjas puhaság öble, |
| szelid fészek, országos dunyhának-való, |
| se télbe, se éjbe nem guruló fényes kerék, |
| úgy biztató, hogy szilajságra, dacra, sőt hetykeségre bujtó, |
| fogyhatatlan forrás, ahonnét évszázadok jóvize ömlött. |
|
| Hej Dózsa! Dózsa! finnyás-kényes, gondoktól aggályoskodó, |
| csupa-gátlás lelkünkbe merhessünk-e hívni? |
| Elbírunk-e, beférsz-e hozzánk, zárjunk-e falaink közé? |
| Vagy jobb-e hagynunk inkább, hogy te is, mint a regebeli |
| szarvassá változott fiú, csörtess immár szünös-szüntelen |
| történelmünk rengetegében, kivül, de mindenütt jelen, |
| kőhegyű szarvaiddal őrizd nappalaink és éjszakáink, |
| s olykor végy föl rájuk virágot, állítsd ívük közé a holdat, |
| a napot s a csillagokat, (mint ama fodor fejér bárány), |
| hozz a cifrátlan köznapok mellé ünnepi ámulást is, |
| engedd magad szükség szerint olyanná tennünk, ami épp kell: |
| táplálékká számunkra is: hol véres hússá, hol kenyérré. |
|
|
Két szem
|
Petőfinek
| Szorzok és ámulok: a meglevőket |
| kétszerezem és háromszorozom: |
| izgató mássággal, szilárd |
| egy magasság ringatja ezer arcukat. |
|
| De mert enélkül is mindent adott |
| s mert az idő – tenger a sziklát – |
| gömbölyűvé csiszolta életét: |
| hamis filozófia, valódi kényelem |
| „Rendben van” – mondatja velünk. |
|
| Ám a nem-élt évek nyugtalanok, |
| hontalan viharként bolyonganak, |
| s néhány villámot be-bevágnak |
| a csipkefüggönyös ablakokon, |
| „Nincs rendben!” – zeng a mennydörgés utánuk. |
|
| Az ilyen kozmikus tragédiáról |
| nem szabad abbahagyni a vitát, |
| az ilyen kozmikus tragédiát |
| kompromittálni kell, gyalázatosnak, |
| törvénytelennek nyilvánítani. |
|
| Két szem kötelez: lézersugarú, |
| röntgen-erejű, hatalmas szemek; |
| ne próbáljuk bezárni, eltakarni, |
| utat, életet jelölők, simogatók |
| vagy tőrként gyilkolók, sebet verők. |
|
| Két szem: vigyázzunk, hogy ne árnyasodjék, |
| ne foltosodjék, ne zavarja düh, |
| kérjünk tanácsot tőle, amikor |
| igazodjunk villanásaihoz. |
|
| Az árvaság innét elűzetett: |
| örök apánk ez a százötvenéves |
| félig-kamasz, fehér-szakállas aggok is |
| gyermekként ülhetünk lába elé, |
| csak a család mellett tartsunk ki híven. |
|
|
1973. január
| „A rónára halvány ködök”… lám a vershez |
| alakul a táj vagy épp a vers mutatja |
| ilyennek a tájat – így vagy úgy: a költő |
| ajándéka |
Fut a vonat fut a késő |
| délutánban fut a koraestben |
| délutánban fut a koraestben |
Évek |
| ritka fordulója mindenféle módon |
| körünkbe idézi visszajött a költő |
| Fut a vonat itt ül mellettem szilárdan |
| tele vele minden |
Lobogó melegnél |
| megbújó család most az ország meleg van |
| meleg és család a falakon belül s a |
| falakon kívül a szikár fák közében |
| szerte a dér-verte legelők vetések |
| fehér-zöld térein miket a köd-árnyak |
| vattaként hatalmas fészekké kötöztek |
|
|
Töredék Bartókról
| De könnyen is tudnak beszélni róla |
| holott világ-nehezeket sugall |
|
| Az én nyelvem nem mozdult még a szóra |
| csak küszködöm ős-szörny-árnyaival |
| melyek szigorúan-fegyelmezetten |
| körém-dőlnek lenyelnek és kiadnak |
| hogy összezúzva és újjászülötten |
| ismét be kell mutatkoznom magamnak |
| S ha – bizonyságául annak hogy élek – |
| számat nyitnám: hörejek sóhajok |
| idétlen hangjai türemlenének |
| torkomból forró tűzhányó-zajok |
| fészkei magjai csak a sugár- |
| csodáknak melyekből virág madár |
|
|
Igló, 1880. október 13.
| Tivadar a patikus-segéd sok kenőcsöt port folyadékot |
| kimért becsomagolt már most délutánra csökkent egy kicsit |
| a forgalom a principális a napi bevételt |
| számolgatja Tivadar a pult szürke márványlapjára könyököl |
| s az ajtó és az ablak nagy üvegtábláin át |
| a szűk utcára bámul… „Vedete vedete |
| e non vedete niente” néz néz semmit se lát |
| semmit se lát még aztán ki tudja honnét |
| hirtelen egy szekér áll meg az utcán tinós szekér |
| csendesen bóbiskoló olyan akár a többi |
| és Tivadar keze elindul vény-papírt húz maga elé |
| köpenye zsebéből ceruzát kotor ki és rajzolni kezd |
| és lát már lát élesen lát kész is a rajz keze megáll |
| vállán ütést érez a principális szólal meg a háta mögül: |
| „… maga festőnek született!” zavartan |
| s örömmel néz rá Tivadar és zsebébe rejti a rajzot |
| Később a principális elmegy s Tivadar az utcára lép |
| előszedi a rajzot boldog s váratlanul bal tenyerében |
| egy háromszögletű kis fekete magot pillant meg s felülről |
| hátulról szót hall: „Te leszel a világ legnagyobb |
| napút festője nagyobb Raffaelnél” |
| Tivadar szédül a magra mered az duzzad egyre duzzad |
| roppant törzs bomlik ki belőle széles lapátvégű lombágak |
| nyárshegyű csonkok: irtózat fenség és magány |
| A fa-sudár az égbe vész a terebély a világ négy sarkáig ér |
| s Tivadar a festő a volt patikus-segéd nincs már sehol |
| s az iglói utcán az októberi délután csípősödő tompulatában |
| egy tépettségében is diadalmas |
| óriás-cédrus koronája közt hujjogat a kárpáti szél. |
|
Anna-Maija Raittila
költő, a magyar líra nagyszerű finn tolmácsa
|
Középkori katedrálisok ünnepi köznapisága |
|
Assziszi Szent Ferenc és rokonai |
|
forró Dél fügefák olajfák |
|
mindig a tűz a nap a ragyogás |
|
|
hangjából a félsötét éjszakák |
|
egész lényéből a kristály-vidék |
|
| Ez a parányi asszony csoda hogy elbírja magát |
| sorsok raja villódzik komorul leng benne súlyosodik |
| ez a parányi asszony térben és időben ki tudja meddig ér |
| én láttam búcsúztatni vigasztalni halál előtt |
| és láttam egyszerű lelkek egyszerű örömében örülni |
|
|
Északról a hűs rendet a hűség |
|
bizonyosságát a keretek szelid |
|
erejét hozza körbehordja segít vele tanít |
|
Délről a szertelen tüzet a lélek |
|
Szentlélek-alakját a termékenyülés |
|
hevét az eksztázis fekete-vörös viharát |
|
|
Huzalok futnak erre-arra háló feszül |
|
országok egein érintésre megrezdülő: |
|
erősebb szívdobogás elég máris jelez |
|
| Ez a parányi asszony egész földet áttelepített |
| a fenyők közé akácok keveredtek a rétekre gémeskutak |
| ez a parányi asszony hazai nyelven szól hozzájuk az idegenben. |
|
|
Csokor
|
A hatvanéves Weöres Sándornak
| Jó hogy nem tett hóba: hát |
| megmaradtál ittmaradtál – |
|
| Várt a fent és várt a lent |
| jól tudták hogy mit jelent |
|
| Megvoltak de csak bitangok – |
| egybeszedte mind a brancsot |
|
| vagy Ádámét visszakapni – |
|
|
| Azt mondtad – lépcsőn mentünk éppen fölfelé |
| S. É.-vel a költőnővel hármasban csak elébb |
| ismertelek meg kis trafikukban ahol |
| találkoztunk majd eljöttünk anyja ott maradt |
| azt mondtad nem tudom már hogy mire válaszul: |
| „Pótolni semmit sem lehet” – azt mondtad tétova |
| kicsit éneklő fejhangon amiről azóta már |
| meggyőződtem mily éles kristály-metszetű |
| „Pótolni semmit sem lehet” – idézem sokat úgy van úgy |
| s akad olyan is akit ezerszeresen nem lehet |
| toldom meg Sándor és rád gondolok rád gondolok. |
|
III (Ne rejts előlünk semmit!)
| Bölcs ifjan is már: ritka-fülű, -szemű |
| hol más csupán űrt lelt, ha akárhogy is |
|
figyelt, s a csöndet vette észre: |
|
onnan a hírt te rakásra hoztad. |
|
| Ma százszoros bölcs: ritka-fülű, -szemű, |
| most látsz csak és hallsz sokszorosan sokat, |
|
romló husodban fölvirágzott |
|
szellemi lényed, a ronthatatlan. |
|
| Ne rejts előlünk semmit! A gyönge test |
| ha majd leomlik: tárt kapujú, rakott |
|
kincstárra dőljön, honnan addig |
|
dúsan ömöljön elénk az áldás! |
|
|
| Sándor, a fal! Jön a fal! „Csak jöjjön!” – hallom a hangod, |
|
nem dacosan s törten, sem vadul és remegőn. |
| Mintha csupán azt mondtad volna: „A szél fuj.” „Eső lesz.” |
|
„Jó napot!” „Arrébb kell tenni e könyveket itt.” |
| Tudja a föld, az anyag szive érzi: közébük olyan megy, |
|
majd ha te mész, aki jól ismeri titkaikat. |
| Ó, de minek jut eszembe ilyesmi? Ne jöjjön a fal még! |
|
Vagy legalább lábad meg ne akassza soká! |
| Mert hisz az Isten sem viszi véghez nélküled – írtad – |
|
azt, amit elmúlaszt a kezed a papiron. |
| S rengeteg élő várja, dolog, tárgy, gondolat, érzés, |
|
hogy meglásd, nevet adj néki, s a fénybe kihozd. |
| S meddig kéne vajon még árván, fölfedezetlen, |
|
fél-lét árnyai közt, tétova tengeniük, |
| s lesni, mikor zörren meg az út, toppan be a mentő, |
|
(tán sohasem, ha te már égi mezőkön üdülsz). |
|
| Kilépnének soraidból a soraidban |
| halhatatlanná tett tárgyak személyek |
| hogy fölvonuljanak s mindegyikük |
| morzsányit adjon vissza csak |
| halhatatlanságából a szülőnek: |
| nem kellene soha itthagynod őket. |
|
VI (Psyché Weöres Sándornak)
| Üdőben távoli onokám, de egyben |
| Az, ki is nemzettél, s a’ ki szültél engem, |
| Nem tudom, örüljek, vagy sápogjak inkább, |
| Hogy visga szemekkel összvegyűjtve titkát |
| Egy furtsa teremtést kedvedre kiraktál, |
| S ékítve-szépítve tsudásra faragtál. |
| Úgy, hogy én azolta, fényre-ájt vakandok, |
| Két világba ütve kapkodok, tipongok. |
| Amiként tiédet vehetem eszembe, |
| Talántán létpályám abban jobb lehetne: |
| Szemérem-tsőszöktül, tsehelő kopóktul |
| Nem kéne tartanom tüskös, fene szóktul. |
| Tzigány vérem lángja pörzsölhetne váltig, |
| Békén lotskolhatnám a’ kialuvásig. |
| Sándrim, üköm, atyám, tsak lelkem rokonnya, |
| Bizom, még veled is lefeküdnék volna, |
| Híhatnak akármelly tzangárka legénynek, |
| Tsinálnánk kettetskén rakásra Psychéket: |
| Hogy az újdon sereg kokas se ehüljön, |
| Pityegő jértzéknek, őnékik örüljön. |
|
| Születésnap, születésnap – |
|
| Kaffog a kiskutya: Hatvan! hatvan! |
| Morran a nagykutya: Hatvan! hatvan! |
| Közben az égen csillag pattan, |
| túl az időn, múlhatatlan. |
|
| út kicsit szűnjék az égbe |
| s ha az ablakon kipillant |
| elsőbb azt se tudja hol van |
| görbe várost melyet öntsön |
| bő zápor nyakon s keresztül |
| minden szutykot mindenünnen |
| rózsa-arccal nap-szemekkel |
|
|
El-nem-küldhető-levél Devecseri Gábornak
| Gábor, nemszeretem hírek kerengnek, |
| azt mondják e hírek: halálodon vagy, |
| napjaid, heteid talán ha vannak. |
| Hallom, s mit tehetek? Kivel lehetne |
| megtárgyalni dolgod? Ha semmi másért, |
| hát rendezni a zűrzavart magamban. |
| Nemrég öreg holmik között kutattam, |
| s gyűrt diáklap akadt kezembe: versed |
| s versem benne. Mikor? Gyerekkorunkban. |
| Tegnap? Tegnapelőtt? Vagy sohanapján? – |
| Gábor, nem hiszem el. Kivel lehetne |
| megtárgyalni dolgod? Tavasz felé jár, |
| nem kedvelnek ilyen mogorva témát. |
| Csak rágom magam. Nem értem, nem értem. |
| Itt tartunk? Pedig én – Zeuszra! – mindig |
| úgy képzeltem, ha köztünk már meguntad, |
| szólsz, és a Múzsa-kar sietve jön majd, |
| s jön velük dalos, égi, szent Apolló, |
| s elvisznek ragyogó Olümposzukra. |
| S jaj! gondolni se mertem arra, hogy csak |
| Morpheusz marad a görög világból, |
| s vesz karjára szegényt, ha nem birod már. |
|
D. E. halálára
| Hogy feljön a nap és lemegy |
| s az agyat nem lehet becsukni |
| s az álom még kegyetlenebb |
| az ébrenlétnél – ismerős ügy |
|
| s a napot az égről lerántja |
| megáll a verkli |
Győztesen |
| kilép a gyógyító homályba. |
|
|
Gáborjáni Szabó Klára meghalt
| Lányát a költő nem temetheti |
| mert a költőt már eltemették |
|
| Pedig vers koszorúja nélkül |
| ledobja az utolsó lapát földeket |
|
| nyilván méltón köszönti lányát |
|
| hogy majd helyettem is legyen |
| hogy így majd lesz talán helyettem is. |
|
|
Bovaryné
| Emma belép hazulról jön cipője |
| sarkán kevés sár s néhány ráragadt |
| fűszál Rodolphehoz nem nem ide lép be |
|
| Aki elégésre rendeltetett |
| az el is ég minden hiába Yonville |
| Ruen Tostes más és más-színű tüzek |
| és más lett volna Párizs is |
| hanem azért csak tűz lett volna tűz |
|
| Görög történet ananké királyi sors |
| úgy királyi hogy példásan kifésült |
| kirostált |
Emma (mamma) nő csoda |
| nem nyomorult arzén-halált |
| érdemelt volna testi mennybeszállást |
| angyali kórust megdicsőülést |
|
| érdemelt volna égi szózatot: |
| „Jól vagyon jó és hű szolgám” hiszen |
| angyal-alázattal vállalta a legsúlyosabb ítéletet |
| a mindenek fölött való utat |
| a legszebb kárhozatnak útját |
| az asszonyét az asszonyét |
|
|
Egy régi folyóiratra
| van már szerkesztő kritikus |
| szigorú-e a szerkesztőség |
|
| Olykor ha fölnézek az égre |
| tömörlenek a tiszta kékben |
|
| Mintha a felső példányokba |
|
|
Köszöngetem
| Kérezkednek szólni akarnak |
| ez csak az én ügyem velük |
| visszanyílik szájuk szemük |
| Míg voltak néhány sose látta |
| a másikat hogy élt se tudta |
| a nemlét egy akolba zárta |
| s együtt ereszti őket útra |
| beszélhetnek keresztben is |
| könnyen fölösleges leszek |
| Akkor majd állok hallgatok |
| s köszöngetem mit egyre-másra |
| egy-egy szándéktalan varázsra. |
|
Vakáció előtt
| a zátonyon dús már a sarj-berek |
|
|
Vízszag
| A vízszag – |
Mi hozhatná jobban |
| Egész falu csillámlik benne |
| gémeskutak és artézikutak |
| s utcáin kígyózik a por alig akar leszállni |
|
| A vízszag – |
Fület és szemet befogni! |
| Az orron át száll be a szín s a hang is |
| Gyorsan a parti fűbe hasra! |
| Lám a töltésről a rámpa felől |
| egy lány is jön kendősen és mezitláb |
| előtte a torokhangú libák |
| nyújtott nyakkal csipkedik a rövid füvet |
| egy lány is jön szól valamit |
| szája mozgásán látom szól de a libák |
| pletykáitól egyetlen szót sem értek – – |
|
|
Kamasz-naplómból
| A határban már századszor törölték |
| az aratók kezük szárával arcuk |
|
| Kutya se vakkantott rám szenderegtek |
| szárnyuk porba lógatták a tyúkok |
| az asszonyok megoldották kendőjüket |
|
| Üres ház tornácán aludt a lány |
| szunyogháló alatt tizennégy évesen |
| én meg tizenhat voltam: összegyúrva |
| idealizmusból és szenvedélyből |
|
| Aludt a lány parasztlány duzzadó |
| bejárta álmait a fülledt koradélután |
| néhány hajfürtjét homlokára |
| tapasztották verejtékgyöngyei |
|
| Aludt a lány reszketve próbálgattam |
| megkeresni a szunyogháló rését |
| s a nevén szólítottam többször csöndesen |
|
| Nem válaszolt később lassan kinyitva |
| fátylas szemét rámnézett alva még |
| motyogott valamit leszállt az ágyról |
| a szunyoghálót alul fölemelve |
| kibújt és szájszélén lágy reszketéssel |
| megindult a bozótos kert felé… |
|
|
Szép maradt
| Árvíz után a töltés kopasz nagyobbra rakták |
| Tavaly még a füvek ükunokái éltek |
| a füveké melyek kamaszkorom csodáit |
| észlelték a libapásztor-lányok között |
|
| És ott is arra följebb a falu széle táján |
| a töltésen belül a vastag iszapot |
| ritkásan verte át az alászorult növényzet |
| De az a csonka fal még az a ferdült faoszlop! |
| Hol a kedves tanya? hol az a két öreg? |
|
| A Népház karzatán míg lent a tánc kavargott |
| verset írtam a deszka-mellvédre hős-szerelmes |
| Bemázolták |
Sokat és sokfélét töröltem |
| itteni javaimból minek a maradék is |
| Fölösleges a helyszín ihlete hogy idézzen |
|
| Ha kérdezősködöm mégis: – hivatalos |
| Csak véletlen hogy főleg az érdekel ki halt meg |
| mikor bontották le vágták ki költözött el |
|
| Egy gyűrött ősz-deres férfi köszönt minap rám |
| megálltam néztem visszaköszöntem néztem újra |
| a szeme szeme végül a szeme engedett be, |
| nehéz volt megszólalnom két Lázár állt a járdán |
|
| De minek is? Egy rész velem kivágatik |
| vagy lezáratik végképp itt az ideje tudnom |
| Szép maradt minden így is ég föld töltés Duna |
| és dugig tele most is a nappalok s az éjek. |
|
|
Nehezen s gazdagon
| s annak ki nemrég van itt |
| hordozza vagy csak a régit |
| egyszerre többszörös útnak |
| sokszoros zsákmányt szerezve |
|
Egy eltűnt pécsi utcára
| Néhány gömböt kivájnak zöldessárgát |
| inkább csak félhomály van |
| így hát rövid sétám végezteig |
| az újabb gyászszertartás hibátlanul megeshetik |
|
| Innen csúszott a Majláth utca |
| a Zsolnay-ház dísze-pucca |
| házakkal a Siklósi útra át |
| A régi képet képzelt ládikóm |
| szent vackai közé hajíthatom |
| ismét szegényebb-lett város-szegénye én |
|
| efféle rendcsináló szelid manőverek |
|
| S jó hogy az állomásra tartok: |
|
|
Mindenki karácsonyfája
| Az ablakok lelkesen tükrözik |
| még a gyér éjszakai fényben is |
| Nappal meg szinte kapzsin nyúlnak érte |
| bár csak egy-egy oldalról az övék |
|
| itt-ott a tér kőlapjai között |
| marad néhány fenyőtű semmi más |
|
| Az ablakokat fölszólíthatod |
| fogjanak össze érdekedben: |
| képtelenek lesznek segíteni |
|
| A kőlapok rései közt meg a fenyőtűk |
| hogyan is volnának elég erősek |
| visszahozni hatalmas otthonuk? |
|
| makacs hűsége pártol cinkosan. |
|
|
Szilveszter délutánján
| s egyéb nyilvános helyeken, |
| hirdetni kéne nyakra-főre: |
| hogy még idén van, nem jövőre. |
|
| Ezt így a kozmikus jelenségek nyomán |
| az ész osztotta még be hajdanán. |
| Aztán törvény lett, súlyos lett, s ma már a |
| szívig elér, s arra is rárogy árnya. |
|
|
Kétfelé
| Ó, Don Quijote! Sancho Panza! |
| Ha így, ha úgy –, csak köztetek ne! |
| Vagy fellegek szárnyán lebegve, |
| vagy bunkóként földhöz ragasztva. |
|
| Arasznyi véreshurka –: tündért |
| látni benne, s körülcsodálni, |
| vagy két pofára megzabálni, |
| s böfögve ünnepelni tűntét. |
|
| Csak így ne: szutykos, trampli lányban |
| Dulcineát imádni, s közben |
| gazdag farára pislogatni, |
|
| s ha elnyúlik forrón az ágyban, |
| súlyos páncélba öltözötten |
| szüzességéért vérem adni. |
|
|
Nyugalom
| A csöndből a csönd zajaiból a zöldből |
| a napfényből a kristály-levegőből |
| a magányból a hirtelen napokból |
| az emberekkel meglazult kötésből |
| a természettel megszorult kötésből |
| abból hogy tudok testemre figyelni |
| a testiség metafizikumából |
| abból hogy régesrég kinőtt szavakkal |
| a kerítést a körtét a szobába |
| szivárgó esővizet a borotvát |
| megszólítom |
abból és más ilyenből |
| sarjadt ez a jóltáplált nyugalom |
| mely most magam fölé emel. |
|
Derűvel
| Az egyenruhás szintén valahogy |
| kalapja mellé tűzköd ezt-azt |
|
| Ha ami benned legcsököttebb |
| s a mérhetetlen-járhatatlan |
| fölrántódnak körben a rácsok |
| s jöhetnek a kevésbé tehetős |
|
|
Hátrafelé menni előre
| már-már hozzá nyomulnak a |
|
| tágasság csak hátam mögött |
| szabadság csak hátam mögött |
|
|
Gyanú
| Kalandozván előre az időben |
| társaim valamennyien gyanúsak: |
| ki tudja melyik álcázza magát |
| melyik nem jön már valóban velem |
|
| Kalandozván előre az időben |
| szeretteimnek gyanús vagyok én is: |
| ki tudja velük megyek-e vajon |
| nem álcázom-e én is csak magam. |
|
|
Ezért kell
| a reggelek a percek perce |
| lesz lassan minden perc: az elsuhantak |
|
| sokezer mozdulat párlata magja |
| sokezer lihegés kórusa immár |
|
| Így lehet kötetnyi szöveg |
| egyetlen szó cselekvés-halmaz |
| a test parányi jámbor rezzenése |
|
| vállalnom ha csak egy madár is |
| elvillan az üres ablakkeretben. |
|
|
Maga se tudja
| Föl-fölhangzik benne a régi dal, |
| de fátylas már, de már torkot kapar. |
| Utánozza váltig, kétségbeesve, |
| ami egyszer égnek suhant repesve. |
|
| Maga se tudja, hogy miért teszi, |
| csak önnön meddőségét hirdeti, |
| holott a legfőbb érvet azzal adná, |
| ha az egészet gyorsan abbahagyná. |
|
|
Betegen
| A törvények megzavarodnak |
| gyönge a belső hatalomnak |
| ereje hogy rendet csináljon: |
|
| De ha így lesz rend ilyen áron |
| ki véd meg attól hogy e rendben |
| a régi zenék menthetetlen |
|
|
Nőjön virág
| csak hátrányosan terhelik |
|
|
A prédikátor könyve
| Salamon hát minden hiúság? |
| Ez ám a nagy dolog: ilyen |
| szemmel nézni virágra égre |
| nők mellére hazára versre |
| és hinni bennük hinni mégis |
| és a napok mézét kiszívni |
| és úgy hogy ne csak mint az állat |
| és mindig hogy minden hiúság – |
|
Most készül
| A hús szövetei módján a lélek |
| papucs-érzelmek papucs-hevülések |
|
| Villám-kínok láng-örömök helyére |
| sivatag-langyosság telepszik |
| húzza az ember az eget szemére |
| összkomfort-zugba fekszik |
|
| S holott a szél csapkodja már az ajtót |
| most készül – rég idegenbe szalajtott – |
|
|
Hétköznap
| Semmi ünnepélyesség pódium |
| egyéb halállal: féregével |
| dúvadéval rokkant gyoméval |
| homo sapiensével szunyogéval – |
|
| öntisztelet családi tabló |
|
| Hát nyilván így lesz valahogy. |
|
|
Kis himnusz
| törvények tiszta és csodálatos |
| rendje tipor szét tiszta és csodálatos |
|
Sokáig tart
| bősz rendetlenkedéssel! – |
|
| sebhedt tárgyak csigázott |
|
|
Kívül
| Elkelne a meg-megállás a pihenés visszatekintés: |
| kémények füstje hunyorító ablakok küldenék a lélek |
| vitaminját |
Keményedik a próba |
| A nap-dzsungelok óra-erdők perc-bokrok hova lettek? |
| Kerítés-falak mindenütt és a falak külső fele |
| kerítés-falak tagolatlan-elnyúlók hűvösek |
| kerítés-falak köztük bongó éhenkórász bolond szelek |
| Elkelne a megállás olykor kezd a lélek megzavarodni |
| sietne mert nincs visszaút túl lenne inkább bárhogy is |
| lépcsőn nehéz lefele menni tűrni ésszel belenyugodni |
| hogy emelkedik szűkül a horizont elolvad az ég |
|
| Ó bölcsesség ó alkonyat illendő erénye iparkodj |
| duruzsolj fülembe szünet nélkül talán fog végre rajtam |
| vagy legalább nem hallom a rosszra bujtó tanácsokat. |
|
|
Gyülekezik
| Seb még sehol de már lehet |
|
| Mert lesz seb lesz okvetlenül |
| a nyelv alatt a nyelv fölött |
| a váll a mell a térd a hát |
| az egész ember mindenestül |
| seb lesz |
az leszek mindenestül |
|
| Izzik már a jövő alattam. |
|
|
Ahol nehéz
| Szaporodnak a laikus anatómia-órák |
| betegség-professzorok fájás-tanársegédek |
|
| Amihez semminél se voltam közelebb |
| s hallgattam csöndes zsongását örömmel |
| most olykor szögesdrótokon onnét kerül |
|
| Hát így kezdődik a végső árvaság? |
| A végén végképp elfogyandó lényegé? |
|
| Álomi kín: ordítok és nem hallani |
| álomi kín: futnék és lábom kőmerev |
|
| de itt ez mindennél nagyobb veszély |
|
|
Alkonyodó
| Lángok kórusa után éles-hegyes-tüzes nyelvek |
| egyértelműsége után boldog elfogultságok után |
| kétszer-kettő-négy-hit és -okozatiság után |
| kerek és hiánytalan rend után |
| tudom után így után bizonyos után |
| bal-jobb bal-jobb bal-jobb után |
| én után én után én után – |
|
| Léptek szélrózsa-tétovasága léptek nem-ismétlődő |
| kétkedés füstös-kúszó meglobbanások riadó villanások |
| ki tudja ignoro sejtelmem sincs talán-talán |
|
| A teljesség ezzel teljesedik be |
| az emberség ezzel emberesül meg |
| a metszett szavakat a motyogók élesítik |
| az öregség héja magja szára is a gyümölcsé |
|
|
Taedium vitae
| Bölcsesség béke szeretet… |
| báj-duma: locska zajgás – |
|
| talán már nem is tud e száj |
|
|
Kímélnének
| Kicsi a város benne messze látok |
| seregestül enyéim a halálok |
|
| seregestül veszem magamra őket |
| – Kímélnének inkább hagynák erőmet |
|
| Féreg fagyottan kóbor macska éhen |
| ez most a rang mely adatna kilépnem |
|
| Gubbadva fekszem legjobb lenne váltig |
| s bambán durmolni virágfakadásig: |
|
| hogy mozgó földbe mégis ha muszájna |
| mégis mozdító nap alól kiválva |
|
| mégis az itt s ott között valamennyi |
| közzel a végső éjbe belemenni. |
|
|
Megérezné
| Valami földöntúli kutyaorr |
| nyilván megérezné már szívemen: |
|
| gyakran topogtam a küszöb előtt |
| jártam a kerítésnél föl s alá |
| nézegettem befele és búcsúztam |
|
| s a kihajló fekete bokrok és |
| fekete virágok hozzám verődtek. |
|
|
Az alkony ilyenkor
| Az alkony ilyenkor az alkony |
|
| De az alkony az alkony – az égen |
| kék-zöld-vörös kusza foltok |
|
| Az égen az égen nagy-nagy |
|
| az alkony ilyenkor az alkony |
|
|
A hideg is
| A legnagyobb bűn is megeshet |
| ki tudja mivel van teherben |
|
| Készen állok hogy ajtót nyissak |
| hogy beengedjem a lakásba |
|
|
Tél hava
| Egyhangú könyvlapok unalmas szövegek |
| lapozni sincs kedvem ebben a januárban |
|
| A karácsonyi nagy kalandok izgató |
| lázaiból kivált nehéz így folytatódni |
|
| A virradni-se-kész éjeknek nincs határa |
| testem falainál sem változik a légkör |
|
| Igen csak képzelődni ünnepet idehozni |
| ilyenkor azt lehet csak kegyesen hazudni |
|
| Aztán ha valami történik s mégsem érek |
| a tavaszba piros napokat legalább |
|
| pirosakat viszek a földbe s a didergő |
| gyökereknek talán könnyebb lesz várakozni. |
|
|
Hozzák
| e tagolatlan tömbök e nem |
|
Hasonlat
| Nyúzott törzsek fakó ágak csodálkozó |
| szemem bársonypuhán óvatosan |
| tapogat végig rajtuk: bennük a gyönyörű |
| virágok bennük a szorgalmas levelek |
| a fényűző gyümölcsök |
Nyúzott emberek |
| jó munkások költők jutnak eszembe. |
|
Fa
| a tél s az élet csöndjében |
|
| A zavaros tavaszra zavaros |
| Éles hevek zajok tüntettek |
|
| De aztán nem lett többé visszaút |
|
| Csak beljebb bírhat menni a |
| termés vak varsa-hálójába |
| tűrve a megnőtt támadási felület |
|
| a százszor áldott pihenést |
| (mely mégse cél mely mégse cél) |
| az új-nyári iszonyatért – |
|
|
Elszáradt rózsatő
| s tavasszal hogy kitárták |
|
|
Szél
| Szél szél szél három napja már |
| hőköl csapódik leng kaszál |
|
|
Üdülőtelep
| Csak sziluettjük s remegésük – |
| az utcasort suhanc nyárfák kísérik |
| Föl-föllódul gömbölydeden |
| az aszfalt puha melege – időnként |
| egy-egy élesebb szögletes |
| légár a tó felől oldalba kapja |
| Üdül a polgár noha nyögve |
| de akkor is: Mindent bele! |
| Sör kártya makacs röhögések |
| külön komfort a test külön |
|
| sincs már – szétoldódott – a fáknak |
| Az ég-sötét s a föld-sötét |
|
|
Knokke
| Gát és móló és parti sétány |
| és játékváros |
Semmi kétség |
|
| vasszürke-zöld Északi-tenger |
| ringatja számára felejt a |
| csillagot kagylót és csigát |
| gurulnak gyors hajtányokon |
| szünet nélkül a part-vonalban |
|
| fényben olyankor is itt amikor |
| kemény szél fújt a víz felől |
| s csak úgy mellékesen beszórta |
| szám láttam földomborlani |
| a rengő síkot s éreztem akár |
| játékból is be tudnák fedni |
| e játékvárost és elrontani. |
|
|
Azután is
| ha már nem látják magukat |
| kicsit a sorson túlról is |
|
| veri bokámat lábom szárát |
| ha már nem látják magukat. |
|
|
Késő
| Félalkony-délutánba rendeltetett vidék |
| már-már az est porával is beszór az ég |
| Deleidet nem ismerem s fénylő reggeleid |
| nem botlok az ifjúval össze sem a gyermekkel itt |
| Ezek a bágyadt örömök csak úgy gyökértelen |
| lengenek napjaimon mint föltépett hínár a vizen |
| ezek a bágyadt örömök – itt bennszülött soha |
| leszek e vonzó földnek inkább gyarmatosa |
| Az árokban a tó felé szederbokor-sorok |
| piros-fekete szedreikbe belé se kóstolok |
| csak ízt adnak de semmi mást nem |
| Ó van útszél hol egy hibás szem |
| bőségszarut zúdít rám: csak kapkodom fejem |
| ahol ha lépek seregek lépnek együtt velem |
| Próbálom belakni e tájat aligha sikerülhet |
| amikkel barátkoznék ijedten menekülnek |
| Hibátlan konspiráció! |
Azzal vigasztalódom |
| nyilván csak magukat védik ily furcsa módon |
| zajgó szerelmük ellen hogy majd könnyebb legyen |
| élniük egyszer itt már végképpen nélkülem. |
|
Menekvés
| s peregnek sorra peregnek |
|
| sírkő-tüskéik a homály alól |
|
|
Őszi napéjegyenlőség
| A kert végén a horpadásban |
| mélyebbre süllyedünk a pusztulásban |
|
| Már reggelente nem az álom- |
|
| kínál sokértelmű vigasszal – |
| mit éjről-éjre most tapasztal |
|
| s a virradat félelmes éggel |
| világraszóló szürkeséggel |
|
| Csupán a vadszőlő pirosló |
| buzdításként az egyre foszló |
|
|
Révfülöp, október
| A Fülöp-hegy mögül mintha a túlsó |
| lejtőről csúsznának föl a gerincre |
| s a lendülettől még följebb az égre |
| hajszolva szinte egymást rosszkedélyű |
| kajánsággal fakószürkén a felhők |
| s a napot egyre-másra eltakarják |
|
| Tanácstalan az őszi táj: a zöldet |
| még csaknem épen őrzi de a fény-árny |
| kavargásában kétkedik melyiknek |
| jobb hinnie melyik szabály s kivétel |
|
| De én tudom ha kicsit kora is még |
| záróráról beszélni új csirát csak |
| a pusztulás hajt s kertben réten erdőn |
| a parti parkban szőlőkben kövek közt |
| rokon a bomló vegetáció: a |
| negatív sarjadás és nemsokára |
| az gyűjthető csokorba |
Lám a tó is |
| másik szerepre készül: mind sürübben |
| párákba bújik nyilván próba végett |
| s az izgatott nád-nép nem győzi vinni |
| az egynemű híreket két irányban: |
| szünet nélkül súg-búg hogy ezt se azt se |
| érjék váratlanul az események |
|
|
|
itt is ott is hontalanság |
| rendes fészkében a testben |
| nem nyugszik meg a lélek sem |
|
szem fül bőr nyelv orr egyet észlel |
|
a növényi s az állati nagy családot |
|
|
Madár villámlik
| Megrebben a fény a falon: |
| madár villámlik az ablak előtt |
| megrebben a fény rándul szilajon |
| megdöbben a fény: mi kerülgeti őt |
|
| Madár-suhanás tört pillanata |
| s engem biztatni tudott maga |
|
| derűbe ha dől rögtön vele nő |
|
| s a tetőkön az ágakon a legyötört |
| gyásztakarót rettegve ölt |
| volt-nincs elmúlt a varázs. |
|
|
Köd a városon
| az öröm több lesz hogyha szétömölhet |
| a bánat több lesz ha szét nem ömölhet |
| rendben vagy nem most már közömbös |
|
| s talán formátlan fészek is |
| búvóhely mentség béke béke. |
|
|
Ember az őszben
| elereszti az úgyse-tarthatót |
|
| A kerekült életek szétgurulnak |
| közönyös az ég-Polüphémosz |
| nem biztat nem sajnálkozik |
| ez a rend így rendeltetett |
|
| Óvakodva bóklász az ember |
| ne vesszen el a veszendőkkel |
| szervezi különös furfangjait |
|
| a sírdombokon út nyilall át |
| csak a hídlábig ér az ár. |
|
|
|