Szólítások

 

 

 

 

Mórát olvasva

Urak állata színre ember
állatnál sújtottabb mivel
tudja magáról sorsa rángó
keserű tenger keserű
ürmöt nyalint számról a nyelvem
s fulladok nincs visszafelé
nincs mód üvöltenem holott
nem volt elég kellettem volna
én is kellettem volna lám
én megmaradtam s hány öcsém
húgom alig-csont szeme sár
sár a szeme amire nézett
miért nem mihelyt szólni bírtam
miért nem kezdtem zúgni értük
sírni értük lázadni értük
ne annyi csont-öcsém ne annyi
csont-húgom annyi sárszemű
öcsém húgom
maradjon – –

 

 

 

Martyn Ferencnek

A Szem, a Szem…

Vétkei és erényei, bánatai és örömei, országa és eszközei, bonckés-dühe és képessége, társító dühe és képessége.

A gazdag-szemű gazdag-életű.

 

Iramló pillanat, hamar lépés, apró elfordulás: ömlik a csoda, zúdul, dől belé. A legnagyobb csoda, a köznapi, amit csak kevesedmagával észlel.

A gazdag-szemű tud, s hírül adja. Jókedvvel, fogyhatatlanul, a szikkadt-meder-lelkű irigyek, kancsal gyanakvók, apasztó tolvajbandák ellenére.

Lám, a szobor, a kép, a rajz! A híradás, mely ugyanakkor teremtés. Műterem-padlón, állványon, falon, könyvben, alapzaton, akárhol. Körülötte bámészkodók, meghatottak, undor, közöny, ünnepélyesség, parki fák, szemét, kutya-hagyaték, áhítat vagy szentségtörés.

Körülötte. Ő viszont azok körül. Mint egyenrangúak, mint joggal egy listára írhatók: fal, szék, szobor, papírkosár, kép, ablak, ésatöbbi. Nagy tisztesség, ha a jegyzékre nem anyaga nevén kerül: kő, márvány, tus, vászon, – hanem így: rajz, kép, szobor.

 

A gazdag-szemű a Törvény embere. Több ennél: Törvény maga is. Róla a Törvény megismerhető, lenézhető. A Törvény DNS-e egyben: eloszlik, hogy a Törvényt szétvigye, s fölépüljön újra meg újra.

Legkisebb nyoma is tiszteletreméltó. Nem utaló és emlékeztető, hanem teljes-jogú nagykövet, ahol csak megjelenik.

 

Ha csodapásztor csodafurulyája egybegyűjthetné mind a műved: Univerzum támadna Éggel, Földdel, Naprendszerrel, Dallal, Asszonnyal, Férfival, Termelőkkel és Védelmezőkkel.

A győzelem sok-sok jele ragyogna rajta: sokszor győztél az Iszonyún.

Elősompolygott szőrösen, karmosan, dög-pofával.

Megmutattad, leleplezted; tudtuk, ki ő, ki ellen kell a harc.

Elősompolygott szögesdrótosan, ujjai tűz-ágyúcsövek, szemgödre aknavető-fészek, és csupa vér, és csupa vér.

Megmutattad, leleplezted; tudtuk, ki ő, ki ellen kell a harc.

De megmutattad a Harmóniát is, a Nagyszerűt, a Csillagot.

 

Jött a boldog Tenger, a kék, a villámló hószín vitorlák.

Jöttek a sistergő szívű Hősök, akik oly büszkén, oly dali tékozlással adták másokért életük.

És jött a Szivárvány Lovag, a rettenthetetlen, akinek álmait a makulátlan nemesség álmának kábítószere szülte szűnhetetlenül.

Jöttek az ember szikár társai: a Munkaeszközök, erejükkel, ügyességükkel és mindenekfölött hűségükkel. Azzal a hűséggel, mely magát elrontja, hogy újakat teremtsen. A Munkaeszközök, a testet öltött Célszerűség e népes családja, mely azonban szép is akar maradni, nem úgy, mint például a vaksi, rezge lábú termelő kisüzemek, a kitenyésztett tojótyukok.

Jöttek, jöttek. És jöttek még sokan és sokfélék. Te megláttad, megismerted és megmutattad, tehát létrehoztad őket Univerzumod számára, vagyis mindenki számára, mindannyiunk számára.

Hogy gazdagságoddal gazdagabbak legyünk, lépésünk biztosabb legyen, hiszen Univerzumod a tiszta vonalak világa, s megtanít jól az emberi közlekedés szabályaira.

 

Ó, a vonal, a szín, a forma! A Szem világegyeteme s a Szem anyag-raktára. Ahol készen is meglel mindent, s ahol hozzávalót is bőven talál élni kívánó vízióihoz.

Boldogan remegnek a dolgok, mint asszonyok, kik várják az ölelést, vagy túl rajta, visszaidézik.

Boldogan remegnek a dolgok: közöttük jár a Létrehívó, a Szem gazdaga, a gazdag-életű.

 

 

 

Biberach szemével

Nősző dühében ez már falra mászna:
vérgőzös bak, se lát, se hall.
Herceg? – Heréjét szolgáló parázna!
Vinnyog, zihál, fújtat, kapar.
Amaz meg lábareszkető, riadt
kis nőstény: óvná lelkesen magát,
maradna tiszta, de húsába kap,
s már botladóvá perzseli a láng.
És a királyné és a jó urak,
a morgolódók s mind a csürhe egyben:
zajgó ripacs-had cifra színpadon.
Komédia! Mű-vágy-kedv-bú-harag!
Erény? Illem? Játszom, míg tartja kedvem,
aztán odább lézengek, s folytatom.

 

 

 

Ronsard utolsó otthonában

Csönd, béke… De nem úgy, mint ő akarta:
örökzöld lomb-árnyék helyett porát
négyszögletes, beírt márvány takarja,
és nyomja szívét, nyomja homlokát.
A megviselt falépcső, a szurág-
ta roppant asztal s körben erre, arra
gazdátlan tárgyai, a tág szobát
bezúgó árvaság torkom kaparja.
Kasszandra, Mária, Heléna és ki
vagy kik még! Nem volt nála hűbb lovag:
a név másult, a lángolás maradt.
A fő-fő hűség – bölcsen tudta – élni,
s a fő-fő hűtlenség az lesz, ha már
a halál dől rá, e sötét Loire.
 

Tours, 1968

 

 

 

Az öreg Milton

Ó, látomásom! A bukás után,
akkor se hittem volna, álmaimban
se hittem volna ezt a gyatrulást.
Nem arról van szó, hogy a nagyszerű
Sátánt reméltem megtalálni a
siralmas bűnösök bandáiban,
s hogy a naplelkű angyalt, Rafaelt
kerestem a vallásos egyletekben
vagy a papok között, s még azt se vártam,
hogy Ádám-rangú lényeket lelek
a szürke nyüzsgésben.
a szürke nyüzsgésben. De ennyi korcsot,
ilyen szutykos-kicsiny kókler-hadat,
mely a hatalom morzsalékain
civódva a hatalmasok mosoly-
ringy-rongyait vadássza, hogy belőlük
zsandár-öltönyt varrasson, és amely
nem kétszinű, de hetvenhét szinű,
s mellet-döngetve váltogat hitet;
s ilyen türelmes birkákat, akik
nemcsak megnyírni engedik maguk,
hanem a nekik lökött keserű
füvet is lelkes hálával zabálják –
haj, ennyi korcsot!
haj, ennyi korcsot! Túl az édenen
összébb ment a világ, kiűzetés
lett az én sorsom is. Menny és Pokol
térségein ki biztosan mozogtam,
s Turkesztántól Rómáig, Mexikóig:
ma ágy és asztal közt is csak botorgok.
Vak vagyok: bírhatlan-sok volt a fény.
De jobb így, új mocskot nem láthatok,
s a régit meg kimossa tán belőlem
a belső tündöklés, hogy csak nevessem
a teremtés e gyönyörű hibáit,
lányaim, kik naponta meggyaláznak,
nevessem, hogy fázós ebként kucorgok,
s a szomszéd fűszeres lett kényuram.

 

 

 

Inkább a válasz

A népművelő Lemle Géza szellemének

 
Hát most már sosem egyezünk meg?
Bár érveid csak növekednek,
csak súlyosodnak az időben,
igent nem hallsz már soha tőlem?
Ki erejénél többre képes,
többet ad, mint amije van,
árnyaiból mások számára fény lesz,
fázásaiból tűz, aki olyan,
mint te voltál, nyugton hagyhatja abba:
fala élőként sarjad magasabbra.
Idézgetem hangod: nehéz,
véknyul, gyöngül: kevés, kevés –
De hisz neked sem ez
volt érdekes,
inkább a válasz,
mely akármilyen tétován
buggyant föl szavaid után,
hitted, hogy cseperedő áradás az.
Hitted, hitted: tetőtől-talpig egy-hit!
Örök kétely kínzottja, én, szokatlan
heved gyakran sokalltam,
s kívántalak torpanni néha cseppnyit.
Ám te az anyák nagyszerű,
szelid-konok bizalmával szivedben
csak ültetted a gyönyörű
magvakat rendületlen,
s kihajtottak, megnyúltak, bokrosodnak,
teremnek, vagy termő-virágosodnak,
már nélküled,
ahogy az első tavasz nélküled,
az is, lám, fogyhatatlanul
ontja – mivel a mag már földbe hullt –,
az életet.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]