|
A népművelő Lemle Géza szellemének
| Hát most már sosem egyezünk meg? |
|
| Bár érveid csak növekednek, |
| csak súlyosodnak az időben, |
| igent nem hallsz már soha tőlem? |
|
| Ki erejénél többre képes, |
| többet ad, mint amije van, |
| árnyaiból mások számára fény lesz, |
| fázásaiból tűz, aki olyan, |
| mint te voltál, nyugton hagyhatja abba: |
| fala élőként sarjad magasabbra. |
|
| véknyul, gyöngül: kevés, kevés – |
|
| buggyant föl szavaid után, |
| hitted, hogy cseperedő áradás az. |
|
| Hitted, hitted: tetőtől-talpig egy-hit! |
| Örök kétely kínzottja, én, szokatlan |
| s kívántalak torpanni néha cseppnyit. |
|
| Ám te az anyák nagyszerű, |
| szelid-konok bizalmával szivedben |
| s kihajtottak, megnyúltak, bokrosodnak, |
| teremnek, vagy termő-virágosodnak, |
|
| ahogy az első tavasz nélküled, |
| az is, lám, fogyhatatlanul |
| ontja – mivel a mag már földbe hullt –, |
|
|