Kodály

Mikoron már a sírásók jártak, s a gyávák rendre halálra váltak, meg-meginogtak szintén a bátrak, mikoron nyelv és torok már kiszáradt, tetőgerendánk roskadt recsegve, ablakainkat jég ökle verte, sovány falatunk iszonyat ette, sőt gyakran azt is szájunkból kivette, mikoron a jó, erős bizalmat, a bennünk élőt úgyis, ha hallgat, nem bírták szóra semmi hatalmak, s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat: a háborgónak, némán nyögőnek fülébe vágott mentőn az ének, hangja a kínnak, hangja az éjnek, a sarjú kedvnek, a makacs reménynek; fülébe vágott forrón a hangod, kiálthatott már, aki szorongott, nevén nevezted benne a gondot, előtte mondtad, amit végre mondott. És lett az ország országnyi zengő, hangos liget, nagy, mesebeli erdő, s akár ujjongó, akár kesergő, támadt szavad rá, erre, arra kellő; támadt szavad rá borús, virágos, szelid-zúgású és áradásos: csöng a gyerekszáj, dobban a táncos, harsan a Psalmus, mesél Háry János; harsan, mesél, csöng örökre most már, mert véghezvitted, amibe fogtál, s úgy mentél el, hogy megállapodtál a múlhatatlan fényű csillagoknál.