Letört ág
| Zengő, muzsikás sátor itt fölöttem |
| a virágbaborult nagy kajszifa. |
| Ezernyi méh az ágbogak között. |
| A világ: zsongás, a világ: virág. |
|
| S a törzs mellett egy bimbóban letört ág. |
| Kinyílni próbál s gyéren nyílik is. |
| Nem bírja, hogy a felhőkig csapó, |
| határanincs életben ő ne éljen. |
|
|
Nehéz április
| Rágják a szavak szám, felhős a világ, |
| köd fekszi be szívem, dideregnek a fák. |
| Beszélni szeretnék, kimondani, ó, |
| oldódjon a fojtó oldódnivaló. |
|
| Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap, |
| túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog. |
| Elmennek a felhők, kék mindig az ég. |
| Hát persze a bölcsnek e vigasz elég. |
|
| Búsongani, zúgni, nevetni nagyot |
| én csak, ha okom van, bírok s akarok. |
| Ha – mint a pohárból kicsordul a víz – |
| belőlem az ének csordul maga is. |
|
| Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul. |
| Országos eső hull, csattog konokul. |
| Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül, |
| kimondani ezt s most ha nem sikerül. |
|
|
Újjárendezés
| Ez nincs többé az él tovább |
| amaz meg ott új Fák virágok |
| tavasz Hogy is van és hogy is lesz? |
|
| Tél volt a tetszhalál szaka |
| de a nyár bennem folytatódott |
| teljessége meg csonkasága |
|
| füves árnyékba heveredtem |
|
| most kerül minden a helyére |
|
| Szélesre kell a szívet tárni: |
| könnyen menjen ha veszteni |
| könnyen menjen ha nyerni kell |
|
| először nyilván rám sem ismer |
|
|
Áprilisi változatok
| Az ének fényét a szürkeség |
| lobbantja föl a fény a fül fénye |
| közeleg a szem fénye is már |
|
|
| Valami jöttmentnek néznek bizonnyal |
| a kert madarai a rengeteg friss |
| levél virág formálódó gyümölcs közt |
| a gazdag földön melynek asztalán |
| ők táplálékuk mindig meglelik |
| valami jöttmentnek ki úgy remélik |
| kicsit marad csak és máris továbbáll |
| mert napnak fénynek levegőnek és |
| állatnak és növénynek az egész |
| békésen zümmögő harmóniának |
| nincs semmi de semmi szüksége rá |
|
| Madárszó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz |
| kellene verset írnom tavaszi |
| verset |
De én már jó néhány nap óta |
| egy korhadt törzshöz járok vissza folyton |
| mely mégis így is koronát nevel |
| s holott a pusztulás országa szinte |
| úgy tartja magasba az életet |
| mint vénasszony-kar virágkosarat |
|
|
Távoli házak
| Itt nem riasztják annyian |
| Nagy tömbjeit kevesebb váll viszi |
| könnyebben beroskad az alagút |
| mely egymáshoz és magunkhoz vezet |
| sajgássá válik a természetes vágy |
| húsunkban fölébred a gyermek. |
|
Vers nélkül
| Szinte hajnalban lehevertem |
| e lobogó-zöld nyári kertben, |
| s unszoltam, vártam szeliden, |
| hogy a múzsa enyém legyen. |
|
| s kár volna magam gyötrenem |
| sorokkal, verssel töltenem. |
|
| Szirt-nyugalom, kör-teljes-élet, |
| igaz állatok és növények! |
| Ilyen csodák közt mit keres- |
| ne, mire lenne jó a vers? |
|
|
Alkonyodó város a hegyről
| Előbb a tetők meg a tűzfalak |
| s a kémények lázongó tönkjei |
| végül egy roppant fekete korong. |
|
Megtartani
| Spirális füttyszót ír a gerle-szárny, |
| amint a lombból a madár kiszáll, |
| s szerelmes hasbeszélőként meleg |
| búgással összefonja a leget; |
|
| meleg búgással, szinte pelyheket |
| hullatva szét a csöndes kert felett, |
| hol a tövek köré lapult az árny |
|
| S mindez bennem s mindebben semmi új, |
| de oly igaz s oly bírhatatlanul, |
| hogy le kell írni s úgy megtartani: |
|
| hadd tudjam majd a téli ég alatt |
| ricsajgó-forgó varjú-áradat |
| mögött is látni még és hallani. |
|
|
Augusztusi éj
| Az égbolt lassan elfordul nyugatnak |
| a Göncöl rúdja átkaszál fölöttem |
| Kihunynak a fényszóró ablakok |
|
| Nem tudni hol bősz házőrzők ugatnak |
| ezerhangú tücsökkar zeng köröttem |
| Magam vagyok nagyon magam vagyok |
|
|
Lélek és ősz
| Akvarell-táj kő-lélek márvány-lélek |
| A márványnak nem árt a pára nem árt a kőnek |
| Láthat a szem bolyhos kontúrokat zilált |
| síkokat omlatag szerkezetet: a lélek |
| kő márvány a lélek a változó évszakra mitse hederít |
|
| A lélek évszakai mások a lélek ideje más: |
| vénebben jár a vén tőkék és fák között |
| ismeri makacs ritmusuk buzgó rabságuk ismeri |
| gyámoltalan védekezésük hogy mindenről lemondanak |
| csak megmaradjanak kopáran szürkén bármiképp |
|
| Egy-nyári lepkék bogarak tébolya pezseg mindenütt |
| a pusztulás előtti láz kavarja-űzi őket |
| A lélek kő-nyugodt előre s vissza tudja már |
| lepkék bogarak istene kiben szorozva-osztva |
| jelen van sorsuk-lényük valahány mozdulása |
|
| A pára majd fölszáll a lepkék bogarak tébolya kihuny |
| új arcot ölt a táj aztán megint aztán megint |
| cirmosodik a szem kútja mélyül sötétedik |
| A lélek kő márvány a lélek szigorú és kemény |
| legföljebb néhány karcolásnyit változik. |
|
|
Akkor már
| Dolgukat megtették virágoztak teremtek |
| Hízelegtem nekik most hagyom a hidegnek |
| Kifelé a melegből nézem amint a kósza |
| vizes szél ágaik lazítja és csomózza |
| S ha majd eső se lesz már ha szél se fúj |
| s lassan módszeresen a fagy ha fölvonul |
| ha szúró vágó hideg-fegyvereivel |
| hol ezt kínozza meg hol amazt gyöngíti el |
| sőt hogyha kedve szottyan úrnak a gyilkolásra |
| egyiket-másikat halálig is csigázza |
| hisz nem segíthetek morgom majd úgysem ezen |
| akkor már ki se nézek szemérmesen. |
|
El kell viselnem
|
s nyár, vígan termő és teremni kénytelen, |
| órák, percek, méltók túlélni az |
|
időt, vagy másképp, hogyha élve nem, maradni meg. |
|
|
mégis ritkán jutván odáig, |
| hogy burkot is vonjak körébük, |
|
s őrizzem őket épségben sokáig mindenkinek. |
|
|
kevés az elmúlást múlasztani: |
|
csak néhány apró rést tudok szakasztani a napnak. |
|
| hogy lökjön sárba és mocsokba |
|
derűt, zöldet kérlelhetetlen az ősz. |
|
|
Paysage
| Madarak a hófelhő-szürke égen |
| Iránya lám van a madárcsapatnak |
| bár kanyar nélkül tűnnek el |
| az átlátszóból nőtt homályban |
|
Téli ünnep
|
A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán.
De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelidíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.
Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.
|
|