Verseim sorsa

Mikor már véreim nem védenek, s azok se, kik még emberként szerettek: lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek, olvasnak, emlegetnek, értenek? Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha a magam étkét, magam italát tukmálnám más földű-egű világ más-éhű, más-szomjú lakóira. Ne maradjon belőlem semmi több, csak amit élő érdeke szerint táplálékként őriz meg az utókor. S amire nem lesz majd szüksége, mint szemét pusztuljon a szemét között, kerüljön illendő helyére jókor.