Anabázis

1972–1973

 

 

 

 

Várhatok jót

 

 

 

 

Szüleimnél

Akármiképp van: jó dolog
hogy egy-gödörben csontotok
s elidegenedő korunkban
külön-porotok egybe-rokkan
A test nem él: nyilvánvaló
S a lélek? ez nem tudható
s hogy bármiféle kötelék
köztetek most is van-e még
Mégis szép álom-ihletőnek
mégis bizsergető előleg
hogy szétválaszthatatlanok
mik most éppen-csak-úgy-ahogy:
egyszer – már lábatlan-kezetlen –
lehetünk majd mi is mi ketten.

 

 

 

Ha élnétek

Mit szólnátok ha élnétek
apám anyám szülőimék?
Ha élnétek nevelnétek
Bizony sokszor elkelne még
Apám apám minek tetted?
Mért nemzettél fölfalókat?
Kedvedre volt hogy szerettek –
Kedvedre hogy megcsalódtak?
Anyám anyám minek tetted?
Minek szültél gáncsolókat?
Kedvedre volt hogy szerettek –
Kedvedre hogy megcsalódtak?
Ha élnétek nevelnétek:
meg is tudnám kancsiságom
meg is tudnám hogy mivégett
vagyunk itt mi a világon
Meg is tudnám: sem ők se mi –
Ha termettek: alig kedvük
Nem értek rá választani
választott a sors helyettük
Apám anyám ha élnétek
kényes-fényes pipiskedés
pökésére nevelnétek
Emléketek hozzá kevés
Reng a talaj talpam alatt
Jól állok-e ha megállok?
Megtanulnom tudástokat
elkelne még a példátok
Apám anyám én még vagyok
de hogyha majd… az én hármam
hiányol-e akit hagyok
széles földön szűk magányban?

 

 

 

Apám elé

Megyek lassan
apám felé
jutok talán
apám elé
Tejút porát
ő szemembe
földét én sze-
mébe verve
Apa mondhat
enfiának
az életről
új csodákat
Tapos nyilván
jó előre
kényszerűen
az időbe
De a fiú?
Jaj ha hátra-
nézve nézni
kell apára!
Fordított rend
hogy tudhatja
mit nem tudha-
tott meg apja.

 

 

 

Tükörkép

Tedd arcom mellé arcod egyszerre így
egyszerre nézzünk a tükörbe páros
családi portré
családi portré Idill megható de kell
mert furfangos ítéletvégrehajtók
köröznek szűkülő körben köröttünk
Faust húsvéti sétáján a pudli
jó munkát végeznek előbb-utóbb
csak az ilyen fogások védenek kicsit
nem is minket e világ ritka örömét
az emlék kincsét arra hogy
valami annak rendje-módja szerint sikerült.

 

 

 

Várhatok jót

Ó párna-szerelmed! Fejem beléfúrom: semmit se lássak.
Csak illata, csak melege, puhasága van a világnak.
S milyen elég! Unt-elegem hányszor lett már minden egyébből.
Puhaságától, illatától, várhatok jót csak melegétől.

 

 

 

Ő

Ihleteim ihletője!
Ihleteim ihletője! Ha a kert ha az éj
szóra ha bírnak a sors görcsei harmóniái
az ember szokvány-dolgai: másod-sugallatok csupán
Ihleteim ihletője:
Ihleteim ihletője: a kijáratoknál bejáratoknál
ő áll ajtón öltöztet a szükséges álruhába
tesz tolmács- és hallókészüléket fülemre
s áldja meg a kellő nyelvvel a nyelvem
hogy mintha otthon forgódhassak mindenütt
S ha nem lenne? ha nem lesz már?
jaj rabságom jaj magán-zárkám ideje!
tótágast állnak körülöttem a hidak
ráccsá szerveződnek nem léphetek ki közülük.

 

 

 

Hogy az a kocsi…

Ma nőnék akkorára
hogy közlekedési játék-
asztalnyivá zsugorodna
ez az országrész előttem
lenyúlhatnék kezemmel
meg-megtaszítva egy-egy
száguldozó brigantit
a bekötő- és keresztút-
torkolatokba dugva
ujjam megállíthatnám
a forgalmat (csodálnák
ahogy belészaladnak
rugalmas ujjbegyembe)
el-elpöccintenék egy
nagyobb követ betemetnék
egy-egy goromba gödröt
a párát messzefújnám
a napot ha szembesütne
tenyeremmel takarnám
hogy az a kocsi szépen
hogy az a kocsi nyugodtan
hogy az a kocsi bátran
akadály nélkül jöhessen –
Vagy legjobb lenne egyből
fölkapni s hopp! idetenni.

 

 

 

Reggel

Idegen lélek illat arc
ország világ és univerzum
S lelkemből nem lelkezhetik
szerelmetesebb magzatom
vagy magzatnál is közelebbi
leglényem visszhangja ha van
asztrál-testféle testem mellett
Az álom útján érkezett
széles úton széles kapun
virágok közt zöld ágakon
halleluja szele sodorta
Elég volt nézni csak elég volt
homlokom ráncolni elég volt
csak fölcsillantani szemem:
tudta a szót az odaillőt –
Hol lehet most?
Hol lehet most? Hó kavarog
földmaró gép hörög keményen.

 

 

 

Ketten

… És elindítja a kezét
ő is indítja a kezét
és indítják a szájukat
a szemüket mindenüket
egymás iránt nem magukért
vagy nem egészen magukért
ahogy a nagy sors vagy a sok
ezerév adta tenniök
bűntelen mindig bűntelen – –

 

 

 

Csak a kereszten

 
A szerető s a szeretett
amikor izzó test a testen
 
a gyönyör bár lángot vetett
 
csak a kereszten a kereszten
 
Világraszóló talp alatt
holott egymást ölelni vélik
 
vinnyognak és jajonganak
 
a kénytelen kényadta kéjig.

 

 

 

Anabázis

Éveket néhány percért!
Éveket néhány percért! De ti akikről szó van
nálam is gyámoltalanabbul – –
A ki- és bejárat kapuja nem növekedett
Akkor inkább én
s úgy hogy statisztáknak se kelletek
Ha sikerül hírt hoznom nem leszek irigy
Három csöppség néz felém mosolyogva
fényképek börtönszigeteiről
Igyekeztem az utat karbantartani
Várjatok
nem várok sokáig
csak várjatok és gondosan füleljetek
mikor csap ki szájamból és szívemből
a pusztító anabázis után
a győzelmes
thalassa!

 

 

 

Lányaimhoz

Kártyáimba láthattok most már persze
ha voltak kártyáim egyáltalán
mind többet leshettek ki rólam
ha be-belestek magatokba
az istennek rég nyugdíjba kellett mennie
lassan a nem-tucat embernek is
marad aki akár ti akinek
nincsenek külön rugói csavarjai
ne diadalmaskodjatok azért fölöttem
s ne is dühítsen rám a kiábrándulás
viszonyunk mindenképp megváltozott
a terhekből is jobban kell vállalnotok
ne diadalmaskodjatok fölöttem
a ti erőtök épp ilyen esendő
ne is dühítsen rám a kiábrándulás
értetek volt a hókusz-pókusz
csak legföljebb nem tudtam abbahagyni
a józanságon győzött a sajnálkozás
kivártam hogy az idő csapja le
délibábot pingáló ujjaim

 

 

 

Jó lenne lassan

Jaj kicsi nyájam
jaj kicsi nyájam
ki tudja meddig
lehet maradnom
jó lenne lassan
megállapodnunk
valami jelben
s valami helyben
hogy majd a nyüzsgő
tömegbe veszve
a végtelen tér
redői közt is
megleljük egymást
én gyönge nyájam
hogy össze tudjunk
örökre bújni
a túli fagyban
ahogy tanultuk
a földön egykor.

 

 

 

Válaszok

 

 

 

 

Janus Medvevárban

 

I

A köd látható s látást-romboló
ködöt virágzik a koratavasz
valódi virágaival nem ért föl még idáig
A köd a nyirok és homály
összenőtt ikre
itt a négy falon belül is úr
bár itt nem látható:
a szoba levegőjébe tapadt
a vaskos barna bútorokba tömérdek ágyneműkbe
Janus püspök őszes-csapzott hajába
bőrébe húsába csontjaiba
elméjébe szívébe
A vézna test gyakorlottan vacog
sokszor csinálta
tüze fénye hegye csak a két szemnek maradt
a két szem messze lát
látja hogy Medvevár egész környéke didereg
a szülőfalu faragott-kapus házai
a sárga szalmakazlak
Itália ege
a királyi udvar a király haragos pillantása
s a Mecsek alatt
az anyaszív-pihés püspöki vár.
 

II

Mégis:
jégmezőn kályha volt
sivatag-éjszakában mécsvilág
Vasfegyverekkel csöndet zajt rendet zavart
vagy ami éppen kell vagy jólesik
de szívvel aggyal
meztelennel
A belső fény a csillagként vezérlő
nem nézte a láb érdekeit
sőt az egész test érdekeit sem
Cicomás-ünnepélyesen ágak-bogak között
nem-megtépetni lehetetlen
s utána még tükörbe lesni
nehéz
Megtette mégis:
mesélni akart
hírt adni hasznosat
nem nézte a lélek érdekeit sem.
 

III

A fényes-piros-csontos arcból
a föltámasztott fej gödreiből
szikrázón és hallatlanul
szó-parazsak hullanak botladozva
„A kócot megfésülni igyekeztem
a bogot megoldani igyekeztem
az iszapot kiszűrni igyekeztem
az érdest lecsiszolni igyekeztem
vacogok persze vacogok
vacogok de meleg fény vág belém
meleg fény buggyan bennem és ömöl szét:
a verseim a verseim
élve maradnak folytatják a dolgom
tehetős áldott sarjaim.”

 

 

 

A Janus Pannonius-ünnepségek után

Túl az ünnepeken beszédek
fürkésző kutatók hevén is onnan
nyilván mint ama régi-régi László
kibújva hogy küzdjél velük a jóért
izzadtan feküdtél sírodba vissza
szád sarkán győzelmet-szóló mosollyal
Hallhattad szavaid valami furcsa
idegen-ismerős nyelven beszélni
láthattad hogy kel föl a kút-szemekben
mikor beszéltél hozzájuk a napfény
Eggyel több élő eggyel kevesebb
izomszál a halál erős kezén
eggyel több élő és jóval nagyobb
önérzet az élők soraiban
eggyel több példa az élők előtt
egy rangos élet-variációra –
Költőm János pihenj már asztalod
mindenkinek terítve: aki éhes
és aki szomjas eztán megtalálja.
 

1972

 

 

 

Csörtess immár

Így szép, hogy csak tettei súlyos nyomait őrzi az idő,
lábai döndülését a levegő, a történelemé,
serege bunkós szavait, a nyerseket, a félig állatiakat,
az égből a pokolba hulló s fölcsapó lelkek zajait
s hetvenhétszeres változással az égő hús szagát,
az ökrendeztetőt, okádtatót, a képtelent és ezért örökkévalót.
Iszonyatok, iszonytatások, hevek, homokszín tompaságok:
kóc-gubanc-megpróbáltatás visszanézni rá nyitott szemmel.
Így szép, hogy csak jött valahonnan, hogy a szándékos kegyelet
ingó habhoz tud csak kötődni, ha emlékezni készülődik.
Így szép, hogy csak ment valamerre, mert a vég is csak gát fölött
átbukó ár szétágazódó-bogazódó lomb-útja lett.
Mi jutott belőle a földbe? a test illendő nyughelyére?
és hányfelé jutott az is, ami végre belé jutott?
Makacs felhőként ötszáz éve áll az ország egén,
felhőként, amiről ugyancsak nem tudni: honnan és hová?
Ha az ostorsuhogtatók fürkészték: éjszín-vad gomoly,
riasztó villámrándulások, dühök tengerhullámai.
Ha az ostorvertek fürkészték: bárány-gyapjas puhaság öble,
szelid fészek, országos dunyhának-való,
se télbe, se éjbe nem guruló fényes kerék,
úgy biztató, hogy szilajságra, dacra, sőt hetykeségre bujtó,
fogyhatatlan forrás, ahonnét évszázadok jóvize ömlött.
Hej Dózsa! Dózsa! finnyás-kényes, gondoktól aggályoskodó,
csupa-gátlás lelkünkbe merhessünk-e hívni?
Elbírunk-e, beférsz-e hozzánk, zárjunk-e falaink közé?
Vagy jobb-e hagynunk inkább, hogy te is, mint a regebeli
szarvassá változott fiú, csörtess immár szünös-szüntelen
történelmünk rengetegében, kivül, de mindenütt jelen,
kőhegyű szarvaiddal őrizd nappalaink és éjszakáink,
s olykor végy föl rájuk virágot, állítsd ívük közé a holdat,
a napot s a csillagokat, (mint ama fodor fejér bárány),
hozz a cifrátlan köznapok mellé ünnepi ámulást is,
engedd magad szükség szerint olyanná tennünk, ami épp kell:
táplálékká számunkra is: hol véres hússá, hol kenyérré.

 

 

 

Két szem

Petőfinek

 
Szorzok és ámulok: a meglevőket
kétszerezem és háromszorozom:
izgató mássággal, szilárd
azonossággal sorakoznak,
egy magasság ringatja ezer arcukat.
De mert enélkül is mindent adott
s mert az idő – tenger a sziklát –
gömbölyűvé csiszolta életét:
hamis filozófia, valódi kényelem
„Rendben van” – mondatja velünk.
Ám a nem-élt évek nyugtalanok,
hontalan viharként bolyonganak,
s néhány villámot be-bevágnak
a csipkefüggönyös ablakokon,
„Nincs rendben!” – zeng a mennydörgés utánuk.
Az ilyen kozmikus tragédiáról
nem szabad abbahagyni a vitát,
az ilyen kozmikus tragédiát
kompromittálni kell, gyalázatosnak,
törvénytelennek nyilvánítani.
Két szem kötelez: lézersugarú,
röntgen-erejű, hatalmas szemek;
ne próbáljuk bezárni, eltakarni,
utat, életet jelölők, simogatók
vagy tőrként gyilkolók, sebet verők.
Két szem: vigyázzunk, hogy ne árnyasodjék,
ne foltosodjék, ne zavarja düh,
kérjünk tanácsot tőle, amikor
valamit tenni készülünk,
igazodjunk villanásaihoz.
Az árvaság innét elűzetett:
örök apánk ez a százötvenéves
félig-kamasz, fehér-szakállas aggok is
gyermekként ülhetünk lába elé,
csak a család mellett tartsunk ki híven.

 

 

 

1973. január

„A rónára halvány ködök”… lám a vershez
alakul a táj vagy épp a vers mutatja
ilyennek a tájat – így vagy úgy: a költő
ajándéka
ajándéka Fut a vonat fut a késő
délutánban fut a koraestben
délutánban fut a koraestben Évek
ritka fordulója mindenféle módon
körünkbe idézi visszajött a költő
Fut a vonat itt ül mellettem szilárdan
tele vele minden
tele vele minden Lobogó melegnél
megbújó család most az ország meleg van
meleg és család a falakon belül s a
falakon kívül a szikár fák közében
szerte a dér-verte legelők vetések
fehér-zöld térein miket a köd-árnyak
vattaként hatalmas fészekké kötöztek
„A rónára halvány…”

 

 

 

Töredék Bartókról

De könnyen is tudnak beszélni róla
holott világ-nehezeket sugall
Az én nyelvem nem mozdult még a szóra
csak küszködöm ős-szörny-árnyaival
melyek szigorúan-fegyelmezetten
körém-dőlnek lenyelnek és kiadnak
hogy összezúzva és újjászülötten
ismét be kell mutatkoznom magamnak
S ha – bizonyságául annak hogy élek –
számat nyitnám: hörejek sóhajok
idétlen hangjai türemlenének
torkomból forró tűzhányó-zajok
fészkei magjai csak a sugár-
csodáknak melyekből virág madár
sárkány – minden lehet
ha ideje elérkezett…

 

 

 

Igló, 1880. október 13.

Tivadar a patikus-segéd sok kenőcsöt port folyadékot
kimért becsomagolt már most délutánra csökkent egy kicsit
a forgalom a principális a napi bevételt
számolgatja Tivadar a pult szürke márványlapjára könyököl
s az ajtó és az ablak nagy üvegtábláin át
a szűk utcára bámul… „Vedete vedete
e non vedete niente” néz néz semmit se lát
semmit se lát még aztán ki tudja honnét
hirtelen egy szekér áll meg az utcán tinós szekér
csendesen bóbiskoló olyan akár a többi
és Tivadar keze elindul vény-papírt húz maga elé
köpenye zsebéből ceruzát kotor ki és rajzolni kezd
és lát már lát élesen lát kész is a rajz keze megáll
vállán ütést érez a principális szólal meg a háta mögül:
„… maga festőnek született!” zavartan
s örömmel néz rá Tivadar és zsebébe rejti a rajzot
Később a principális elmegy s Tivadar az utcára lép
előszedi a rajzot boldog s váratlanul bal tenyerében
egy háromszögletű kis fekete magot pillant meg s felülről
hátulról szót hall: „Te leszel a világ legnagyobb
napút festője nagyobb Raffaelnél”
Tivadar szédül a magra mered az duzzad egyre duzzad
roppant törzs bomlik ki belőle széles lapátvégű lombágak
nyárshegyű csonkok: irtózat fenség és magány
A fa-sudár az égbe vész a terebély a világ négy sarkáig ér
s Tivadar a festő a volt patikus-segéd nincs már sehol
s az iglói utcán az októberi délután csípősödő tompulatában
egy tépettségében is diadalmas
óriás-cédrus koronája közt hujjogat a kárpáti szél.

 

 

 

Anna-Maija Raittila

költő, a magyar líra nagyszerű finn tolmácsa
 
Középkori katedrálisok ünnepi köznapisága
 
Assziszi Szent Ferenc és rokonai
 
forró Dél fügefák olajfák
 
mindig a tűz a nap a ragyogás
 
Tiszta homlokáról a hó
 
bőréről a fenyők
 
hangjából a félsötét éjszakák
 
egész lényéből a kristály-vidék
Ez a parányi asszony csoda hogy elbírja magát
sorsok raja villódzik komorul leng benne súlyosodik
ez a parányi asszony térben és időben ki tudja meddig ér
én láttam búcsúztatni vigasztalni halál előtt
és láttam egyszerű lelkek egyszerű örömében örülni
 
Északról a hűs rendet a hűség
 
bizonyosságát a keretek szelid
 
erejét hozza körbehordja segít vele tanít
 
Délről a szertelen tüzet a lélek
 
Szentlélek-alakját a termékenyülés
 
hevét az eksztázis fekete-vörös viharát
 
Huzalok futnak erre-arra háló feszül
 
országok egein érintésre megrezdülő:
 
erősebb szívdobogás elég máris jelez
Ez a parányi asszony egész földet áttelepített
a fenyők közé akácok keveredtek a rétekre gémeskutak
ez a parányi asszony hazai nyelven szól hozzájuk az idegenben.

 

 

 

Csokor

A hatvanéves Weöres Sándornak

 

I (Jöttél)

Jó hogy nem tett hóba: hát
megmaradtál ittmaradtál –
Élted első asszonyát
áldjuk érte most már
Várt a fent és várt a lent
ezer év sokezer
jól tudták hogy mit jelent
ha jelentkezel
Barna nagy dió szemed
bőr alá csont alá
bújt s amit leleplezett
bújt elő egymásután
Megvoltak de csak bitangok –
fuvolád hegedűd
egybeszedte mind a brancsot
a helyére került
Aki pusztaságba menne:
ott zajos város áll
aki alföld-síkra menne:
hegyvidékre talál
Ó-fület feledni kell
ó-szemet szemétbe dobni
nálad újat nyitni kell
vagy Ádámét visszakapni –
Itt e város öt torony?
ötvenöt? fejet magosba
nem fordított akkoron
annyi új ház kocka-bokra
Láttak volna surranó
könnyü léptü félkamaszt:
megtisztelte volna ó
bárki akkor azt?
Kocsma itt és kocsma ott
agybukfencek reggelig
ahogyan szokott
s régtől ismételtetik
Szembeszálltam fölkavart
sok vad ötleted
Érzem még a rendre mart
gyógyító sebet
Érzem ó tündér-korunk!
fönn az ég hab-felleges
és mi játszunk álmodunk
vége sose lesz…
 

II (Találkozás)

Azt mondtad – lépcsőn mentünk éppen fölfelé
S. É.-vel a költőnővel hármasban csak elébb
ismertelek meg kis trafikukban ahol
találkoztunk majd eljöttünk anyja ott maradt
azt mondtad nem tudom már hogy mire válaszul:
„Pótolni semmit sem lehet” – azt mondtad tétova
kicsit éneklő fejhangon amiről azóta már
meggyőződtem mily éles kristály-metszetű
„Pótolni semmit sem lehet” – idézem sokat úgy van úgy
s akad olyan is akit ezerszeresen nem lehet
toldom meg Sándor és rád gondolok rád gondolok.
 

III (Ne rejts előlünk semmit!)

Bölcs ifjan is már: ritka-fülű, -szemű
hol más csupán űrt lelt, ha akárhogy is
 
figyelt, s a csöndet vette észre:
 
onnan a hírt te rakásra hoztad.
Ma százszoros bölcs: ritka-fülű, -szemű,
most látsz csak és hallsz sokszorosan sokat,
 
romló husodban fölvirágzott
 
szellemi lényed, a ronthatatlan.
Ne rejts előlünk semmit! A gyönge test
ha majd leomlik: tárt kapujú, rakott
 
kincstárra dőljön, honnan addig
 
dúsan ömöljön elénk az áldás!
 

IV (A fal)

Sándor, a fal! Jön a fal! „Csak jöjjön!” – hallom a hangod,
 
nem dacosan s törten, sem vadul és remegőn.
Mintha csupán azt mondtad volna: „A szél fuj.” „Eső lesz.”
 
„Jó napot!” „Arrébb kell tenni e könyveket itt.”
Tudja a föld, az anyag szive érzi: közébük olyan megy,
 
majd ha te mész, aki jól ismeri titkaikat.
Ó, de minek jut eszembe ilyesmi? Ne jöjjön a fal még!
 
Vagy legalább lábad meg ne akassza soká!
Mert hisz az Isten sem viszi véghez nélküled – írtad –
 
azt, amit elmúlaszt a kezed a papiron.
S rengeteg élő várja, dolog, tárgy, gondolat, érzés,
 
hogy meglásd, nevet adj néki, s a fénybe kihozd.
S meddig kéne vajon még árván, fölfedezetlen,
 
fél-lét árnyai közt, tétova tengeniük,
s lesni, mikor zörren meg az út, toppan be a mentő,
 
(tán sohasem, ha te már égi mezőkön üdülsz).
 

V (Nem kellene)

Kilépnének soraidból a soraidban
halhatatlanná tett tárgyak személyek
hogy fölvonuljanak s mindegyikük
morzsányit adjon vissza csak
halhatatlanságából a szülőnek:
nem kellene soha itthagynod őket.
 

VI (Psyché Weöres Sándornak)

Üdőben távoli onokám, de egyben
Az, ki is nemzettél, s a’ ki szültél engem,
Nem tudom, örüljek, vagy sápogjak inkább,
Hogy visga szemekkel összvegyűjtve titkát
Egy furtsa teremtést kedvedre kiraktál,
S ékítve-szépítve tsudásra faragtál.
Úgy, hogy én azolta, fényre-ájt vakandok,
Két világba ütve kapkodok, tipongok.
Amiként tiédet vehetem eszembe,
Talántán létpályám abban jobb lehetne:
Szemérem-tsőszöktül, tsehelő kopóktul
Nem kéne tartanom tüskös, fene szóktul.
Tzigány vérem lángja pörzsölhetne váltig,
Békén lotskolhatnám a’ kialuvásig.
Sándrim, üköm, atyám, tsak lelkem rokonnya,
Bizom, még veled is lefeküdnék volna,
Híhatnak akármelly tzangárka legénynek,
Tsinálnánk kettetskén rakásra Psychéket:
Hogy az újdon sereg kokas se ehüljön,
Pityegő jértzéknek, őnékik örüljön.
 

VII (Háromsoros)

Születésnap, születésnap –
Koccintásra
szület-é snapsz?…
 

VIII (Egysoros)

Hatvan! – Vanhat?
 

IX (Gyermekvers)

Kaffog a kiskutya: Hatvan! hatvan!
Morran a nagykutya: Hatvan! hatvan!
Macska miákol:
Tízszer hat!
Kácsa sipákol:
Hatvan! hap!
Közben az égen csillag pattan,
túl az időn, múlhatatlan.
 

X (Köszöntő)

Küldöm őket menjenek
kis szobái elhagyottak
és az utcák és a fák
és a völgyek és a dombok
s az a híres málomi
út kicsit szűnjék az égbe
futni forduljon felé
vigye hátán hömpölyögve
hadnyi hálás híveit
álljanak szépen köré
s ha az ablakon kipillant
elsőbb azt se tudja hol van
aztán észrevétlenül
zúgjon harmincegynehány
évet vissza s lelje meg
régi önmagát s a régi
napsütötte holdsütötte
görbe várost melyet öntsön
bő zápor nyakon s keresztül
dőlve rajta hordjon el
minden szutykot mindenünnen
s fényesedjünk boldogan
rózsa-arccal nap-szemekkel
ő is én is újra ifjak.

 

 

 

El-nem-küldhető-levél Devecseri Gábornak

Gábor, nemszeretem hírek kerengnek,
azt mondják e hírek: halálodon vagy,
napjaid, heteid talán ha vannak.
Hallom, s mit tehetek? Kivel lehetne
megtárgyalni dolgod? Ha semmi másért,
hát rendezni a zűrzavart magamban.
Nemrég öreg holmik között kutattam,
s gyűrt diáklap akadt kezembe: versed
s versem benne. Mikor? Gyerekkorunkban.
Tegnap? Tegnapelőtt? Vagy sohanapján? –
Gábor, nem hiszem el. Kivel lehetne
megtárgyalni dolgod? Tavasz felé jár,
nem kedvelnek ilyen mogorva témát.
Csak rágom magam. Nem értem, nem értem.
Itt tartunk? Pedig én – Zeuszra! – mindig
úgy képzeltem, ha köztünk már meguntad,
szólsz, és a Múzsa-kar sietve jön majd,
s jön velük dalos, égi, szent Apolló,
s elvisznek ragyogó Olümposzukra.
S jaj! gondolni se mertem arra, hogy csak
Morpheusz marad a görög világból,
s vesz karjára szegényt, ha nem birod már.
 

1971 április 22.

 

 

 

D. E. halálára

Hogy feljön a nap és lemegy
s az agyat nem lehet becsukni
s az álom még kegyetlenebb
az ébrenlétnél – ismerős ügy
Van aki nyúl hatalmasat
s a napot az égről lerántja
megáll a verkli
megáll a verkli Győztesen
kilép a gyógyító homályba.

 

 

 

Gáborjáni Szabó Klára meghalt

Lányát a költő nem temetheti
mert a költőt már eltemették
Pedig vers koszorúja nélkül
ez a sír befejezhetetlen
ledobja az utolsó lapát földeket
Önállósulna a sereg szó
amiket az öröm
rendelt formába egyszer:
hálából a költő iránt
elvégeznék helyette
az illendő búcsúztatást
A Seholsincs országban
A Többénincs apa
ha úgy szokás
nyilván méltón köszönti lányát
De itt itt
Siratni kell helyette
siratnom kell helyette
ó jaj
hogy majd helyettem is legyen
hogy így majd lesz talán helyettem is.

 

 

 

Bovaryné

Emma belép hazulról jön cipője
sarkán kevés sár s néhány ráragadt
fűszál Rodolphehoz nem nem ide lép be
Aki elégésre rendeltetett
az el is ég minden hiába Yonville
Ruen Tostes más és más-színű tüzek
és más lett volna Párizs is
hanem azért csak tűz lett volna tűz
Görög történet ananké királyi sors
úgy királyi hogy példásan kifésült
kirostált
kirostált Emma (mamma) nő csoda
nem nyomorult arzén-halált
érdemelt volna testi mennybeszállást
angyali kórust megdicsőülést
érdemelt volna égi szózatot:
„Jól vagyon jó és hű szolgám” hiszen
angyal-alázattal vállalta a legsúlyosabb ítéletet
az eleve-elrendelést
a mindenek fölött való utat
a legszebb kárhozatnak útját
az asszonyét az asszonyét

 

 

 

Vissza

 

 

 

 

Egy régi folyóiratra

A túlvilági Dunántúl-hoz
a törzs előre ment
van már szerkesztő kritikus
és van már lektor is
akad író is egynehány
A lappal mi lehet?
Megjelenik-e s ha igen
hát rendszeresen-e
szigorú-e a szerkesztőség
milyen a színvonal?
Olykor ha fölnézek az égre
nagy fehér kupacok
tömörlenek a tiszta kékben
új szám lett kész talán
Mintha a felső példányokba
a szél belapozna…
Tőlem mikor közölnek?

 

 

 

Köszöngetem

Kérezkednek szólni akarnak
ez csak az én ügyem velük
fogadás jó halottaimnak
visszanyílik szájuk szemük
Míg voltak néhány sose látta
a másikat hogy élt se tudta
a nemlét egy akolba zárta
s együtt ereszti őket útra
beszélhetnek keresztben is
énnélkülem a nyelvük egy
s bár őket én idézem is
könnyen fölösleges leszek
Akkor majd állok hallgatok
s köszöngetem mit egyre-másra
nagy káraimból megkapok
egy-egy szándéktalan varázsra.

 

 

 

Vakáció előtt

Készüljetek fiúk megyek
elő a sátrakat
a zátonyon dús már a sarj-berek
és éjjel is forró a nap
tömérdek új mesére
számítsatok
s nótára szépre
gazdag vagyok
s a lányok… megcseréljük
amit róluk tudunk
megint reméljük
hogy titkukhoz jutunk
zsákmányok évada
az lesz e nyár
a tél szaka
lehet akármilyen sivár
jövő tavaszra is
elég marad
ha megfogyasztja is
kincsünk a fagy
készüljetek fiúk
megyek megyek
nem voltak háborúk
ne féljetek
nem kell a föld alól
kibújnotok
térd kar derék hajol
s a szív dobog
készüljetek nyugodtan
ahogy
a hajdanvolt nyarakban
rászoktatok
én is csak ezt csinálom
és mintha régen
túl hét határon
és negyven éven –

 

 

 

Vízszag

A vízszag –
A vízszag – Mi hozhatná jobban
vissza a sűrű nyarakat?
Egész falu csillámlik benne
nádtetők és cseréptetők
gémeskutak és artézikutak
s utcáin kígyózik a por alig akar leszállni
A vízszag –
A vízszag – Fület és szemet befogni!
Az orron át száll be a szín s a hang is
Gyorsan a parti fűbe hasra!
fület szemet befogni!
orrot kinyitni!
Lám a töltésről a rámpa felől
egy lány is jön kendősen és mezitláb
előtte a torokhangú libák
nyújtott nyakkal csipkedik a rövid füvet
egy lány is jön szól valamit
szája mozgásán látom szól de a libák
pletykáitól egyetlen szót sem értek – –

 

 

 

Kamasz-naplómból

A határban már századszor törölték
az aratók kezük szárával arcuk
Kutya se vakkantott rám szenderegtek
szárnyuk porba lógatták a tyúkok
az asszonyok megoldották kendőjüket
Üres ház tornácán aludt a lány
szunyogháló alatt tizennégy évesen
én meg tizenhat voltam: összegyúrva
idealizmusból és szenvedélyből
Aludt a lány parasztlány duzzadó
bejárta álmait a fülledt koradélután
néhány hajfürtjét homlokára
tapasztották verejtékgyöngyei
Aludt a lány reszketve próbálgattam
megkeresni a szunyogháló rését
s a nevén szólítottam többször csöndesen
Nem válaszolt később lassan kinyitva
fátylas szemét rámnézett alva még
motyogott valamit leszállt az ágyról
a szunyoghálót alul fölemelve
kibújt és szájszélén lágy reszketéssel
megindult a bozótos kert felé…

 

 

 

Vissza

A stégtől fölfele
a töltés tetején
a kis kubik fele
ott közlekedtem én
Lennének lépteim
idő-sztriptíz s mire
megjárnám: éveim
vethetném rendre le
Néhány fa még maradt
agg fűzfák ismerem
gyűretlen arcomat
fogadnák kedvesen
Húzatlan a harang
szólalna a szikár
haranglábban s a hang
mint a szelid madár
körözne boldogan
s a pad a ház előtt
köszöntené vigan
a sokszor rajt-ülőt –
Hagyjuk! Ki vár ki se:
ezek csak szép szavak
és visszamenni se
csal komoly indulat
Különben is belém
telepszik mind a múlt
ott járhatnám meg én
csupán mi mélybe hullt
földúlván csöndemet
míg kint közömbösen
szül a föld és temet
tetszik vagy nem nekem.

 

 

 

Szép maradt

Árvíz után a töltés kopasz nagyobbra rakták
Tavaly még a füvek ükunokái éltek
a füveké melyek kamaszkorom csodáit
észlelték a libapásztor-lányok között
És ott is arra följebb a falu széle táján
a töltésen belül a vastag iszapot
ritkásan verte át az alászorult növényzet
De az a csonka fal még az a ferdült faoszlop!
Hol a kedves tanya? hol az a két öreg?
A Népház karzatán míg lent a tánc kavargott
verset írtam a deszka-mellvédre hős-szerelmes
Bemázolták
Bemázolták Sokat és sokfélét töröltem
itteni javaimból minek a maradék is
Fölösleges a helyszín ihlete hogy idézzen
Ha kérdezősködöm mégis: – hivatalos
Csak véletlen hogy főleg az érdekel ki halt meg
mikor bontották le vágták ki költözött el
Egy gyűrött ősz-deres férfi köszönt minap rám
megálltam néztem visszaköszöntem néztem újra
a szeme szeme végül a szeme engedett be,
nehéz volt megszólalnom két Lázár állt a járdán
De minek is? Egy rész velem kivágatik
vagy lezáratik végképp itt az ideje tudnom
Szép maradt minden így is ég föld töltés Duna
és dugig tele most is a nappalok s az éjek.

 

 

 

Nehezen s gazdagon

Mihelyt egy házfal ledől
énbennem tüstént feláll
mihelyt egy utca leomlik
énbennem újra kinő
Menetben hosszú sorokban
vonulnak vonul a volt
város a változott létbe
belém és épül föl ott
Nehezen s gazdagon élek
egyszerre kívül belül
Jó annak ki korán elment
s annak ki nemrég van itt
hordozza vagy csak a régit
vagy csak az egész mait
Jobb annak aki ha indul
járhat a kedve szerint
egyszerre többszörös útnak
járhatja meg köveit
sokszoros zsákmányt szerezve
tud hazatérni megint
fáradtan lábaremegve
fáradtan de boldogan.

 

 

 

Egy eltűnt pécsi utcára

Néhány gömböt kivájnak zöldessárgát
az estéből az utcalámpák
és általában
inkább csak félhomály van
így hát rövid sétám végezteig
az újabb gyászszertartás hibátlanul megeshetik
Innen csúszott a Majláth utca
a Zsolnay-ház dísze-pucca
mellett poros
úttesttel és koros
házakkal a Siklósi útra át
most üthetem nyomát
előkelő újdon lakótelep
csillámlik tetszeleg
helyén
A régi képet képzelt ládikóm
szent vackai közé hajíthatom
ismét szegényebb-lett város-szegénye én
Hát bizony nincs mese
ezen nem fordít senki se
időnként kellenek
efféle rendcsináló szelid manőverek
S jó hogy az állomásra tartok:
sűrülnek az idegen arcok
én is könnyebben temetek
ha köztük lehetek.

 

 

 

A prédikátor könyve

 

 

 

 

Élve már

Nagy világringyóvá
minden-szeretővé
folyton-simulóvá
váltig-feküvővé
bőr-csont ketrecemben
csak ott ne bezárva
ne sír zúzzon engem
széjjel valahára
élve már oszoljak
élve már közössé
étkül akaróknak
étkükül kezessé
hisz én is örökre
maradni szeretnék
nem tűnni a ködbe
volt-nincs futi-vendég
s az tart ha fölesznek
elveszve virágzom
tápul ha keresnek
az tart e világon.

 

 

 

Mindenki karácsonyfája

Az ablakok lelkesen tükrözik
még a gyér éjszakai fényben is
Nappal meg szinte kapzsin nyúlnak érte
bár csak egy-egy oldalról az övék
Majd aztán vége lesz
itt-ott a tér kőlapjai között
marad néhány fenyőtű semmi más
Az ablakokat fölszólíthatod
fogjanak össze érdekedben:
képtelenek lesznek segíteni
A kőlapok rései közt meg a fenyőtűk
hogyan is volnának elég erősek
visszahozni hatalmas otthonuk?
Csak a gyerekszívek
csak a gyerekszemek
csak a gyerekszájak
makacs hűsége pártol cinkosan.

 

 

 

Szilveszter délutánján

Az utcákon és tereken
s egyéb nyilvános helyeken,
kül- és belterületeken
hirdetni kéne nyakra-főre:
hogy még idén van, nem jövőre.
*
Volt gödör és kilábalás.
 
Jövő ilyenkor
 
mi lesz?
Belábalás? gödörlakás?
*
Ezt így a kozmikus jelenségek nyomán
az ész osztotta még be hajdanán.
Aztán törvény lett, súlyos lett, s ma már a
szívig elér, s arra is rárogy árnya.

 

 

 

Kétfelé

Ó, Don Quijote! Sancho Panza!
Ha így, ha úgy –, csak köztetek ne!
Vagy fellegek szárnyán lebegve,
vagy bunkóként földhöz ragasztva.
Arasznyi véreshurka –: tündért
látni benne, s körülcsodálni,
vagy két pofára megzabálni,
s böfögve ünnepelni tűntét.
Csak így ne: szutykos, trampli lányban
Dulcineát imádni, s közben
gazdag farára pislogatni,
s ha elnyúlik forrón az ágyban,
súlyos páncélba öltözötten
szüzességéért vérem adni.

 

 

 

Nyugalom

A csöndből a csönd zajaiból a zöldből
a napfényből a kristály-levegőből
a magányból a hirtelen napokból
az emberekkel meglazult kötésből
a természettel megszorult kötésből
abból hogy tudok testemre figyelni
a testiség metafizikumából
abból hogy régesrég kinőtt szavakkal
a kerítést a körtét a szobába
szivárgó esővizet a borotvát
megszólítom
megszólítom abból és más ilyenből
sarjadt ez a jóltáplált nyugalom
mely most magam fölé emel.

 

 

 

Derűvel

A pusztulás leleményeit
derűvel –
Millió kilométeres határ
s óceán-partja is van
Himalája-vonulatai is
Az egyenruhás szintén valahogy
egyénítve:
kalapja mellé tűzköd ezt-azt
s kezébe fog
Ha ami benned legcsököttebb
maradt a hit
nem hiszi is
tudásod tudja:
eljutnak a fővárosig
beveszik leigázzák
s a mérhetetlen-járhatatlan
határokon
fölrántódnak körben a rácsok
s jöhetnek a kevésbé tehetős
megszálló csapatok
Derűvel
derűvel tehát
derűvel.

 

 

 

Hátrafelé menni előre

Légszomj klausztrofóbia
arcom forróság perzseli
már-már hozzá nyomulnak a
halál börtönfal-rendjei
tágasság csak hátam mögött
szabadság csak hátam mögött
Nem csupán idézni lehet
– dúsítani is ami volt
ültetni újabb életet
föltámasztani ami holt
s hátrafelé menni előre
énekszóval a temetőbe.

 

 

 

Gyanú

Kalandozván előre az időben
társaim valamennyien gyanúsak:
ki tudja melyik álcázza magát
melyik nem jön már valóban velem
Kalandozván előre az időben
szeretteimnek gyanús vagyok én is:
ki tudja velük megyek-e vajon
nem álcázom-e én is csak magam.

 

 

 

Ezért kell

Zsúfolódnak az alkonyok
a reggelek a percek perce
lesz lassan minden perc: az elsuhantak
valamennyi lélegzetével
A mellédőlő mozdulat
a szeretkezés lihegése
sokezer mozdulat párlata magja
sokezer lihegés kórusa immár
Így lehet kötetnyi szöveg
egyetlen szó cselekvés-halmaz
a test parányi jámbor rezzenése
ezért kell ólom-súlyokat
vállalnom ha csak egy madár is
elvillan az üres ablakkeretben.

 

 

 

Maga se tudja

Föl-fölhangzik benne a régi dal,
de fátylas már, de már torkot kapar.
Utánozza váltig, kétségbeesve,
ami egyszer égnek suhant repesve.
Maga se tudja, hogy miért teszi,
csak önnön meddőségét hirdeti,
holott a legfőbb érvet azzal adná,
ha az egészet gyorsan abbahagyná.

 

 

 

Betegen

A törvények megzavarodnak
gyönge a belső hatalomnak
ereje hogy rendet csináljon:
autofágia veszélylik
a végső megsemmisülésig
Áradjanak be a határon
segélyhozó hadak
De ha így lesz rend ilyen áron
ki véd meg attól hogy e rendben
a régi zenék menthetetlen
el ne némuljanak?

 

 

 

Három kerge réteg

Vízszintesen: élet
föl vagy le: halál
Három kerge réteg
s kész is volna már?
Kocog a láb végre
száll vagy elmerül
szünve ott itt vége-
érhetetlenül
Himaláját örvényt
csak az indulat
épít bele önkény-
vonta utakat
csak a fény örök fönt
csak az éj alul
két másféle börtön
nyithatatlanul.

 

 

 

Nőjön virág

Elemek affinitása
szeretők találkozása
az elme bősz bölcselmei
csak hátrányosan terhelik
amit a zökkenők
szétugrattak előbb
kanyarítsa vissza az ész
e fő különbözés
a kerítés szívja föl
a lényeget kétfelől
ellenségek temetője
nőjön virág belőle
virág s gyanútlanul
eméssze meg mit alul
talál aztán legyen
maga is élelem.

 

 

 

A prédikátor könyve

Salamon hát minden hiúság?
Ez ám a nagy dolog: ilyen
szemmel nézni virágra égre
feleségedre lányaidra
nők mellére hazára versre
és hinni bennük hinni mégis
és a napok mézét kiszívni
és úgy hogy ne csak mint az állat
hanem érezni a csodákat
a nagyszerűség levegőjét
és mindig hogy minden hiúság –

 

 

 

Alkonyodó

 

 

 

 

Forduló

Egy-egy dátumot
neveket
mind gyakrabban el-
feledek
Romlik a jó gép
nagyokat
zökken időnként
megakad
Elveszítem-e
magam így
test lélek közt be-
rogy a híd
s leszek-e
afféle szegény
élőhalott
leszek-e én?
Vagy nem híd rogy be
ház borul
körébem látha-
tatlanul
s én oltalmában
csöndesen
kibomolhatok
teljesen?
S ki sajnálkozva
azt hiszi
búcsúztatásom
kezdheti
nem is gyanítja
hogy belül
új világ érik
kerekül.

 

 

 

Most készül

A hús szövetei módján a lélek
szövetei is meglazulnak:
papucs-érzelmek papucs-hevülések
klaffognak ráncosulnak
Villám-kínok láng-örömök helyére
sivatag-langyosság telepszik
húzza az ember az eget szemére
összkomfort-zugba fekszik
S holott a szél csapkodja már az ajtót
(nem lehet nem figyelni)
most készül – rég idegenbe szalajtott –
hosszú otthonra lelni.

 

 

 

Hétköznap

Semmi ünnepélyesség pódium
színpad
színpad A napi milliárd
egyéb halállal: féregével
dúvadéval rokkant gyoméval
homo sapiensével szunyogéval –
Hirtelen jön: cifrálkodó
öntisztelet családi tabló
nyáladzó érzelgés sehol
S a sablon-hír körül
árureklám karikatúra
Hát nyilván így lesz valahogy.

 

 

 

Kis himnusz

A tiszta és csodálatos
törvények tiszta és csodálatos
rendje tipor szét tiszta és csodálatos
minden halál.

 

 

 

Sokáig tart

Milyen csörömpöléssel
ricsajjal dobogással
örvénylő kapkodással
bősz rendetlenkedéssel! –
Megviselt holtak élők
sebhedt tárgyak csigázott
órák rondán levásott
mindennemű kisérők
nyomok már húsba-nőttek
időbe is tapadtak
kedv ellen megmaradtak
akadva eltünőek –
sokáig tart a kerge
igyekvés: megnyugodni
dúltságokból lohadni
jutni a régi csendbe
hogy mint a part homokja
dagály után gyüretlen
terüljön megtöretlen
szélrózsa-távolokba.

 

 

 

Kívül

Elkelne a meg-megállás a pihenés visszatekintés:
kémények füstje hunyorító ablakok küldenék a lélek
vitaminját
vitaminját Keményedik a próba
Az idő nem ereszt magába
A nap-dzsungelok óra-erdők perc-bokrok hova lettek?
Kerítés-falak mindenütt és a falak külső fele
kerítés-falak tagolatlan-elnyúlók hűvösek
kerítés-falak köztük bongó éhenkórász bolond szelek
Elkelne a megállás olykor kezd a lélek megzavarodni
sietne mert nincs visszaút túl lenne inkább bárhogy is
lépcsőn nehéz lefele menni tűrni ésszel belenyugodni
hogy emelkedik szűkül a horizont elolvad az ég
Ó bölcsesség ó alkonyat illendő erénye iparkodj
duruzsolj fülembe szünet nélkül talán fog végre rajtam
vagy legalább nem hallom a rosszra bujtó tanácsokat.

 

 

 

Gyülekezik

Seb még sehol de már lehet
a gyógyításra készülődni
Mert lesz seb lesz okvetlenül
a szájban a torokban
gyülekezik a jajgatás
a nyelv alatt a nyelv fölött
a tüdő ágbogaiban
a váll a mell a térd a hát
a szem a fül
a szív s a lélek
az egész ember jajgatása
az egész ember mindenestül
fejbőrétől lábahegyéig
seb lesz
seb lesz az leszek mindenestül
Izzik már a jövő alattam.

 

 

 

Ahol nehéz

Szaporodnak a laikus anatómia-órák
betegség-professzorok fájás-tanársegédek
tanítanak test-ismeretre
Amihez semminél se voltam közelebb
s hallgattam csöndes zsongását örömmel
most olykor szögesdrótokon onnét kerül
Hát így kezdődik a végső árvaság?
Minek az árvasága?
A végén végképp elfogyandó lényegé?
Álomi kín: ordítok és nem hallani
álomi kín: futnék és lábom kőmerev
de itt ez mindennél nagyobb veszély
ahol nehéz jól folytatni
ahol nehéz fölébredni
ahol nehéz
ahol nehéz – –

 

 

 

Alkonyodó

Lángok kórusa után éles-hegyes-tüzes nyelvek
egyértelműsége után boldog elfogultságok után
kétszer-kettő-négy-hit és -okozatiság után
kerek és hiánytalan rend után
tudom után így után bizonyos után
bal-jobb bal-jobb bal-jobb után
én után én után én után –
Léptek szélrózsa-tétovasága léptek nem-ismétlődő
mérete zavaros ritmikája
kétkedés füstös-kúszó meglobbanások riadó villanások
ki tudja ignoro sejtelmem sincs talán-talán
én te mi ők ő mi ti én
A teljesség ezzel teljesedik be
az emberség ezzel emberesül meg
a metszett szavakat a motyogók élesítik
az öregség héja magja szára is a gyümölcsé
az alkony is a nappalé.

 

 

 

Taedium vitae

Öreg bak bűzét magamon
és ötvenféle ráncot
hej de utálom de unom
e növő rondaságot
Bölcsesség béke szeretet…
báj-duma: locska zajgás –
Ahol még urkodni lehet
ott virul a kitartás
Naponta tanulni muszáj
és valami kudarcot
a fordíthatatlan apály
elgörgeti a sarcot
Mikorra megérne reá
a fő-átokba fogni
talán már nem is tud e száj
csak félhülyén motyogni.

 

 

 

Kímélnének

Kicsi a város benne messze látok
seregestül enyéim a halálok
seregestül veszem magamra őket
– Kímélnének inkább hagynák erőmet
Féreg fagyottan kóbor macska éhen
ez most a rang mely adatna kilépnem
Gubbadva fekszem legjobb lenne váltig
s bambán durmolni virágfakadásig:
hogy mozgó földbe mégis ha muszájna
mégis mozdító nap alól kiválva
mégis az itt s ott között valamennyi
közzel a végső éjbe belemenni.

 

 

 

Intés gyermekeknek

Kisgyermekek s nagyobbak
ne tétlenkedjetek
használjátok ki gondosan
a perceket:
e szép időnek
nemcsak magát
meg kell őriznie
a tétovább
órákat is melyek
könnyen berogynak
ha megvéknyulnak vázai
majd a napoknak
Lám én is én is
minduntalan
visszakanyarodáson
kapom magam
De jól is tettem
hogy dzsungelos
vidéket hagytam el:
van bújni most
hová ahányszor
mint irtás közepén a vad
a megűzetett
pőrén marad
Lányok fiúk
szerezzetek
mint jövendő szegények
amit lehet
Csak rajta rajta
hogy jó mire lesz
elmélkedni azon
nem érdemes
Nézzetek rám:
így félig-deresen
nem gyűlik a zsákba
már semmi sem.

 

 

 

Megérezné

Valami földöntúli kutyaorr
a földöntúli szagokat
nyilván megérezné már szívemen:
gyakran topogtam a küszöb előtt
jártam a kerítésnél föl s alá
nézegettem befele és búcsúztam
s a kihajló fekete bokrok és
fekete virágok hozzám verődtek.

 

 

 

Szél

 

 

 

 

Az alkony ilyenkor

Az alkony ilyenkor az alkony
 
kárpótol egymaga
sivár ilyenkor a nappal
 
sivár az éjszaka
De az alkony az alkony – az égen
 
nyugat felé merev
kék-zöld-vörös kusza foltok
 
merengenek
Az égen az égen nagy-nagy
 
hézag szakad
a fényes foltok amonnan
 
mögüle látszanak
ahonnét nyugtatás jön
 
hová kérezkedés
találkozik ez a kettő
 
a béke s a küszködés
és meghajszol ahogy kell
 
aztán ölébe vesz
az alkony ilyenkor az alkony
 
a bolyhos a jég-eres.

 

 

 

A hideg is

A hideg is futna magától
a hideg is megmelegedne
áll s vágyakozik befelé
A legnagyobb bűn is megeshet
ebben a sundi némaságban
ki tudja mivel van teherben
Készen állok hogy ajtót nyissak
hogy beengedjem a lakásba
ha menekülne valaki.

 

 

 

Tél hava

Egyhangú könyvlapok unalmas szövegek
lapozni sincs kedvem ebben a januárban
A karácsonyi nagy kalandok izgató
lázaiból kivált nehéz így folytatódni
A virradni-se-kész éjeknek nincs határa
testem falainál sem változik a légkör
Igen csak képzelődni ünnepet idehozni
ilyenkor azt lehet csak kegyesen hazudni
Aztán ha valami történik s mégsem érek
a tavaszba piros napokat legalább
pirosakat viszek a földbe s a didergő
gyökereknek talán könnyebb lesz várakozni.

 

 

 

Hozzák

Órái a télnek e nem
 
bonthatók összegezhetők
a hullámzó erejű szél
 
zsinórján reszketők
a ragyogás meg az éj
 
peremei felől
a középső szürkeségbe
 
bújók a rémek elől
 
hozzák
 
a meleget
 
a fészek-vár-nyugalmat
 
a gyermekszem
 
tükrén a bizodalmat
 
a táruló
 
tenyeret és ölet
 
diónyi zugban
 
hegynyi örömet
órái a télnek ez anti-
 
gyümölcsöt érlelők
e tagolatlan tömbök e nem
 
bonthatók összegezhetők
e jégcsapok kopasz ágak
 
tőrein reszketők.

 

 

 

Hasonlat

Nyúzott törzsek fakó ágak csodálkozó
szemem bársonypuhán óvatosan
tapogat végig rajtuk: bennük a gyönyörű
virágok bennük a szorgalmas levelek
a fényűző gyümölcsök
a fényűző gyümölcsök Nyúzott emberek
jó munkások költők jutnak eszembe.

 

 

 

Fa

Kérgen belül
a tél s az élet csöndjében
nem volt-e jobb a fának?
A zavaros tavaszra zavaros
lelkesedéssel válaszolt
Éles hevek zajok tüntettek
s ő virággal lombbal
gyümölcs-fogantatással
mutatta szolidaritását
De aztán nem lett többé visszaút
Csak beljebb bírhat menni a
termés vak varsa-hálójába
tűrve a megnőtt támadási felület
sokasodott veszélyeit
s agyongyötörve kezdeni
a százszor áldott pihenést
(mely mégse cél mely mégse cél)
az új-nyári iszonyatért –

 

 

 

Elszáradt rózsatő

Bimbóját vagy virágát
leszedték mind leszedték
a magot a gyümölcsöt
elérni sose tudta
Télre gonddal befedték
tűnődhetett nyugodtan
s tavasszal hogy kitárták
többé rügyet se hajtott.

 

 

 

Tavaszi kertben

Mi is segítünk
ültetünk vetünk
bár nélkülünk is
menne jól tovább
de az emésztő
s termő föld hüvös
húsába túrni
kellemes dolog
aztán seregnyi kéz
amíg mi itt
szorgoskodunk és
később és előbb
csak egyre rombol
pusztít és zilál
s ezért a végső
mérlegen talán
javít kevéskét
gyermeteg hevünk
hogy oly serényen
ültetünk vetünk.

 

 

 

Szél

Szél szél szél három napja már
zúg a világ sziszeg
hőköl csapódik leng kaszál
határnyi zöld tüzek
Az éj az álom sem elég
nyugalmat az sem ad
nem emelheti ki fejét
akire rászakadt
aki az álló égre néz
hogy ott mentse magát
de rajta is forgó nehéz
felhők inalnak át.

 

 

 

Üdülőtelep

Csak sziluettjük s remegésük –
az utcasort suhanc nyárfák kísérik
Föl-föllódul gömbölydeden
az aszfalt puha melege – időnként
egy-egy élesebb szögletes
légár a tó felől oldalba kapja
Üdül a polgár noha nyögve
de akkor is: Mindent bele!
Sör kártya makacs röhögések
külön komfort a test külön
fortélyos igényeinek
Az ég feketül feketül
sziluettjük és remegésük
sincs már – szétoldódott – a fáknak
Az ég-sötét s a föld-sötét
záródó préspofái közt
jajveszékelő röhögések.

 

 

 

Knokke

Gát és móló és parti sétány
és játékváros
és játékváros Semmi kétség
itt is győzött az ember
Neki finomít homokot
az árapály-lélegzetű
vasszürke-zöld Északi-tenger
az ő magas kerekeken
vízbe futó sétahajóit
ringatja számára felejt a
móló síkos kőtömbjei
közt annyi rákot tengeri
csillagot kagylót és csigát
az ő kedvéért oly simán
ezerarcú hogy seregek
gurulnak gyors hajtányokon
szünet nélkül a part-vonalban
 
De én jártam kedélyes
fényben olyankor is itt amikor
kemény szél fújt a víz felől
s csak úgy mellékesen beszórta
a sárga keramitköves
utcát a padokat szemem
szám láttam földomborlani
a rengő síkot s éreztem akár
játékból is be tudnák fedni
e játékvárost és elrontani.

 

 

 

Azután is

Néhány önkéntes áldozat!
Lássák magukat azután is
ha már nem látják magukat
lássák sorsukat kereken
kicsit a sorson túlról is
Szamóca gyom paradicsom
veri bokámat lábom szárát
közöttük néhány áldozat
lássák magukat azután is
lássák sorsukat kereken
lássák kicsit a többiek
ha már nem látják magukat.

 

 

 

Késő

Félalkony-délutánba rendeltetett vidék
már-már az est porával is beszór az ég
Deleidet nem ismerem s fénylő reggeleid
nem botlok az ifjúval össze sem a gyermekkel itt
Ezek a bágyadt örömök csak úgy gyökértelen
lengenek napjaimon mint föltépett hínár a vizen
ezek a bágyadt örömök – itt bennszülött soha
leszek e vonzó földnek inkább gyarmatosa
Az árokban a tó felé szederbokor-sorok
piros-fekete szedreikbe belé se kóstolok
csak ízt adnak de semmi mást nem
Ó van útszél hol egy hibás szem
bőségszarut zúdít rám: csak kapkodom fejem
ahol ha lépek seregek lépnek együtt velem
Próbálom belakni e tájat aligha sikerülhet
amikkel barátkoznék ijedten menekülnek
Hibátlan konspiráció!
Hibátlan konspiráció! Azzal vigasztalódom
nyilván csak magukat védik ily furcsa módon
zajgó szerelmük ellen hogy majd könnyebb legyen
élniük egyszer itt már végképpen nélkülem.

 

 

 

Menekvés

Nemrég ha kinéztem
csak pár méterre láttam
több réteg tarkaságban
állt a kert elébem
A mozgó kisded függönyök
sárgulnak veresednek
s peregnek sorra peregnek
ritkulnak az ágközök
Túl túl eresztik
szemem a halott
falakig s megrekesztik
a halott falak ott
Túl túl eresztik
az időn is odáig ahol
temetők meresztik
sírkő-tüskéik a homály alól
Befordulok
nehéz az ősz nehéz
tárgyak évszaktalanok
közé menekít az ész.

 

 

 

Őszi napéjegyenlőség

A kert végén a horpadásban
köd ül már hajnalonként
mélyebbre süllyedünk a pusztulásban
fokonként
Már reggelente nem az álom-
gyűjtötte frisseség
izeg-mozog földön faágon
és nem a kedves ég
kínál sokértelmű vigasszal –
fa fű lapul
mit éjről-éjre most tapasztal
riasztva-új
s a virradat félelmes éggel
tárul fölébünk
világraszóló szürkeséggel
dermeszti vérünk
Csupán a vadszőlő pirosló
zászlói lengenek
buzdításként az egyre foszló
zöldek felett.

 

 

 

Révfülöp, október

 

I

A Fülöp-hegy mögül mintha a túlsó
lejtőről csúsznának föl a gerincre
s a lendülettől még följebb az égre
hajszolva szinte egymást rosszkedélyű
kajánsággal fakószürkén a felhők
s a napot egyre-másra eltakarják
Tanácstalan az őszi táj: a zöldet
még csaknem épen őrzi de a fény-árny
kavargásában kétkedik melyiknek
jobb hinnie melyik szabály s kivétel
De én tudom ha kicsit kora is még
záróráról beszélni új csirát csak
a pusztulás hajt s kertben réten erdőn
a parti parkban szőlőkben kövek közt
rokon a bomló vegetáció: a
negatív sarjadás és nemsokára
az gyűjthető csokorba
az gyűjthető csokorba Lám a tó is
másik szerepre készül: mind sürübben
párákba bújik nyilván próba végett
s az izgatott nád-nép nem győzi vinni
az egynemű híreket két irányban:
szünet nélkül súg-búg hogy ezt se azt se
érjék váratlanul az események
 

II

Szögletes kemény szelek
 
vándorlás otthontalanság
 
itt is ott is hontalanság
rendes fészkében a testben
nem nyugszik meg a lélek sem
 
rideg-hideg a világ
 
szem fül bőr nyelv orr egyet észlel
 
s hőköl menne is tovább
 
maradék reménykedéssel
hova menne? tüske nőtt
mindenütt ha út ha cél
csak a múltat a jövőt
az előre- s vissza-álmot
lakhatja meg aki fél
 
októberi koratél
 
cidrizteti
 
az emberi
 
a növényi s az állati nagy családot

 

 

 

Madár villámlik

Megrebben a fény a falon:
madár villámlik az ablak előtt
megrebben a fény rándul szilajon
megdöbben a fény: mi kerülgeti őt
Madár-suhanás tört pillanata
de elég s ami tárgyaimat
s engem biztatni tudott maga
most ő is rémülve-riad
Ó árny ó gyorsanölő
méreg mely a parttalan
derűbe ha dől rögtön vele nő
lesz csöppje határtalan
s a tetőkön az ágakon a legyötört
földön forgó ragyogás
gyásztakarót rettegve ölt
volt-nincs elmúlt a varázs.

 

 

 

Köd a városon

Az örömöket beszorítja
az öröm több lesz hogyha szétömölhet
a bánatokat beszorítja
a bánat több lesz ha szét nem ömölhet
Felülről: elvégeztetett
rendben vagy nem most már közömbös
alulról: fölforró csata
bizonytalan kigázolással
s talán formátlan fészek is
búvóhely mentség béke béke.

 

 

 

Ember az őszben

Kinyílik a tájék keze
lemond a tájék
elereszti az úgyse-tarthatót
A kerekült életek szétgurulnak
közönyös az ég-Polüphémosz
nem biztat nem sajnálkozik
ez a rend így rendeltetett
Óvakodva bóklász az ember
ne vesszen el a veszendőkkel
szervezi különös furfangjait
Ismét kivág a temetőből
ismét hídra kapaszkodik
a sírdombokon út nyilall át
csak a hídlábig ér az ár.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]