Család

 

 

 

 

Kodály

Mikoron már a sírásók jártak,
s a gyávák rendre halálra váltak,
meg-meginogtak szintén a bátrak,
mikoron nyelv és torok már kiszáradt,
tetőgerendánk roskadt recsegve,
ablakainkat jég ökle verte,
sovány falatunk iszonyat ette,
sőt gyakran azt is szájunkból kivette,
mikoron a jó, erős bizalmat,
a bennünk élőt úgyis, ha hallgat,
nem bírták szóra semmi hatalmak,
s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat:
a háborgónak, némán nyögőnek
fülébe vágott mentőn az ének,
hangja a kínnak, hangja az éjnek,
a sarjú kedvnek, a makacs reménynek;
fülébe vágott forrón a hangod,
kiálthatott már, aki szorongott,
nevén nevezted benne a gondot,
előtte mondtad, amit végre mondott.
És lett az ország országnyi zengő,
hangos liget, nagy, mesebeli erdő,
s akár ujjongó, akár kesergő,
támadt szavad rá, erre, arra kellő;
támadt szavad rá borús, virágos,
szelid-zúgású és áradásos:
csöng a gyerekszáj, dobban a táncos,
harsan a Psalmus, mesél Háry János;
harsan, mesél, csöng örökre most már,
mert véghezvitted, amibe fogtál,
s úgy mentél el, hogy megállapodtál
a múlhatatlan fényű csillagoknál.

 

 

 

Franz Kafka: Levelek Milénához

 
A szörnyeteg világba
a szörnyeteg világot csont-vállán hordozó
ifjú zsidó férfihoz aki vén volt
 
vén mint az ószövetség
és húsába szívébe homlokára
ANGST ez a szó volt írva
 
jöttek a levelek
jöttek Miléna levelei jöttek
S a vért ökrendő férfi szegény belőlük
tanulta meg a fészket a napot
a virágot a gyermek erejét
Jöttek Miléna levelei jöttek
s mentek Franz Kafka levelei mentek
 
mentek és búgtak
 
olykor fuldokoltak
annyira fölgyűlt bennük az öröm
 
Ha arra gondolt „emberek”
már-már közébük gondolta magát
 
s az iszonyatos jegyeket
az ÁTVÁLTOZÁS féreg-jegyeit
lassan nem érezte magán
 
Ha arra gondolt „élet”
már-már szépséget is látott belé
s a SZORONGÁST is kezdte elviselni
 
de ezt az egyet
ezt csak Miléna leveleivel
Majd később ritkultak a levelek
és feketedtek és erőtlenedtek
üldözött madarak az alkonyatban
Franz egyre jobban tudta hogy
 
NEM JUT SOHA BE
mert a SZORONGÁS étkes dúvadak
 
falkájává elevenült
 
és védtelennek fölzabálta
 
húsát vérét idegeit.

 

 

 

Rousseau, a vámos

A költő múzsája az én múzsám is egyben
őrangyalom bár szárnya nincs de van
két erős csípeje két erős karja így én
nyugodtan munkálkodhatom festhetem fáimat
sziklakő-törzseikkel paizs-leveleikkel
festhetem virágaimat kemény fém-szirmaikkal
Voltaképp majdnem minden jó és helyénvaló
de vásznon még jobb még helyénvalóbb
Jadwiga dzsungel-sűrűben fekszik ruhátlanul
s a vadak szeme átlobog a forró félhomályon
ám agyukra nem dől a vér ám karmaik
puhán pihennek mintha álmaikban
Kavarog színt vált szétesik új rendbe gyűlik
köröttem a világ könnyű-hab-illanékony
Sok arca nagyszerű méltó hogy el ne múljék
Én a vámos felsőbb parancs szerint amit tudok
megőrzöm: jónéhány elvillanó
pillanat hab-húsát kővé kövesztve
Művészet kép komolytalan ha külön ügy külön dolog
Nem képeket csinálok nem is művészetet:
az egyenrangú létezőket egyenrangúakkal gazdagítom
felsőbb parancsra a teremtésnek segítek
Vámházamtól búcsúznom kellett itt vagyok
tömérdek munka vár de a múzsa erős erős leszek.

 

 

 

Bátyám beteg

Megint egy darab ég készül leszakadni,
fázósabb világban készülök maradni:
a harmadik bátyám készül idehagyni,
sírjaim készülnek tovább szaporodni.
Míg járva a földön, bár olykor elesve,
de jó volna addig sose keseregve,
nem így: epe-enni reggel-délben-este,
virrasztani szemem éjente veresre.

 

 

 

Szeretet

A legyeket csapóval gyilkolom,
az esti lepkéket meg ujjaimmal.
Kislányom tenyerébe szálka ment:
holnap feltétlen orvoshoz viszem.

 

 

 

Család

Ha kereslek tudom hol vagytok
egy csomóban meg is talállak
Ez majdnem olyan mintha veletek
Lesz hogy térdig lekopna lábam
lesz hogy térdig kophatna mégsem
lesz hogy lábam se lesz már
s lesz hogy már ti se lesztek

 

 

 

Otthon. Három lány

Megnőnek e kölyök fenyők
az ablak előtt őrt állnak s benéznek
Tíz év húsz év
Ó e fészek!
Kopog az első idegen
az első megy vele
bekopog szól a második
megy a másik vele
bekopog szól a harmadik
még egy elmegy vele
Talán a halál is kopog
akit hív megy vele
Benéznek a kamasz fenyők
Mire néznek?
A falak hűtlenek
Ó e fészek
Ó e fészek
lesz fészke másnak
S arra is ó
a vén fenyők
majd arra is éppúgy vigyáznak.

 

 

 

Változat egy Li Taj-po-versre

Itthon vagyok a szokott ágy ölében.
A szomszédos szobákban feleségem
és lányaim, álomba hullva mélyen.
Bedől a holdfény, padlómra csorog.
Arcom megrándul – hazagondolok.

 

 

 

Bolyongó

M.-nak

 
Csak tövis tüske mindenütt sehol gyümölcs sehol virág
Az oltalom vitézei most támadnak és sértenek
céljuk-veszetten tépik a selyem-nappalt a selyem-éjt
a selyem-szellőt mely virágért szökött eddig közéjük
gyümölcsért szökött simogatni őket illatukkal rakódni
aztán elvinni hírük az evangélium-éhezőknek
Csak tövis tüske
Csak tövis tüske A selyem-bőrű asszonyt karjukba lökte
egy várhatatlan robbanás évmilliók makacs kanócán
nászágyak sírok szerelmi lihegés rög-dobaj
gyanútlan mérföldkövei között közeledő
A selyem-bőrű asszony im forrásvidékké változott
vércsermelyek vérpatakok forrásvidéke teste-lelke
 
Csak sötétség titoktalan csodátlan
 
zugok rekeszek hangok nélküli
 
egy-szövetű sötétség gömb-sötétség
 
csírátlan sötétség égtájtalan
 
A csodákkal a titkokkal teli
 
a termékeny a szivárvány-szivű
 
asszony belézuhant
 
Most lám
 
kialudt mindene
 
Csak tövis tüske csak sötétség
 
Lányunk anyánk nővérünk és hugunk
 
és szeretőnk vérezve és kihunytan
 
bolyong sehova-sem-vivő ösvényein
Szembejön vele három gyermek fülébe zöng egy férfihang
lát békés konyha-sarkot forró ágy illata csapja meg orrát
érez fullasztó teljességet emberműhelyt érez magában
könyvet fog föl álmából ébred ölbe bújik és ölbe vesz
de mégis mindez töredék köztük hiány hiány hiány
de mindezt ő teremti csak vagy ő sem a ragaszkodó
élet szeretne megmaradni az egyre lakhatatlanabb
kedves tagokban s persze vérét használja építőanyagnak
holott a vérét kozmikus apály sodorja szívja
 
Miféle rendbe illik ez?
 
S lehet-e még rend ezután?
 
Szólíthatjuk kiálthatunk
 
más lett az anyanyelve más
 
Nővérünk anyánk szeretőnk
 
kinek egy pillantás kinek
 
elég volt egy-egy mozdulat
 
félig nyitott száj dörmögés
 
értette tudta akibe
 
kéréseink szándékaink
 
csábulva dőltek szinte mint
 
a völgy mélyébe patakok:
 
nővérünk anyánk szeretőnk
 
zárt lett konok lett idegen
 
Lehet-e még rend ezután?
Falon túl kereng sehova-sem-vivő ösvényeken
 
jaj! jaj!
kígyó-ösvényeken ravasz kanyarok hurkain
 
jaj! jaj!
a só a szén a víz a mész
a szép szövetség tagjai szétválni készülődnek
 
jaj! jaj!
ami meg összefogta őket az egyszervolt Erő
mint kirablott fészkű madár
 
jaj! jaj!
kínjai fordított villámán fölcikkanni készül az űrbe.

 

 

 

Higgadt perceimben

Ha most beszélni tudnék veletek
elmondanám:
higgadt perceimben már magamat se
sajnálom értetek halottaim
de még kevésbé titeket
Láthatjátok hogy lábam merre megy
nincs itt mellébeszélés
Addig meg szikrázzék a nap
süssön belém
és süssön rajtam át
árnyéktalan
A minden élők útja végén
úgyis találkozunk.

 

 

 

Egy távoli rokon temetésén meglátogatom bátyám sírját

Itt temettük hozzád egész közel.
Úgy emlékszem, nem ismerted, de tán
sejted, ki volt, hisz gyakran emlegettük.
Ő is csak ötvenhárom évet élt.
Jó volna, hogyha fölkeresnéd:
friss híreket kapnál felőlünk.
Megtudnád, úgy megy minden, mint odáig,
s mert olykor sem a lélek, sem a test
nem űzetik, azt hisszük még ma is,
hogy élni valami különleges-jó,
vagyis megtudnád, hogy nincs semmi újság.
Jó volna, hogyha fölkeresnéd,
segítenéd első lépéseit.
A föld felett kevéske nap sütött rád,
élet szegénye, nagy gyakorlatot
szereztél a dicső fondorlatokban:
a földalatti új világban is
nyilván hamar kiismerted magad:
mutathatnál és mondhatnál neki
néhány hasznos dolgot, néhány tanácsot.
És megbeszélhetnétek közben azt is,
hogyan várjátok a következőt
e nagy familiából, és milyen
álmokkal szoktassátok rendhagyó
országotokra, hogy könnyebb legyen
válása majd.
válása majd. Nos, készül már haza
a gyásznép, én is indulok.

 

 

 

Befejezetlen nyár

Fiúk mi történt? Szépen megcsináltuk
mi évenként a búcsúesteket
Csak egyszer akkor nem azon a nyáron
mikor szokatlan parancsok szavára
hol egyikünk hol másikunk
ment el külön s vagy késve vagy sehogyse
jött vissza
Hát nem gondoljátok-e
fiúk hogy itt
sántít még valami?
Hogy így szó nélkül mégse volt való
idegen földekbe feküdnötök
vagy itthon kilépnetek a világból
Hogy ez a kor a búcsú-nélküli
távozás kora volt ugyan de
ezt hiba volna elfogadnunk
Én még fiúk várom ma is
hogy a szokott helyen a fák alatt
a zöld vendéglőben találkozunk majd
hogy annak rendje és módja szerint
elparentáljuk a vakációt
Szeretném megtudni s megérteni
mi történt veletek velünk
Várom fiúk várom fiúk.

 

 

 

Gyászdal-töredék

 

V. J. tizenkét éves kislány feje két tehervagon

ütközője közé került. Szörnyethalt.

(Újsághír)

 
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyetlen roppanás a csont
cserepei a koponyában
Utak éjszakák örömök
vége
Az ív az űrbe lóg
törött karként az űrbe lóg
A sötétség pókjai
sietve ráfészkelnek
Ó a föld a virág alól
ó a víz a virág alól
kihullt kifolyt a föld a víz
Várhatják a virág-várók
álmodhatnak szirmairól
álmodhatnak illatáról
Ha szirma lesz emlék-szirma
ha illata emlék-illat
Ő gyanútlan másik lábon
másik földön
szökdelt játszva tovább
Új fülébe
valami régi érthetetlen
roppanás visszhangja verődött
Válláról kezéről
egy alig kezdett s fölbomlott kötés
szálai lengtek hínárként csomóstul
Viszi őket
húzza-vonja
koptatja őket
s mire ő maga elolvad a légben
azok se lesznek sehol
Egyetlen roppanás a csont
cserepei a koponyában
vaskerekek vasütközők
csattanása
kegyetlen pont egy születő
mondat után
melynek alanya volt csak
még állítmánya nem
Kevesebb lett a simogatni-való
néhány tenyér éhes marad
Ha tervbe illett a tervet
mért nem tudta előre
a bástya-apa
s a fészek-anya?
Ha meg nem illett tervbe
miért nem
tudta jobban a szüntelen
zűrzavart
a bástya-apa
s a fészek-anya
hogy most csak legyintenének?
Egyetlen roppanás
a csont
a csont
a koponyában
a csont-cserép
a koponyában
Soha virág
soha mondat
éhes tenyerek
vége
vége
– – – – – – – –

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]