Kakasszót várva

Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva, midőn a test levében hánytorog, s kelnek zugaiból időtlen bánatok, botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába, pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve, a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz: fogadja a szív rebbenő türelme a kényszerű leckéztetést. Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók. Az életté kitágult pillanatban a két határ egymásba csattan, vallatja a kezét magasba tartót, ki magát már megadná kegyelemre, de nincs, aki kegyelmet adjon. Kakasszót vár, hogy űzze szerte lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. – Inkább álom! Tünékeny szövetében a katasztrófák is ragyognak. Inkább álom! Kiűzetés előtti éden a rendelt kárhozottnak, holott a szem, a száj, a fül dolgát nyomok nélkül végezheti, s a világot, mely visszavárja rendületlenül nyugton felhők közé eresztheti.