Időjáték

1968–1971

 

 

 

 

1970

 

 

 

 

1970

A cselekvés a gondolat
kicsit mindig csonka marad
manapság kicsit az marad
egy részük folyton elszakad
riadni borzalmak miatt
körüljárni borzalmakat
emelni eléjük falat
Az ember ír házat csinál
hegytetőre kaptat megáll
gürcöl kapar vonatra száll
zajgás után csöndet talál
asszonyánál lányainál
elbúcsúzik és visszavár
tesz-vesz sürög mint szokta már
De teljes szívvel sohasem
egy kicsit mindig üresen
de önfeledten sohasem
kicsit mindig lábujjhegyen
fegyelmezett-figyelmesen
ha szükség lesz rá kész legyen
ne óvatlan ne védtelen
Az ember fárad szomorul
pihenni asztalra borul
dühe fölgyűlik kiborul
nyújtózna feljebb konokul
minek hogy folyton lekonyul
hogy remegése sose múl
s ha nevet is szíve szorul?

 

 

 

Az űr küszöbén

Riaszt a tudós: idegen
égitestek élőlényeiről
beszél, hogy egyszer idelenn
megjelennek, s kitör
a bolygóközi háború,
s a Föld, a nyomorult
ha végre talán
addigra megtanult
győzni magán,
kezdheti majd elölről.
Lehet, ki tudja, lehet,
lehet, hogy mesterölő,
furfangos fegyvereket
hoz az ottani űrrepülő,
úr lenni akar,
hódítani vágyik,
ahogy az emberi faj
csinálja idáig,
lehet, ki tudja, lehet.
De hát az is lehet,
hogy mi, szegények
csak gyöngeségeket,
csak a magunk-festette képet
látjuk beléjük,
hogy még nem értjük,
amit bölcsen s mindenki tud ott:
mily roppant kincs az élet,
hogy nincs nála nagyobb.
Vagy az is lehet, ha szemébe néz
egymásnak az űrrepülő
s az először elé-kerülő
ember: a szenvedés
szemükben gyámoltalanul
rebegni kezd,
s e közös nyelven szótlanul
megérti tolmácstalanul
egymást az meg emez.

 

 

 

Nagyítás

Antonioni filmjére

 
Elveszett
Elveszett elveszett az ember
Csak gyomrának csak nemzőszervének maradt
kifele csápja
a szív a bőr határai közé szorult
Elveszett
Elveszett elveszett az ember
A szív a bőr határai között
lázong üvölt
 
de csak az ágyék csak a bendő
 
ad róla hírt fonákul
Bújik mámorok közegébe
mert elveszett
mert szeretné hogy megtalálják
de annál inkább
de elvész annál inkább
mert olvadt fém a mámor
mert ráfolyik
és meghűl rajta megkeményedik
elvész annál inkább az ember
Lázong üvölt
a szív
 
de csak az ágyék
 
csak a bendő
 
ad róla hírt fonákul
 
de csak az ágyék
 
igyekszik kötni máshoz
 
de csak a bendő
 
hurkolni a világhoz
Pedig csupán két szív: két ember
csupán három szív: három ember
forrás és torkolat csak szív lehet
Elveszett
 
elveszett az ember
 
s a gomba-forma felhő
 
iszonyat
 
ha tán mégis lehull
 
majd élő temetőre hull
Lázong üvölt
a szív
Az alvadt vér bugyogni kezd a sebből
más göncben újra itt a gyilkos
Auschwitz Oradour Kragujevác
Magány Magány Magány – –

 

 

 

Advent

Hát most megint Jézuska jászol
Mennyből az angyal hülye áhítat
játék gyerek család pityergés
fészekvágy idétlen idill
tömött bendő csillagok ünnep
S percenként szakszerűbb pokol
Ész települ a fegyverekbe
lassan maguk cselekszenek
önállósult vadászkutyák
A szív csődje közhírré tétetett
Aki kővel dob… Aki jobb orcádat…
Boldogok a… Szeresd felebarátod…
Bocsáss meg nékik…
Bocsáss meg nékik… Nyál nyál cukrozott
Kenyér bal orca megbocsátás:
trágyája az anti-világnak
A szív csődje közhírré tétetett
Ocsúdjatok!

 

 

 

A csönd

Nő a zaj – A kifele néző
szem lassan semmit se lát
vagy fölszínt kérget Pedig mennyivel
több a világ!
Szemet a csönd nyitogat
fület a csönd nyitogat
szájat a csönd nyitogat
úgy hogy megérje
A szikla zúgva omlik a virágra
hangtalan a virág növése.

 

 

 

Politika

A politika a konyhában,
 
az a politika.
A politika a szobában,
az ágyban, asztalnál, a munkapadnál
s a szív rejtekhelyein,
 
az a politika.
Mert írni könnyű
és beszélni is.
De hogy mit érnek:
 
a konyha rá a bizonyság,
 
a szoba, asztal, ágy és munkapad
 
s a szív rejtekhelyei.

 

 

 

Szólítások

 

 

 

 

Mórát olvasva

Urak állata színre ember
állatnál sújtottabb mivel
tudja magáról sorsa rángó
keserű tenger keserű
ürmöt nyalint számról a nyelvem
s fulladok nincs visszafelé
nincs mód üvöltenem holott
nem volt elég kellettem volna
én is kellettem volna lám
én megmaradtam s hány öcsém
húgom alig-csont szeme sár
sár a szeme amire nézett
miért nem mihelyt szólni bírtam
miért nem kezdtem zúgni értük
sírni értük lázadni értük
ne annyi csont-öcsém ne annyi
csont-húgom annyi sárszemű
öcsém húgom
maradjon – –

 

 

 

Martyn Ferencnek

A Szem, a Szem…

Vétkei és erényei, bánatai és örömei, országa és eszközei, bonckés-dühe és képessége, társító dühe és képessége.

A gazdag-szemű gazdag-életű.

 

Iramló pillanat, hamar lépés, apró elfordulás: ömlik a csoda, zúdul, dől belé. A legnagyobb csoda, a köznapi, amit csak kevesedmagával észlel.

A gazdag-szemű tud, s hírül adja. Jókedvvel, fogyhatatlanul, a szikkadt-meder-lelkű irigyek, kancsal gyanakvók, apasztó tolvajbandák ellenére.

Lám, a szobor, a kép, a rajz! A híradás, mely ugyanakkor teremtés. Műterem-padlón, állványon, falon, könyvben, alapzaton, akárhol. Körülötte bámészkodók, meghatottak, undor, közöny, ünnepélyesség, parki fák, szemét, kutya-hagyaték, áhítat vagy szentségtörés.

Körülötte. Ő viszont azok körül. Mint egyenrangúak, mint joggal egy listára írhatók: fal, szék, szobor, papírkosár, kép, ablak, ésatöbbi. Nagy tisztesség, ha a jegyzékre nem anyaga nevén kerül: kő, márvány, tus, vászon, – hanem így: rajz, kép, szobor.

 

A gazdag-szemű a Törvény embere. Több ennél: Törvény maga is. Róla a Törvény megismerhető, lenézhető. A Törvény DNS-e egyben: eloszlik, hogy a Törvényt szétvigye, s fölépüljön újra meg újra.

Legkisebb nyoma is tiszteletreméltó. Nem utaló és emlékeztető, hanem teljes-jogú nagykövet, ahol csak megjelenik.

 

Ha csodapásztor csodafurulyája egybegyűjthetné mind a műved: Univerzum támadna Éggel, Földdel, Naprendszerrel, Dallal, Asszonnyal, Férfival, Termelőkkel és Védelmezőkkel.

A győzelem sok-sok jele ragyogna rajta: sokszor győztél az Iszonyún.

Elősompolygott szőrösen, karmosan, dög-pofával.

Megmutattad, leleplezted; tudtuk, ki ő, ki ellen kell a harc.

Elősompolygott szögesdrótosan, ujjai tűz-ágyúcsövek, szemgödre aknavető-fészek, és csupa vér, és csupa vér.

Megmutattad, leleplezted; tudtuk, ki ő, ki ellen kell a harc.

De megmutattad a Harmóniát is, a Nagyszerűt, a Csillagot.

 

Jött a boldog Tenger, a kék, a villámló hószín vitorlák.

Jöttek a sistergő szívű Hősök, akik oly büszkén, oly dali tékozlással adták másokért életük.

És jött a Szivárvány Lovag, a rettenthetetlen, akinek álmait a makulátlan nemesség álmának kábítószere szülte szűnhetetlenül.

Jöttek az ember szikár társai: a Munkaeszközök, erejükkel, ügyességükkel és mindenekfölött hűségükkel. Azzal a hűséggel, mely magát elrontja, hogy újakat teremtsen. A Munkaeszközök, a testet öltött Célszerűség e népes családja, mely azonban szép is akar maradni, nem úgy, mint például a vaksi, rezge lábú termelő kisüzemek, a kitenyésztett tojótyukok.

Jöttek, jöttek. És jöttek még sokan és sokfélék. Te megláttad, megismerted és megmutattad, tehát létrehoztad őket Univerzumod számára, vagyis mindenki számára, mindannyiunk számára.

Hogy gazdagságoddal gazdagabbak legyünk, lépésünk biztosabb legyen, hiszen Univerzumod a tiszta vonalak világa, s megtanít jól az emberi közlekedés szabályaira.

 

Ó, a vonal, a szín, a forma! A Szem világegyeteme s a Szem anyag-raktára. Ahol készen is meglel mindent, s ahol hozzávalót is bőven talál élni kívánó vízióihoz.

Boldogan remegnek a dolgok, mint asszonyok, kik várják az ölelést, vagy túl rajta, visszaidézik.

Boldogan remegnek a dolgok: közöttük jár a Létrehívó, a Szem gazdaga, a gazdag-életű.

 

 

 

Biberach szemével

Nősző dühében ez már falra mászna:
vérgőzös bak, se lát, se hall.
Herceg? – Heréjét szolgáló parázna!
Vinnyog, zihál, fújtat, kapar.
Amaz meg lábareszkető, riadt
kis nőstény: óvná lelkesen magát,
maradna tiszta, de húsába kap,
s már botladóvá perzseli a láng.
És a királyné és a jó urak,
a morgolódók s mind a csürhe egyben:
zajgó ripacs-had cifra színpadon.
Komédia! Mű-vágy-kedv-bú-harag!
Erény? Illem? Játszom, míg tartja kedvem,
aztán odább lézengek, s folytatom.

 

 

 

Ronsard utolsó otthonában

Csönd, béke… De nem úgy, mint ő akarta:
örökzöld lomb-árnyék helyett porát
négyszögletes, beírt márvány takarja,
és nyomja szívét, nyomja homlokát.
A megviselt falépcső, a szurág-
ta roppant asztal s körben erre, arra
gazdátlan tárgyai, a tág szobát
bezúgó árvaság torkom kaparja.
Kasszandra, Mária, Heléna és ki
vagy kik még! Nem volt nála hűbb lovag:
a név másult, a lángolás maradt.
A fő-fő hűség – bölcsen tudta – élni,
s a fő-fő hűtlenség az lesz, ha már
a halál dől rá, e sötét Loire.
 

Tours, 1968

 

 

 

Az öreg Milton

Ó, látomásom! A bukás után,
akkor se hittem volna, álmaimban
se hittem volna ezt a gyatrulást.
Nem arról van szó, hogy a nagyszerű
Sátánt reméltem megtalálni a
siralmas bűnösök bandáiban,
s hogy a naplelkű angyalt, Rafaelt
kerestem a vallásos egyletekben
vagy a papok között, s még azt se vártam,
hogy Ádám-rangú lényeket lelek
a szürke nyüzsgésben.
a szürke nyüzsgésben. De ennyi korcsot,
ilyen szutykos-kicsiny kókler-hadat,
mely a hatalom morzsalékain
civódva a hatalmasok mosoly-
ringy-rongyait vadássza, hogy belőlük
zsandár-öltönyt varrasson, és amely
nem kétszinű, de hetvenhét szinű,
s mellet-döngetve váltogat hitet;
s ilyen türelmes birkákat, akik
nemcsak megnyírni engedik maguk,
hanem a nekik lökött keserű
füvet is lelkes hálával zabálják –
haj, ennyi korcsot!
haj, ennyi korcsot! Túl az édenen
összébb ment a világ, kiűzetés
lett az én sorsom is. Menny és Pokol
térségein ki biztosan mozogtam,
s Turkesztántól Rómáig, Mexikóig:
ma ágy és asztal közt is csak botorgok.
Vak vagyok: bírhatlan-sok volt a fény.
De jobb így, új mocskot nem láthatok,
s a régit meg kimossa tán belőlem
a belső tündöklés, hogy csak nevessem
a teremtés e gyönyörű hibáit,
lányaim, kik naponta meggyaláznak,
nevessem, hogy fázós ebként kucorgok,
s a szomszéd fűszeres lett kényuram.

 

 

 

Inkább a válasz

A népművelő Lemle Géza szellemének

 
Hát most már sosem egyezünk meg?
Bár érveid csak növekednek,
csak súlyosodnak az időben,
igent nem hallsz már soha tőlem?
Ki erejénél többre képes,
többet ad, mint amije van,
árnyaiból mások számára fény lesz,
fázásaiból tűz, aki olyan,
mint te voltál, nyugton hagyhatja abba:
fala élőként sarjad magasabbra.
Idézgetem hangod: nehéz,
véknyul, gyöngül: kevés, kevés –
De hisz neked sem ez
volt érdekes,
inkább a válasz,
mely akármilyen tétován
buggyant föl szavaid után,
hitted, hogy cseperedő áradás az.
Hitted, hitted: tetőtől-talpig egy-hit!
Örök kétely kínzottja, én, szokatlan
heved gyakran sokalltam,
s kívántalak torpanni néha cseppnyit.
Ám te az anyák nagyszerű,
szelid-konok bizalmával szivedben
csak ültetted a gyönyörű
magvakat rendületlen,
s kihajtottak, megnyúltak, bokrosodnak,
teremnek, vagy termő-virágosodnak,
már nélküled,
ahogy az első tavasz nélküled,
az is, lám, fogyhatatlanul
ontja – mivel a mag már földbe hullt –,
az életet.

 

 

 

Fészek

 

 

 

 

Mégis könnyebb

Rajongások fölborzolódó
idegek eltökélt kigázolás
a kuszaságból a nagy cél felé
régi régi szerelmeim
Másképp lett másképp csinálom ma már
nem látják az asszonyszemek
nem hallják az asszonyfülek
nem gondolják az asszonyok
Bennem izzanak lobogóra
találkozások bennem
bágyadnak el és hunynak el
az én örömeim javára
az én növekvő bánatomra
Fanyar bölcsesség? Úgy bizony
s nem könnyű lenni csatatér sem
De ha belül a vereség
mégis könnyebb kibírni
A harc folyik nemcsak szokásból
a szív halálig didereg
halálig keres fészket takarót
s folyton gyávábban folyton hevesebben

 

 

 

Nem történt semmi

Ágyad habár vetetlen
s lélegzetvételed sem
dagasztja párnaképpen
az éj csöndjét körébem
hogy mint a régi gyermek
mélyében úgy pihenjek
oly kő-megbonthatatlan
zenélő nyugalomban –
Szálltál zajos vonatra
s maradtam bár magamra
velünk egy-lélek egy-test
nem történt semmi kedves.

 

 

 

Hogy példa is lehessünk

Ha már egyszer kiváltál milliárdok
félelmes nyüzsgéséből ha kemény
léptekkel utamba kerültél
ha már egyszer én is oly biztosan
vártalak mint ki régtől tudja jöttöd
ha már a rendhez tartozik találkozásunk
(és mennyi sok minden történt ezért:
fűszál csillag hold nap békék hadak
lettek mozogtak dúltak múltak el):
legyünk hívők szilárdak béketűrők
hogy példa is lehessünk másokért.

 

 

 

Temetés előtt

 

I

Hát ha igaz most már hatalmas
Szemét száját végképp becsukta
ágyékát is végképp becsukta
MEGHALT
MEGHALT eltehetetlenült
Hát ha igaz most már hatalmas
Itt ül mellettem és néz fölényesen és szánakozva
Mindent tud mint az Ószövetség 7-800 évet élt agg holtjai
s a csecsemőhalandóság néhány napos vagy hetes áldozatai
Mindent tud
Mindent tud egész lett kerek
 
Mellettem ül néz
 
melletted ül néz
 
mellette ül néz
 
mellettünk
 
mellettetek
 
mellettük
s a negyedik ötödik hatodik s milliomodik személy
 
mellett ül és néz
Ahogy éppen akarja
 
mert hatalmas
 
mert mindent tud egész kerek
Gyerünk az ájtatos mesékkel!
 
Az Atya ölében
 
csillagkoszorúban
 
angyalok karában
 
szeráf muzsikában
 
ebben meg amabban –
S arról szó sincs hogy elkezdett rohadni
 
Vagy ha szó van az más
 
ami rohad nem ő
 
a hullakamrában a jégen
 
csak teste dérpárásodik
 
csak teste fagy
Gyerünk a gyalogos mesékkel!
 
Szerteoszlik fűbe fába
 
pillangó lesz és virág lesz
 
egyszer volt nem lenni nem bír
S ha rohad csak azért hogy megmaradjon
 
De hát a földbarna-haj-keretezte
 
sárga homlok alatt
 
levélzöld szeme
 
de hát zene-hangja
 
de hát nevetése
 
de hát határtalan szíve?
Nem ül nem néz semmit se tud
 
Temessük el
 
keményedjünk
 
józanodjunk
 
könnyzacskóink
 
apasszuk el!
 

II

Hagyjuk meg a nap és a levegő
 
bizalmát:
  bizalmát: dugjuk előle ezt a szégyent
Az ív két vége
Az ív két vége jobb ha a földbe nyúlik
Ma még sorára vár csak a halott
 
Észlelnem kellene valahogyan
 
fújhat felőle szél
 
vagy anélkül is
 
jó vezető a lég
Nem észlelem
Nem észlelem fáj
fájNem észlelem jobb lesz eltemetni
 

III

 
Hogy se az ájtatos mesékre
 
hogy se a gyalogos mesékre
 
rá ne szoruljunk
 
Az idő vize lemossa a vért
 
az idő itatósa fölszívja a nyögést
 
az idő köde puha tánc-mozdulatokká a varázsolja a kín rúgásait
Aztán ameddig bírja az önző emlékezet
ameddig talál még valami ehetőt-ihatót benne magának
 
addig éljen
Később csak név legyen néhány adat
 
majd ez a kagylóhéj is törjön össze
 
mert így a rend
 
mert minden más hiúság
 
Siessünk
 
siessünk
 
temessük el!

 

 

 

Családi följegyzések

 

1

Eszter, Noémi, Zsófia: három
(Eszter a nagy,
Noémi a középső,
Zsófia a kicsi) lányom.
 
Ó, ha jönne, csak ne jönne,
 
csak ne jönne, ó, ha jönne,
 
jönne értük három derék legény:
 
megköszönném,
 
nem köszönném
 
meg én.
 

2

Nem születtem apának én sem,
ti adtátok neveltetésem.
Melyőnk kapott többet, ki tudja?
 

3

Pogány szentkép: középen lebegek,
négy nő fog át és tart a föld felett.
Ha olykor boldog lennem lehetett:
őket illeti köszönet.

 

 

 

Kör

 

 

 

 

Novemberi délelőtt

Elvette városom a köd
a jó kalandok lépcseit
a tűzfalakat füstöket
ablak-hunyorításokat
szeszélyes utca-árkokat
a zajok lánca elszakadt
önállóan ömlengenek
a menekülés lépcseit
maradt a négy fal semmi több
ennyi maradt csak semmi több
még a család is szétfutott
dolgai után
maradt a négy fal s kezesült
tárgyaim ezek a csaló
növendék-ringyók akiket
később más tesz kezessé
hogy vallató és vallatott
hogy börtön és fogoly legyek
magam körös
magam körül
kívül magamon
és belül
Ó novemberi délelőtt!

 

 

 

Kör

A föld alá bújt
magára húzta az őszt
Benőtt seb elnémult vihar
zsongó szép béke béke
Nem nyughatik
örök parancs a termés:
az illetékes évszak
kegyetlenül fölijeszti.

 

 

 

Hatalmasabb

Semmi bánat! az évelők
túlélik
Lám még jelképnek se jó
az ősz hogy búcsú elmúlás stb.
Mosolyra húzódik a szám
Az egy-nyári magot terem
petét rak
a többi meg
egyéb fondorlatokkal játssza ki
Cingár szunyog zümmög fülem körül
alábukó
hegyeknél
hidrogénbombánál
hatalmasabb

 

 

 

A kert csontváza

A légi dög-kukac a szél
lefoszlatta húsát a fáknak
csak a kert csontváza maradt
A lombok útvesztőiben
nemrég a gyermeki kaland
izgalmával barangoló szem
hidegen villan ki az égre
Csak a kert csontváza maradt
– De ez a fontos ez a lényeg
ez a sűrített létezés
ez a csontváz a húsnövesztő
– Igen amíg erős a lélek
s tud öltöztetni adni könnyen
ha kedve éppen erre szottyan
s marka nem üresedhető
– Hanem ha már megtépetett
hanem ha már támaszkodik
hanem ha fogytán vagyona:
– a gallyak ágak bogai
szegény szeme gömbjére kúsznak
mint felrobbantott földgolyó
iszonyú repedései.

 

 

 

Körtefa

A piros, a legnagyobb dolgok színe bújik elő a körtefa hullni-készülő levelein.

A szörnyű kopárság előtt a fa látványos emléket támaszt magáról.

A tétlenség és kiszolgáltatottság rém-hetei előtt hajlandó páváskodni is.

Bezzeg a nagy munkaidőben: a virágzás, kötés, termésnevelés idejében eszébe se jut ilyesmi. Zöld uniformisban gürcöl, mint a többiek. Ki sejtené, hogy mire képes?

Néhány elkésett gyümölcs árválkodik még a levélhíjas lomb között s néhány a fa alatt.

Gyönyörű forma a körte-forma. Ahogy a szárnál vékonyhengerdeden elindul, aztán finoman szélesedve gömbalakba megy át! Ülő nő háta, dereka, csípője; görög és mindenféle kancsók mintája. S a világító testeké is.

A törzs tömörsége! Fametszet-dúcokként a körtefát szeretik a grafikusok. A kéreg repedései! Házikenyér gyürkéje ilyen.

Ágai, gallyai, mintha szeszélytől, ijedtségtől vagy váratlan gondolattól: egyszercsak hirtelen elfordulnak. Nem ívesen, simán, hanem szögletesen, görcsösen. Embermódra.

A gallyak itt-ott megvastagszanak, mint terhes nő dereka. A jövő évi termés helyei ezek, a fa méhei.

Íme, egy télikörte-fajta. Október táján még kemény, barátságtalan, legföljebb enyhén cukrosvíz-ízű. A polcokon aztán, a végleges társas magányban érni kezd. Kívülről semmit se kap többé, de ami benne van, az minden molekulájában érvényessé válik, s mozgósít szivárvány-ízeket, száz-ráncú zamatokat, kényes aromákat.

De a fának erről sejtelme sincs már.

 

 

 

Őszi kert

Ami a föld felett maradt,
az élet periszkópja csak.
Az élet lent a föld alatt
az elmúlás ellen halad.

 

 

 

Tevékeny ősz

Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt
De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.

 

 

 

Téli napsütés

Szikrázó nap a szikrázó havon
jég-forróság jég-izzás
jég-forróság jég-izzás Megviselt
szívemre bíróként mered a kert:
e kés-él-fényt már nem vállalhatom
Szép a törvény a vesztes homlokára
jobb mégis a kímélet félhomálya.

 

 

 

Valami tudja

Ragyoghat itt benn csodavilág akármilyen
lebeghet jó meleg déli növények
kis erdeje virulhat egzotikus vidék
az ablakdeszkán elefánttal zsiráffal
kétpúpú tevével zsonghat szelid zene
ülhet a szájakon cukor-mosoly
bolyonghat a lélek kedvére bolyonghat:
nem fogja le inkább földobja a test –
Valami azért sajog valami azért tudja hogy
kívül nincs minden rendben hogy a kert
s messzebb az egész táj alig bújik ki reggelente
a tapadó hideg sötétségből máris megint belézuhan
hogy sorozatos haldoklás jaja zúzza az alvadt levegőt
amint a csont-fagyott gallyak élesen megsuhintják
s a madarak alázkodása a ház körül nem természetes
valami tudja hogy a hó nemcsak fehér nemcsak puha
nemcsak takaró nemcsak játékeszköz hanem
lucskos is páncél-rideg is farkas-uszító út-rekesztő
ember-fagyasztó valami tudja hogy itt belül
éber védekezés folyik mely ha kicsit is föllazulna
baj lehetne könnyen valami tudja hogy
a békességes idill ellenére
a részvét éppen úgy helyénvaló mint a szorongás.

 

 

 

Fák a télben

A sompolygó fagyok között
a ködbolyhos nappalok-éjek
rettenetében mi hasznotok abból
hogy rátok gondolok?
Jóságom reklámja csupán
érzelmes panteizmus
Nektek mégis le kell csavarnotok
lámpáitokat alig-pislogóra
el kell mégis búcsúznotok
pár gallyatoktól ágaktól
el kell azért esetleg
az egész kerttől és örökre
Mert míg én cifrán szervezett
tárgyak védelmében a rémet
inkább tudom csak mintsem érzem
s kiváncsiságom szítja inkább
ti addig gyalázat az ősi
egyoldalú csatát
vívjátok magatokra hagyva
Szégyellek kimenni közétek
kik nem nézhettek máshogyan rám
csak mint a kórház
nehéz betegei az ágyaik közt
részvéttel mozgó egészségesekre.

 

 

 

Fenyőfa

Fenyőfácska fenyőfácska
gyönge ágaid csoda hogy kibírják
Gyönge ágaid évente szürkülnek
gyönge ágaid évente szegényednek
díszei ócskulnak
cukrai keserülnek
Gyönge ágaid évente izgatóbbak
várost világot életet
életet örömet szerelmet
bánatot hordanak
több mint ötven rétegben
Lám hull a hó
kölyök-tenyérnyi pelyhek ringanak le
több mint ötven karácsony
ötven tél élete
élete öröme szerelme
bánata rajtuk
s a csukott ablakon át
fenyőfácska fenyőfácska
ezek is gyönge ágaid közé bújnak.

 

 

 

Hó alatt

Kalász Mártonnak

 

I

A város ferdéi és vízszintesei fehérek, csak a függőlegesek maradtak saját színükben. S még mindig ömlik a hó. Sűrűn, öklömnyi pelyhekben.

Szigetem szigorúan sziget: senkit sem engedek rá, hogy mindenki ráférjen.

 

II

Ilyenkor tanulnak pótolhatatlan-sokat a fák. Ezeken az éjszakákon. Örökké a pusztulás partszélein imbolyognak, s jószerencséjük óvja csak őket, nem akaratuk.

Hogyan nézek szemükbe majd tavasszal? Kibírom-e a szenvedés túlpróbáltjainak jogos fölényét?

 

III

De tán a pusztulás is él? S ez iszonyatos éjeken maga is fél a pusztulástól? S az élők önként táplálják az általános rettenetben, mely együttérzővé nevel?

 

IV

Alkonyatkor lobogó-vörös volt az égalj. Nem vérvörös, hanem lángvörös, tűzvörös. Aztán megtört a vörösség, később kialudt, s fekete lett a világ, fekete, fekete. Amilyen a legmélyebb pokol lehet, a valóban mindent, még a színeket is elnyelő.

 

V

Ám néhány napja már rövidebbek az éjszakák. Egy-egy kakas-lépéssel csupán. A kakaslépések azonban nyílegyenes utat jelölnek csillagaikkal, s az út végről zöld és ibolyaszín sejlik a villogó fehér fölött.

 

 

 

Télvég

Suhognak a születendők
a küszöbön besuhogni
ha a kapuk kitárulnak
suhognak a könnyű-lengék
a merészek a tülekvők
besuhogni benn maradni
Aztán sors lesz valahányból
Kizuhannak kicsapódnak
előbb-utóbb kiszakadnak
ajjal-bajjal sírva-ríva
két nemlét közül a rosszba
a rosszabba kizuhannak
Pedig másképp is lehetne:
gyérebb bölcső kevesebb sír.

 

 

 

Meg kell érkeznie

Föltámadunk megyek súgom a kertnek
(Engem az ész s a naptár megneveltek)
Föltámadunk a csappanó erő
csak bírja ki míg zúzos az idő
Meghallanak? A fű jégcsipte sárga
csontként zörög a körte görbe ága
A rügybogok ők még talán –
Akárhogyan de nem fogom be szám
Majd nyáron is mondom a kajszifának
rejts el midőn e padra hull a fáradt
hol fény meg árny foltoz tele
a békesség különleges jele
Hogy kívül is a kakofon zsivajban
még észlelik a csöndet állni rajtam
és észlelik hogy a hajam
növényillattal rakva van
Majd nyáron is mondom a verebeknek
zajongjatok és a szegélyköveknek
majd nyáron is hallgassatok
páros példát mutassatok
Makacs gyomok veletek hadakozni
alvó lárvák kelletek sokasodni
s aminek itt az élethez köze
nagy útjáról meg kell érkeznie
Föltámadunk járok búgom s igérem
hívő gazda a februári télben
mikorra már alig-alig lehet
elhitetni a bízó híreket

 

 

 

Perjefű

A perjefű e pár tenyérnyi
helyen most 70 tavaszán
nagyon fontos nagyon fontos dolog
itt és most ő az életért felel
Megtörténhetne hogy maga maradna
csillag-tűz-ég zuhanások után
aszályok görcsei után
kozmikus borzalmak után
A kert gazdáját a rémlátomások
a világ gazdájává nevelik
a garázda élősdiség
egyszer talán még áldás is lehet:
vereségből kimentett lobogó
törvények őrzője példázata
az egyetemes pusztulás
inségében rossz emlékezetében.

 

 

 

Egy szamócatő tavasszal

Túléltük senki sem segített a magunk erejéből
mi egyformák és nem egyformák s mind egyformák a rettegésben
Az ember sok-sok napon át felénk se nézett
egyformák és nem egyformák csak mi biztattuk egymást
mikor a jég-égről a jég-csillagok jég-tűi
szurkáltak irgalmatlanul mikor jég-szél siklott felettünk
s mi botcsinálta hősök tűrtük földhöz lapulva
Nekünk egyformáknak s nem egyformáknak milyen jó volt
hogy közösen viselhettük a szenvedést ha végigrángott
nyúzott szárainkon hajszálgyökereink hegyéig:
a közös jajjal a közös kín tengerébe ömlött
s ott megkönnyült külön gyötrettetésünk
S lám most hogy túl vagyunk a szörnyűségeken
s bársony az ég a csillagok gyémántkövek sugaraik
árvalányhaj-bolyhok s a szél zsongó izgalmakat
szít bennünk most hogy már mesélnénk
és emlékeznénk megnyugodva:
most jön az ember
éles vassal közénk vág kifordítja félredobja
a másformájúkat semmirekellő gaznak nevezi őket
tűzrevalónak
tűzrevalónak Pedig ők velünk voltak az éjek éjein
mikor az ember ránk se hederített
Nem értjük nem értjük nem értjük.

 

 

 

Gyümölcsfa

Kedvedre ágat se hajthatsz
nem virágozhatsz teremhetsz
kerti szolga gyümölcsfa
Ha kimerültél
vagy pihenni próbálsz
nem élsz sokáig
Ahogy az öregasszonyt
téged is
iparkodnak kihagyni
Látható a szél:
hózápor a kerten
szédítő márciusi forgatag
Még ezt is ezt is
el kell viselned
a megítéltetés előtt
mikor a gazda
végigjárja rendre
földhözragadt cselédeit
hogy megjelölje
melyik tövére
vettessék a fejsze.

 

 

 

Ez a hónap

Ez a hónap ez már
több ez márciusnál:
nemcsak rügyfakasztó
nemcsak földlyukasztó
nemcsak kelesztő
ez már ugyan növesztő
Tőr-szelekből szellők
torsból szép füvellők
kóc-foltokból árnyak
lettek nőttek állnak:
alig fölébredt
nyújtózik lám az élet
Rejtelmek borongnak
szorgalmak forognak
műhelyek duhognak
vigságok suhognak
mint a mesében
a teremtés hevében
Ez a hónap ez már
több ez márciusnál:
együtt öccse bátyja
párja folytatása
fa és virágzás
együtt nyelv és kiáltás.

 

 

 

Csoda

Csoda hogy nem tévesztik el
hogy egyik sem téveszti el
Pedig csak néhány négyszögöl
pedig a föld is ugyanaz
a nap a szél a levegő
és az eső is ugyanaz
de ők mégsem tévesztik el
csinálja rendületlenül
a maga dolgát mindahány:
széles karéjos fogazott
fűrészes szabdalt levelét
fészkes pillangós ajakos
virágát s hozza konokul
termését ilyent vagy olyant
a magáét mindig csak azt
és nem téveszti soha el.

 

 

 

A tó vihar után

Késő van este van
inkább csak érezem
a tó lágy női testét:
illata rámömöl
orromba vág megüt
elkábít és fölizgat
hallom verőerét
szívét a sürgeteg
organizmus megannyi
apró nagy még nagyobb
csöndjét neszét zaját
hullámzó női test
szeretkezés után
lassacskán higgad el csak
olykor még megremeg
mozdít kicsit magán
hallom neszét zaját
olykor még nyög motyog
sóhajt enyhén sikongat
párázó női test
eleven tűzparázs
ráhajlik boldogan
a hűs növényi ég.

 

 

 

Madárhangok

A madárhangok más-más lyukakat
 
vágnak a csönd falába
más-más díszeket cifraságokat
 
aggatnak a csönd falára
más-más képeket arcokat
 
rajzolnak a csönd falára
A madárhangok más-más ízeket
 
öntenek szét a számba
más-más lobogást lázat remegést
 
indítanak húsomban
más-más textúrát felszínt tapadást
 
idéznek ujjbegyemre
A madárhangok egybeszövődnek
 
összefonódnak
hol szépen hol gubancosan
föl-alá suhannak kerengenek
kapukat nyitogatnak csukogatnak
oltják gyújtják a nap ragyogását
 
óvnak a világi zajok
 
s kissé a belsők ellen is
És estefelé ha elülnek
 
a némaság
 
kongani kezd
 
s a pőre védtelen
 
földre hatalmasan bezúdul
 
az űr iszonyata.

 

 

 

Túltermő gyümölcsfa

Ág ághegy bomladozó
rügy kéreg romladozó
gyümölcs már célja ellen
szelid-kegyetlen
Nem tud magára
vigyázni az árva
roppan recseg törik
a saját kezével ölik
Aminek gyökere
annak rendelt a helye
szárad aszalódik
élni szabódik
vagy legalább
a föld felett hagyja magát
hagyja odaadja
hevét tagadja
s a föld alatt
ott gyűjt hadakat
hogy a vészen túlnan
győzzön mi alul van.

 

 

 

A jelen örömei

 

 

 

 

Idő-infláció

Ijesztő, ahogy tizesekben
 
számolom az időt,
s mind gyakrabban rájár a nyelvem:
„Húsz, harminc, sőt, ég ura, negyven,
 
már negyven évvel ezelőtt…”
Idő-infláció: nagyobbak
 
lettek a címletek,
az éveknek is, nemcsak a napoknak
 
értéke megkisebbedett,
s a forgalomból lassacskán kikopnak.
Majd még tovább és még tovább,
 
majd végül egész életem
aprópénz lesz, lyukas peták,
s csörgeti, kölykös vagyonát,
 
bő markában a végtelen.

 

 

 

Előtte

Lassan fordul a nap de fordul
sugarai lám máshogy érnek:
kongó fény kongó űr s azon túl
sóvárgó-csukló-gyönge ének
Mindenki kész hogy megjelenjék
szerepét nem-hibázva tudja
ha majd a sompolygó öregség
a támadás jelét megadja.

 

 

 

Kezdenem kéne

Palimpszeszt-életem
régi szövegeit betűzgetem
Hány réteg egymás tetején!
S javultak-e romlottak-e?
Az első szivárvány-betűk
teljessége sohase többet
A későbbi bíbor-betűk
lobogása sohase többet
Utánuk növő csonkaság
növő fakóság összevissza
Pedig kezdenem kéne már
írni amit hagyni szeretnék
ami végképp megmagyarázná
mivégre voltam itt a földön
amiből erős példa lenne
a vonzódásra borzadásra
tiszta lenne hiánytalan
dúlón és gyöngéden sugárzó
Hordozná s végképp eltakarná
a régi szövegek nyomát.

 

 

 

Kelletlenül

Lassan készülnöm kellene
emlékművem faragnom,
ám erősebb a gyöngeség
vackaimnál maradnom.
Hát legyen úgy, ahogy lehet!
Ha magamtól megóvnak,
beválok tán valamilyen
talapzatra-valónak.
Ha meg nem, hadd temessenek
mint szokványos családfőt:
volt-nincs, Isten legyen vele,
itt hagy három leányt, nőt.

 

 

 

Egyetértve

Füstölt szalonna déli szél
vírusok infravörös sugarak
gépkocsi-zaj vers női mell
pelyhes békék vas háborúk
és mennyi még és mennyi minden
dolgozik szépen
egyetértve
hogy nőjek érjek
s véget érjek.

 

 

 

Élet

Nap volt? Csak néhány óra:
alkony a virradóra,
nyugvás a fölkelésre,
evés az éhezésre
és szó és szó a szóra.
Számot vetsz? Mi se könnyebb:
nem nyomsz a latba többet,
s ez így megy mindhalálig.
A szín fonákra válik,
s benned férgek nyüzsögnek.

 

 

 

Tétova nekrológok

Majd szólnak hogyha meghallják a hírt:
„Melyik is volt? Az a kicsiny zömök
ember ki többnyire magába járt
s tavasztól őszig mintha valamit
titkolna úgy hordta vállára vetve
kabátját? Erre emlékszem meg arra
milyen sötéten csillogott szeme”
„Én egyszer beszéltem vele azazhogy
beszéltem volna de nem és igen
csak ennyit mondott”
 
  „Én ellenkezőleg
szóhoz se bírtam jutni amikor
ő is jelen volt”
 
  „Szerette a nőket
azt gondolom tavaly vagy azelőtt
a nyáron szinte levetkőztetett
úgy megnézett az utcán”
 
„Én a játszó-
téren lettem figyelmes rá megállt
bámulta a komoly csöppségeket
arcán öröm sugárzott szinte vártam
hogy közéjük térdel”
 
  „Szegény bizony
élhetett volna még – – –”

 

 

 

Endymion

Kibújik az éjszakából
dér-árnyék-por még a bőrén
Vas-éj fém-szín-tompa fátyol
a derengés delelőjén
Rég nem jártam erre rég nem
Mállik dől a házak alja
őszi grundok négyszögében
őszi szél a gazt kavarja
Fönn a hold belőle éles
tiszta szem néz nem is egy szem
aki nincs most mint föléled
aki látott hajdan egyszer
s most kutatja mit talál még
mi maradt meg a kölyökből
Monstrummá növeszt az árnyék
sompolygó köd hömpölyög föl.

 

 

 

Önéletrajzi vázlat

A gyermek álma
nyílként égbe-villant
göcsört nélküli tiszta ív
a végpontok között
Az ifjú tengerszembe hullt magába
ujjbegyein a kozmosz ült
a mozdulatot csak a szándék
lódította vagy zabolázta
Gubanc gubanc gubanc
sár kóc hínár bogáncs
Az út magához: őszi harcterek
drótakadályos terepe
vad ősbozót
limányos parti táj
Az út másokhoz máshová: a horgas
lég jégszálaiból
kúszálódott
háló-falak
Csak néz
izzó nosztalgiák szemében
izzó zavar.

 

 

 

Vadgalambok

Megölték megölték megölték
Vadgalamb-hang-híd régi nyarakba
mikor még szinte senkit meg nem öltek
Megölték megölték megölték
Ártatlan madárének-magyarázat
Hű jószág tetszetős legenda-állat
a hűs falak közt örömest
elhallgattam a forró délutánokon
mikor a fellocsolt verandakő
s a téglajárda be-belökte olykor
a párolgó víz jószagát
Csak holnap volt
csak holnapután volt és azután
Megölték megölték megölték
Apám anyám bátyáim ismerős
és ismeretlen élők serege
ó félországnyi áldozat!
Ha nékem kéne valamennyiről
elmondanom hogy megölték megölték
nem végeznék soha
Segítsenek a vadgalambok
De szavukat ne herélje ki jámbor
szépítő szándék legyen nyílt beszéd
végtelen gyászjelentés végtelen
konok megszállott sirató
hisz lassan ez lesz „jónapot”-om is:
megölték megölték megölték – –

 

 

 

Helyet keres

A szomszéd grundokon gyerekzsivaj
Csapong és változik ahogy a játék
Honnan való? Nem innen szállt-e föl
innen a szomszédból a Vilmos utca
tájáról több mint negyven éve? Fölszállt
elszéledt nem hallottam
elszéledt nem hallottam Most az ősz
egybeűzte helyet keres a télre
s mert felőlem fészek-meleget érez
itt kérezkedik s kelleti magát.

 

 

 

Egy falusi állatorvos halálhírére

A nappalok s az éjszakák
fejet-hajlító útjain soha
magasabb ég
magasabb ég Olykor a szesz
röptette csillagokba máskor
riadt állatszemek nyitottak új
világot álmai elé
Meghalt régóta nem láttam hogyan
s honnan lépett ki arról sem tudok
s miként tették a földbe
 
  De
megszólal bennem a Duna
a fűzfák fénye-árnya csorduló
gyerekkorunk ifjúságunk a parti
hatalmas játékok a suttogó
lányos esték boros üdvözülések
nyarak karácsonyok hevek havak
gyerekkorunk ifjúságunk kiválik
belőlem vele megy vele
temetkezik el amputált
testrész idegen sírba
S e nem-várt csonkulás
fájó zenebonája
az én kései ünnepélyes
búcsúm hiszen lehet
hogy volt betegei közömbösen
harapták a füvet mikor
arra vitték vagy dühösen
megugatták a furcsa menetet.

 

 

 

Időjáték

Egy néni szokott itt kinézni
ezen az ablakon ahol most
egy kislány játszik rongybabával
Hetven év vissza: az a néni
az játszik itt a rongybabával
hetven előre: ez a kislány
ez néz a nyitott ablakon ki.

 

 

 

Ha megszólalna

Ezer vagy millió év szólalna meg ma itt
ha megszólalna a perc
ha megszólalna a perc tompán alkonyodik
novembervég akár egyetlenegy
hangot nyögne ki szürkét rövidet:
világűr-mélyi zene zengne
jég-sivatag-páncél recsegne
ős-tenger habja zúgna-verne
dinoszaurusz rikogna benne
húsba csusszanó kés neszelne
menekvő ölelés lihegne
anyóka-mesehang remegne
kölyök-vidámság énekelne
bölcsesség lenne ige lenne
ha megszólalna a perc ha megszólalna ma itt
November vége ősz van agg ősz alkonyodik.

 

 

 

Bennem

Jön? marad? elmegy? az enyém?
nem az enyém? láng? dermedés?
Zárt és nyitott tenyér szív porbaomló
s növő falak: ez az egész
Megszemlélem tulajdonom
semmim sincs vagy tán mint a nap
s a szél csak úgy Gazdag vagyok
sose szegényebb gazdagabb
Megszemlélem tulajdonom
ha másul lélegzik csupán
sose több sose kevesebb
forgandó látomány:
a nyitott és zárt szív tenyér
az omló és növő falak
bennem nyílnak zárulnak és
nőnek és omlanak.

 

 

 

Kiderül egyszer

A szekrényeket őket is ellepi
s a plafonig ér
körülöttem három lányom az öröm
a plafonig ér
Majd üres rideg köveken
botorgok egyszer
az öröm állhatatlan élhetetlen
lesz bennem egyszer
mulandó múló halandó vagyok
kiderül egyszer.

 

 

 

Új házak

Kinézek: mozog olajosan-simán az óriás
építődaru rakogatja góliát
mozdulatokkal a födémlapokat falakat
emeli a harcsaszájú beton-tartályokat
Egy-egy fordulatánál kicsit meg is riadok:
mintha becentrifugálna szobámba a vashorog
Nő a ház nőnek a házak nőnek oly szervezett
pontossággal hogy a látvány szinte élvezet
bámészkodom elégedetten percekig sőt tízpercekig
hegesztőpisztoly-villogások hörrenő gépkocsik
integető kezek külön erejű-hangsúlyú szavak
laza szertartás melyből kő-csodák bomlanak
A bűvöletben már-már azt is elfelejtem mi fenyeget
hogy veszik el tőlem a várost veszik a fél eget.

 

 

 

Üressé tölti

Ilyenkor így alkony felé
túl a hajnal vad robbanásán
túl a nyilalló délelőtt
növekedési kínjain
a terpedt zsíros delelő
gyilkos és boldog csömörén
túl a megfontolt délután
buzgalmas igyekezetén
hogy már emlékké változik
mert hirtelen minden megáll
a csonka nap története:
ilyenkor az ember leül
tétlen kezét ölébe ejti
nem látja még de érzi már
festik a roppant kárpitot
hogy nemsokára feketén
fölcsúsztassák a horizontra
Ám addig is kívül kerül
a szél-időn a láng-időn
s az elárvult fakóra vált
tetőkből fákból házfalakból
az ég vak szemgödreiből
a se-itt se-ott levegőből
a semmiből a semmiből
kibuggyan széttócsál a semmi
átdől a csukott ablakon
át a falon az ember bőrén
s üressé tölti csordulásig.

 

 

 

Mi jöhet még?

 
A jó harmónia
testem és nem-testem között
lelkem és nem-lelkem között:
éhségre könnyű jóllakás
szomjúságra elég ital
fáradtságra mély pihenés
kérdésre pontos felelet
a kitáruló szembe új
látások egyre bőkezűbb
osztogatás hogy a halál
ne kapjon semmit a halál
vagy üres zsákot csak amit
bosszúsan lódít sírba majd
mert belőle mind elfogyott
mert belőle mind megszökött
ami az élet kincse volt
hogy itt maradjon és tovább
táplálja a termő-szülőt:
az életet az életet.

 

 

 

Nyugtalanít

Célzó és találó helyett
cél és találat
cél és találat Felőlem helyett
felém fordult irány-jelek
Ki idegen vendéglátókra néztem
idegenek vendéglátója lettem
Sorsjáték kegyence jövőm
Mije marad mit nyer veszít?
Nyugtalanít e nyugalom
türelmetlenségem növekszik
Úgy hozza csak a sírt is egy nap?
Inkább én gázoljak felé
jobb a kinyílt kéz mint a fölfeszített.

 

 

 

Legalább azt

Angyalok kellenek?
Angyalok kellenek? De kardosak!
A sziklatömb a csúcs előttről visszadőlt
Korcs Sziszüphosz hát ennyire futotta?
Angyalok kellenek angyalok kardosak
Hogy a hajnal-páva-farkat
hogy az asszony-csípő-máglyát
hogy a gyermekszem-virágot
azt legalább ne lucsokban
tisztán lássam legalább azt
Lássam lássam legalább azt
Ne a véres-nyakú álmot.

 

 

 

Karácsony előtt

Lám lám a téli föld
facies Hippokraticája
A Jakabhegy felől
szél zúdul amit ér cibálja
Elbújhatok négy fal között melegben
hol dongó kályhák lángja lebben
vagy ki is léphetek
és tapasztalhatom
a tű-körmű hideg
ujjait hátamon
Számolom
négy nap még karácsony
Számolom
s dideregni kezd a szó a számon
Az emlékezés emlékké teszi
az eljövendőt
hogy tépték meg az idő kései
a jövő ilyenkor merengőt
Ki tavaly a fenyő tövében
most holtan holt anyja ölében
tűz soha többé a szivében
szív se beroskadt kebelében
És még hányan s hányféleképpen! – –
Számolom
négy nap még karácsony
Ne most történjék számadásom!
Elég elég nekem ma már a
tél-nyúzta föld
facies Hippokraticája
s a Jakabhegy felől
üvöltő szél vad árapálya.

 

 

 

Milyen az

Déltájban halálhíre este
néhány-napos film róla a
TV-híradóban amint
vendégeket fogad tárgyal kezet ráz
Nézem az arcát nézem a szemét
mozdulatait: meglátom-e a
már-bezárulni-készülő kört
a pusztulás pókhálóját előtte
amibe nemsokára elakad
a derék láb kar végleges
kinyújtózásra-indulását
Milyen az nézem milyen az
aki szavai seregéhez
az utóhadat szervezi
Aztán tükröt veszek elő.

 

 

 

A hús, a gyöngülő

Lelkeink zúzos az idő
s a test már lassan elveszti hatalmát
Lelkeink csak képzelt országokat
tudunk találni menedékül
Kabátom tárva-nyitva
jégszél cibálja jégeső
A magunk ügye lett
nincs végzetesebb páros ügy
Jönnek a kéregetők banditák
emberevők s még a kutyák is
Szegények kevesek leszünk
s végül nem leszünk lelkeink
Lelkeink testen-onnani
meleget biztonságot
anyaöl-meleg folyamok
forrásvidékét lelkeink
ezt éhezi immár a test is
Csattog a jégeső a jégszél
a hús a gyöngülő
még röptet még leránt kiköt
ahogy éppen szüksége van rá
de lelkeink ó lelkeink
ó jöjjön el a ti országotok!

 

 

 

A jelen örömei

Kongó idő: egyetlen álmos
ásítás eltörött cserép
sivatag-táj kulissza-város
légben forgó kocsikerék
egyetlen ásítás amelybe
cél hit minden beléveszik
se békéje se gerjedelme
csak tátog tátog űrt eszik
– Majd a napok megrövidülnek
egymáshoz közelebb kerülnek
számolhatóvá kevesülnek
mint mélybe súlyos kő repülnek –
S e percek némasága akkor
hömpölygő csupazene lesz
e szürke és amorf burokból
szivárvány kél tündökletes
csodatár lesz e pléh-üresség
egy-ámulat minden zuga
kívánatos tökéletesség
szorongató nosztalgia
S jönnék kapkodnám lelkesedve
jönnék habzsolná szám kezem
ami zuhogna most ölembe
de nem kell észre sem veszem.

 

 

 

Okkal inkább

Oly engedelmesen sorakoznak a kellé-
kek („Az elmúló világ csak puszta jelkép”)
Nagy színház rendezője a raktárban szuve-
rén hatalommal De hát mire mire
mire futja? Akármire a végén semmi vagy
majdnem az
majdnem az Okkal inkább mint céllal akkor is
Mert jó: előfordul hogy akad egy-
néhány akinek használ de az ember
inkább magán könnyít vele
inkább magán könnyít vele Egyébként
mitse oldottam meg mitse nevez-
tem meg raktam helyére mitse
A kicsi öntudat is alighanem túlmére-
tezett pedig a nagydobot is meg-meg-
verik és verték néhanap éppen úgy
mintha… Ez persze társadalmi beideg-
ződés akár a gratuláció házasság-
kötéskor vagy halálesetkor a rész-
vétnyilvánítás
vétnyilvánítás Megteszem meg a dolgom
de a mindjobban kezemre játszó
világ hiába csábít mutatós
mutatványokra
mutatványokra Okkal inkább: zavarok é-
gő gócok kiűzetés vacogás azonban
lehet hogy így is akad egynéhány
akinek használ.

 

 

 

Jó munka

Ha egy szót egy kézmozdulást
egy pillantást akármily apróságot
a szél útját a lomb közt egy levél
kerengő hullását a szeretők
mély sóhajtását ölelés után
a szakadó papír zaját a nap
fényváltozását felhővonuláskor
meztelen lábujjak között a por
fölbuffanását
fölbuffanását ha csak azt lesed ki
s úgy mondod el
hogy attól fogva már mindenkié:
jó munka volt.

 

 

 

Csak azt nem

Aki dudás akar lenni,
Dudás lenni nem akartam,
éltem volna nyugalomban.
Most is inkább, hogyha tudnám,
a dudámat elhajítnám.
pokolra kell annak menni,
Bizony mentem én pokolra,
hol békésen, hol morogva,
vagy ha már végképp rühelltem,
a pokol szállott meg engem.
ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.
Pokol bennem, én pokolban,
közben ezt, azt megtanultam,
Várni, tűrni hinni, félni,
boldog lenni, sírni: élni,
csak azt nem, a dudát fújni,
azt nem tudtam megtanulni,
azt tanulni kell még váltig,
azt egészen a halálig.

 

 

 

Meddig

Meddig megy még?
Meddig megy még? Szakad a tető törnek az ablakok
éles világosság esik a házba jár a szél
gyötrő világosság s nincs dajka-éjszaka a szem
teremti legföljebb nem az csukja le a szemet
jár a szél ki tudja milyen hónap szele valamelyik
őszié télié lehet: csípős nyugtalan rosszkedélyű
Meddig megy még? Meddig lesz elég erős
az emlék a szokás a képzelet
a védekező-makacs önzés
meddig őrzik a bolyhos zugokat
a hit s a fészek zugait melyekben a szó
meg tud születni s meg tud tollasodni?
Szakad a tető törnek az ablakok
Sokat fogyaszt magából a lélek
hogy pótolja a pusztulót
Mi jut s meddig a szép fölöslegekre?

 

 

 

Múzsátlanul

Tavaszi fáradtság, hozzá kevés
megfázás, bódult elme, s íme, kész
az alkotói impotencia.
A lélek, a dicső gubbad, vacog,
ázott verébből, olykor fölcsipog
belőle pár nyiszlett klapancia.

 

 

 

Elalvásig

Ma színt játszottam hetvenhétszer,
most keresgetem magam össze.
*
Terveztük ezt azt.
Lesz-e rá időm?
*
Néhány rohanó autó
ma ismét megkísértett.
*
Félek a verstől: ezer ürügyet
találok, hogy ne kelljen írnom.
*
Időzár: előre futottak
gondolataim, fulladozni kezdtem.
*
Kislányomnak olyasmit magyaráztam,
amit nem értettem magam se.
*
Társasjáték: itt az ősz: belepusztul
seregnyi élő.
Majd tavasz lesz, abba viszont
a pusztulás pusztul bele.
*
Lassan-lassan mindent megtudok,
csak magamról többet nem tudok.

 

 

 

Kétsorosok

 
Ha az isten hivatalnokot ad,
 
ad hozzá hivatalt is.
*
Mekkora nagy szerelem, haj! mekkora nagy szere…
 
(Vagy csak tán a here?)
*
 
Ahogy az istenek kihalnak,
 
úgy lesz mind több a pap.

 

 

 

Más egek

 

 

 

 

Római jegyzetek

Weöres Sándornak

 

A nép

A lapos-téglás óriás-falak árnyékában mégis az alkotók
gyermekei a pappagallók éppúgy akár a mini-mini szoknyás
lányok vagy a tisztes arcú kopottas köpenyű
konflis-kocsisok akik a tulajdonos gőgjével arcukon
magyarázzák a pénzes jöttmenteknek kincseiket
mégis az alkotók gyermekei a Giordano Bruno szobra körül
a Campo de’Fiorin esténként összeverődő
proli-asszonyok kölykeik hadával
akik a délelőtti árusok pultjai helyén
labdáznak körbetáncolnak cicáznak s mindenekfölött
zajonganak zajonganak meggyőződéssel lelkesen
mégis az alkotók gyermeke az a gyér hajú anyó kinek
arcát nem láttam úgy előredőlt a Piazza Navona
egyik márványpadján sütkérezett a reggeli nap szelid melegében
gyermekei a Tiberis-part leomlott kőfalát rakó
kőművesek a szikrázó fehér ruhás
rendőrök a szenátus kapuját őrző nagy darab
férfi s az a násznép amely ma délután
a Santa Francesca Romana előtt
várta a mennyasszonyt izzadva díszes feketében
ezek mind gyermekei a fórumok és a termák alkotóinak
s ama szó szerint világraszóló birodalom
megteremtőinek akiknek korábbi gyermekei is
csináltak egy s mást méghozzá nem is
keveset máig ér hát a fonal szakadás nélkül göbtelen
természetes tehát a folytatás természetes hogy még az átkozott
gépkocsik is domesztikáltan közlekednek a sikátorok
hűs árokmélyein természetes hogy az orrcsípő vizeletszag is
familiárisan épp ideillik mert itt a műemlék nem ünnep
nem herélt látványosság hanem köznapi élő tárgy minek
tövébe hogyha kell oda lehet vizelni is.
 

Két múzeum

A Capitoliumot két múzeum szegélyezi
Az egyik a Museo dei Conservatori
Nagy örömömre húsz év után is hamar megtaláltam
a Táncoló menádot ezt az időszámításunk előtti
5. századból való domborművet: egy csodálatos
kígyózó-redőző fátyol-ruhában
táncoló nőalak a jobb kezében
rövid kard míg a balban egy felébe
hasított állattest A látomás káprázatos
csak a fényképező szem rögzítő figyelme
a fantázia roppant ereje tudhatta ezt
s a mesterség tökélye
Itt láttam még a Polihümniát
a múzsa szobrát szó sincs róla hogy
a művész valami emberfelettit
akart volna formálni benne úgy volt
múzsa ahogy múzsa volt Laura
Beatrice Léda vagy Flóra éppen
Egy bájos inkább csitri lány bizonyára a kikötő
párkányára könyököl összehúzza nyaka körül
kendőjét nyilván hűvös van így estefelé
s nézi a messzeséget nézi a vizet
vár valakit tán azt is tudja kit
vagy csak úgy valakit mert mindenik lány
vár valakit
A másik múzeum a Museo Capitolio kicsit szegényebb
főkincsei a római portré-szobrok
a Haldokló gallus és a közismert
Capitoliumi Vénusz ennek egy külön
kis körszoba jutott ide tilos bemenni
s ilyenformán nem járható körül
Viszont a rendezés kiváló ötlete
(vagy véletlen?) hogy szemben e szoborral
egy sírszobor roskatag öregasszony
megtörten ül tekintetét Vénuszra szegzi
mindenen túli nézéssel amaz meg
elfordul mintha nem bírná a csöndes
egyszerű szókat amiket a kő-szem
s a kő-száj suttog: „Te is ide jutsz majd!”
 

Beszélgetés a költészetről

D. Z. ifjú olasz költő alig múlt még húszesztendős de a
versírást abbahagyja erről beszélt nekem
hosszasan nagy meggyőződéssel meggyőzni vágyva szinte
engem is hogy többé ne írjak én se mert úgymond a verset
kevesen olvassák hatása ilyenformán alig lehet
márpedig az írónak az irodalomnak hatnia kell nélküle semmi
értelme
értelme Én nem mondtam ellent csodaszép nyári délelőtt
volt a Pinción egy vendéglő kertjében ültünk
sör mellett a harmadik asztalnál szerelmesek
nézték egymást szorongatták egymás kezét csak néha szóltak
az út szélén öregember egy padon újságját letette
a levegőbe bámult unokája (nyilván az volt) egy apró pléhvödörbe
kavicsot rakott dundi kis kölyök
a lombok rácsán áthullott a napfény
D. Z. az olasz- és világ-
politikát taglalta fejtegette
Igaza van igaza mondogattam
bólogattam is hozzá
bólogattam is hozzá közben arra gondoltam jó fontos nagyon
hatni fontosak a cselekvők
fontos célt és utat mutatni nékik
de élnek itt és másutt olyanok is mint ez a két szerelmes
mint ez a vén s mint ez a gyermek
akik a csöndet szeretnék meghallani
a levegőt látni a játék
komolyságát megtanulni akik
a sárga kavicson s a zöld gyepen
ingó napfény-foltocskákra kiváncsiak.

 

 

 

A Louvre szobrai

 

A költő feje és a Milói Vénusz

Csapzott haj vaskos árkok a homlokon e fejet
látszik megzúzta a gond e gyönyörű fejet
melynek gyűröttségeiből ahogy
a nap a szellem szépsége kiragyog
Szép csodaszép külön a dúlt száj külön
a dúlt áll orr arc a fül és a fülön
a fürt-csomók szép ez a poklokon
átvonszolt testrész ó szép nagyon
Mint szép ugyancsak csodaszép
az a meztelen-szikrázó nőalak odébb
az a varázs melyet
csak a maga belső törvénye nevelt
csak a maga belső törvénye faragott
mint lábat csípőt mellet nyak-hajlatot
sőt lelket is hiszen valahogyan
a sugaras porcikákban az éppúgy benne van
És könnyedén és nehezen
egymásba vág ring s elpihen
a bársony hajnal a sajgó sok-öblű éjszaka
a szépség két ábrázata.
 

Nut istennő

Egyiptomi koporsó-belső
Az istenasszony meztelen
rugós csoda-melle
pelyhes ágyéka-dombja
és párna-combjai
és forró karjai
a szürke kőbe karcolva fehéren
a sötét kőre írva villogóan
a hús a rózsaszín a remegő
mozgás a remegő
élet példái lám
halottan tompán mereven
Jaj e combok ez ágyék
jaj e karok e mellek
jaj e villámvető bőr
jaj jaj
ekkora sex ekkora sex!
Csupán a csillagok
az ég boltját a hátteret
végig beszóró
izzó virágfej-csillagok
tűz-permete
hűsit.

 

 

 

Banja Luka

A várost földrengés döntötte romba
A Dinári hegyek félelmetes
félelmetesen-zord s kápráztató
szerpentinjein völgyein hágóin át
öt-hatórás busz-út visz Mosztárból a zöld
Banja Lukába büszke és nagy-életű
város büszke mert kirepítő fészke volt
a hősi partizánharcoknak s büszke mert
úgy nőtt mint óriásgyermek előrenéz
és visszanéz a rómaiakig
Vrbas = Urbs azaz város tehát
itt város állt már akkor is a táj
folyója erről kapta a nevét
Most szörnyeteg hír jött felőle nyers
földrengések rázták meg sebesültek
halottak és romok
szörnyeteg képek jöttek róla síró
nők gyermekek keserű és dacos
férfiak és romok romok
Ó város ó tavaszi vendéglátóm
ó liget-város mi történt veled?
ó izmos büszkeséged megvan-e?
ó mik várnák szemem a hegytetőről
Augusztincsics emlékműve mellől?
épen maradt-e a Hotel Palace
s a Kastélyban a szabadtéri színpad
hol soknyelvű költőbarátaimmal
sok nyelven verseket mondtunk a fényes
áprilisi napban vidám diák-
közönségnek és vélük is mi lett?
s a kedves Fuaddal ki dolgaink
intézte (Fuad törökül szívet jelent)
s az ottani ifjú költőkkel és mi lett
a Ferhád pasa dzsámiját őrző öreg
igazhitűvel?
 
  Gyönge és kevés a szó
elküldöm mégis biztatlak: ne csüggedj
eddig nagy-életű és büszke város
tudom: „Si fractus illabatur orbis…”
s tudom: „Et alios ventos videbas…”
s tudod te is (visszahangzik messziről)
s tudom tudod liget-város: virulsz még!
 

1969. október 27.

 

 

 

Balatoni néhánysorosok

 

1 (A tóhoz, türelmetlenül)

Nem bírunk egyedül maradni,
 
pedig már fojtanak
 
a kikívánkozó szavak,
a megszületni vágyó mozdulások,
 
mocorgó vallomások.
Egyedül kéne már maradni,
nem csak így egymásra meredni
 
sétányok, kikötők,
 
emberi zaj-verők:
az idetolakvó világ
sokféle rácsain át.
 

2 (Este)

Úgy tele van ez a nagy nyári este,
úgy tele van giccsel (tömény csodával),
hogy mint a fő-fő szépségeket, ezt se
lehet kibírni, csak iróniával.
 

3 (Parti kártyázó)

Veri a blattot, fúj, dörmög, hevül,
s olykor mélyen megbotránkozva hallja,
hogy az asszony – nyilván eszetlenül –
valamiféle Balatonba csalja.
 

4 (Beat-zenekar az Ibolyában)

 
Hát ezek a legények
 
nem ibolya-szerények!
Ország-világgal tudatják, hol a
 
kis Ibolya,
amit ezúttal hangja árul el,
 
nem illata.
 

5 (Javaslat)

Szigorú rendeletbe kéne adni,
hogy kinek mit van joga mutogatni.
 

6 (Tücskök)

Tücskök, tücskök, kik már örökre
a Szabó Lőrincéi vagytok,
lám, ő alásüllyedt a rögbe,
s ti változatlanul vigadtok.
 

7 (A nyaraló dícsérete)

Otthon már húzkodják a földet
 
talpam alól;
nyugodni a fáradt ledőlhet
 
legalább itt valahol.
 

8 (Szorongás)

 
Révfülöp,
 
lágy partjaid ölén ülök,
s fájások dúlnak, szédülök.
 
Hát persze: vénülök.
 
Megrémülök:
talán csak már nem útra készülök?
 

9 (Egy öreg villára)

A kertbe a kertbe
a legvégébe a kertnek
a legvégén a házba
a legvégső szobába
becsukni ablakot ajtót
becsukni fület
becsukni szemet
s aludni aludni aludni
hosszút mélyet kanyargót
 

10 (Magány)

Csak néhány hír köt a világhoz,
s ezernyi semmi a magányhoz.
 

11 (Köszönet)

Áldassál, két hét,
hoztál nekem békét,
adtál tizennégy szép napot,
amit ötven hét nem adott.
 

12 (Két otthon)

Ha az embernek otthona kettő,
elképzeli, hogy majd, ha ideje megjő,
egyikből a másikba futhat,
s ezzel talán menekülni tudhat.
 

13 (Padok)

A móló mellett falvédő-liget:
 
rózsák futóban és bokorban
s utak és mindenekfölött padok,
de biz’ malackodásra nem valók,
 
ha még csak ülnél is, löknek le zordan.
 

14 (Sex-hullám)

E vad tájban nincs kimélet:
vadul dúl a nemi élet.
 

15 (Anti-sex)

Hergelem magam: úgy sincs rajta sok,
milyen is lenne talpig meztelen?
Hanem hiába, nem megy a dolog:
vetkőztetés helyett öltöztetem.
 

16 (Halak)

 
Jönnek, – talán kiváncsiak
 
e másfajta világra.
 
Mi lenne, ha, míg fölragad
 
az űrbe vágyunk, mint halat
egy horog minket éppígy kihalászna.
 

17 (Hirdetmény)

Magyar nóta szól a megafonban,
ízes női hang követi nyomban:
bikkfanyelven tudatja a kedves,
ki mit vét, ha olyat tesz, ilyet tesz.
 

18 (Ambíció)

 
„Kislány a zongoránál…”
 
harsog minden alkonyórán:
egy buzgó polgár ambicionálja,
hogy a környéket megtanítsa rája.
 

19 (Vissza a természethez)

Oly tökéletes vadember lett,
hogy már-már szinte állat:
négykézláb mászik, hogyha túl begerjed,
és kettőn meg nem állhat.
Ez ám a szép nyár, mondhatom!
S ha véget ér a két hét,
visszajátszhatja maszek-alapon
a majom emberré-levését.
 

20 (Fohász)

 
Ó Füred,
 
ki itt fered
 
jószagú vagy büdös vizedben,
részeltesd gyógyulásban, élvezetben!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]