|
A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán.
De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelidíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.
Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.
|