Egy szamócatő tavasszal

Túléltük senki sem segített a magunk erejéből
mi egyformák és nem egyformák s mind egyformák a rettegésben
Az ember sok-sok napon át felénk se nézett
egyformák és nem egyformák csak mi biztattuk egymást
mikor a jég-égről a jég-csillagok jég-tűi
szurkáltak irgalmatlanul mikor jég-szél siklott felettünk
s mi botcsinálta hősök tűrtük földhöz lapulva
Nekünk egyformáknak s nem egyformáknak milyen jó volt
hogy közösen viselhettük a szenvedést ha végigrángott
nyúzott szárainkon hajszálgyökereink hegyéig:
a közös jajjal a közös kín tengerébe ömlött
s ott megkönnyült külön gyötrettetésünk
S lám most hogy túl vagyunk a szörnyűségeken
s bársony az ég a csillagok gyémántkövek sugaraik
árvalányhaj-bolyhok s a szél zsongó izgalmakat
szít bennünk most hogy már mesélnénk
és emlékeznénk megnyugodva:
most jön az ember
éles vassal közénk vág kifordítja félredobja
a másformájúkat semmirekellő gaznak nevezi őket
tűzrevalónak
tűzrevalónak Pedig ők velünk voltak az éjek éjein
mikor az ember ránk se hederített
Nem értjük nem értjük nem értjük.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]