Ritmus, rend, zene
| Így szabálytalanul szabályos. |
| A kis káosz nagy geometria. |
| Görbe ágak közt görbe szél, |
| alvás, evés, szeretkezés, |
| henyélés, munka: ködgomoly, |
| nyúló, forgó, magába botló, |
| s mind együtt: ritmus, rend, zene. |
|
| Szívig hat a csecsemősírás, |
| ez is, az is forgat, zilál. |
| Káprázatos, mi van a réten, |
| lapulevél-árnyéknyi réten, |
| egy csöppnyi vízben, fönt az űrben, |
| macskaszemben és kutyaorrban, |
| népek meg emberek között, |
| zűrzavar – ritmus, rend, zene. |
|
| Holnap, vajon mi lesz velem? |
| Dzsungel-ösvényen értem eddig: |
| fújtak rám fagyot, meleget; |
| kibuggyanó vér s kacagás. |
| Akármi lesz holnap velem, |
| a vége: ritmus, rend, zene. |
|
|
A test csodái
| Tevékeny zűrzavar, ha rendje megbicsaklik: |
| kések, tőrök, csigák észvesztett kergülése, |
| eleven, sürgeteg izmok, tagok hüdése, |
| sok csöpp szennyvíz-patak, mely árkából kisiklik; |
|
| egyetlen bőriszák szűk éjjelébe gyűrve |
| hibbant irtózata percnek, történelemnek, |
| vér-kásás harcterek, széjjelszakadt kötelmek, |
| pietà, állatok, rabságba kényszerülve. |
|
| S kölykök karácsonyi szíve is, óceánok |
| bősége, működés, mely zene már magában, |
| csillagok, csillagok, határtalan világok. |
|
| Lélekké is bomol a pete az anyában, |
| s nől olyan új virág, melynek illata, szirma |
| együtt-mozdul a szél örök fuvallatában. |
|
|
Villanások
| Meddig gazdagodhat az ember? |
| Ontja kincsét a szív s az elme: |
| anyaméhek folyton teherben, |
| forr a hím-titok gerjedelme. |
|
| A szülőágy s a sírhely tengelye. – |
| Ki tágabb, ki szűkebb körben forog. |
| S nem mindegy-e, mi porlad el vele: |
| szikrázó elme, borkarcos torok? |
|
| Ott már nincsen eszem-iszom, |
| nincs a nőknek combja, melle. |
| – Ó, csak bár örök ne lenne! |
|
|
Igénytelen Faust
| Oly szép vagy, pillanat, ne menj tovább, |
| – hajtom, nyögöm mohón, igénytelen Faust, |
| a szürke, rongyos pillanatnak is. |
| és mégsincs jobb jó, mint az élet, |
| s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad. |
|
Ellenpontok
| Fulladás örvény szöglet ájulat |
| fűrész nyál vér fog-reccsenés epe |
| verem bűz rács hörgés roncs dög cafat |
| por sár por sár por és sem én se te |
|
| Bársony csók öl pár bimbó kézfogás |
| kalász gyermek fészek dal lepke víz |
| álom hullám pehely szív biztatás |
| fény nap fény nap fény és én is te is |
|
| Fulladás bársony ájulat szirom |
| fűrész kalász verem víz lepke vér |
| por fény por fény nap sár nap sár s megint |
|
| Sem én se te s én is te is korom- |
| s hő-csíkok közt roskadva s könnyedén |
| botolnak és táncolnak lépteink. |
|
|
Jön az angyal
| Hát jön az angyal jön az angyal |
| jön s tanúkat hallgat ki rólam |
|
| Mi lesz ha szólal majd a csengő? |
| Szégyenkezve megyek a fához |
| gavallérságot és kegyelmet |
|
| Hát jön az angyal jön az angyal |
| fehér parázs tűz dől belőle |
| átüt rajtam fölgyújt kiéget |
|
| gyerekszívvel megyek a fához. |
|
|
Kifelé
| Kanyar és vissza (a gödör |
|
| A ledőlőt nyugság helyett mi várja? |
|
| látnak majd rajtam felemás bizalmat |
|
| Ez is út persze pálya sors |
| S magányos-e ki maga van? |
|
| S visszhangos vak lépései |
| győzelmi marsként zengenek |
|
|
Kakasszót várva
| Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva, |
| midőn a test levében hánytorog, |
| s kelnek zugaiból időtlen bánatok, |
| botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába, |
| pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve, |
| a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz: |
| fogadja a szív rebbenő türelme |
| a kényszerű leckéztetést. |
|
| Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók. |
| Az életté kitágult pillanatban |
| a két határ egymásba csattan, |
| vallatja a kezét magasba tartót, |
| ki magát már megadná kegyelemre, |
| de nincs, aki kegyelmet adjon. |
| Kakasszót vár, hogy űzze szerte |
| lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. – |
|
| Inkább álom! Tünékeny szövetében |
| a katasztrófák is ragyognak. |
| Inkább álom! Kiűzetés előtti éden |
| holott a szem, a száj, a fül |
| dolgát nyomok nélkül végezheti, |
| s a világot, mely visszavárja rendületlenül |
| nyugton felhők közé eresztheti. |
|
|
Jobb ha előbb
| Dolgaim nehezednek bonyolódnak |
| de legyenek csak az én dolgaim |
|
| simára söpri felettem a földet |
|
| és minden önkéntes kisérőm |
| lépjen velük lépjen velük |
|
| Mire jó a szükséges kőfalat |
| Jobb ha előbb jobb ha előbb |
|
| Ha meleg kell majd lesz nekem |
| más melegére ne szoruljak |
|
| Közönyösebben mint az éji |
| csapadéktalan felhővonulást |
|
| Dolgaim nehezednek bonyolódnak: |
| szeretnék méltó lenni dolgaimhoz |
|
| A felnőtt nem kíván gügyögni |
|
|
Mentség
| vagy ha az innenire akkor a |
| tárgyira a személytelenre |
| vágyik szemem fülem figyelme |
|
| Tovább nem próbálkozhatom |
| tornyaim helyén végig csupa rom |
| sem omlásuk nincs elviselni |
|
| Vagy velejéig változatlant |
| dallamában másíthatatlant |
| hűségeset miként a rendje |
|
| vagy a keret kemény fegyelmét |
| csak benne a forgó szerencsét |
| soha pehelyként szélbe vetve. |
|
|
Rendhagyó napok
|
Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen. Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik véglegesnek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: „Járok-kelek, beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek. Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok se következmények ne legyenek.”
Üresjárat-napok, üresjárat-órák.
Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan, nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre nem hederítve.
S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.
|
Nő kutyával
| „Neked négy lábod van, könnyen szaladsz” |
| – szólt egy nő félhangon, tréfálva szinte |
| az útjában fickándozó kutyához, |
| míg két mankóval küszködött, cipelte |
| rokkant testét, s lihegve meg-megállt |
| az őszi sétány sugaraiban. |
|
Kiűzetés
| Hívnának vissza a virágok |
| a szelid állatok a súlyos |
| gyümölcsök a rezgő szelek |
| kedvére kezdte s hagyta abba |
| nem történt semmi sem vele |
| s úgy aludt mint a gyermekek |
|
| Míg távozom csak görbe vállam |
| csuklott fejem támaszt gyanút |
|
| De jaj látnák egyszer szemem |
| az iszonyú tudást a rémek |
| ártatlanoknak bírhatatlant |
| kerengő madarak lehullnak |
| az út lúdbőrzik mély üres |
| visszhangok kelnek mindenünnen |
| s ami fölfalja maga ellen |
| csillámló jótékony szivárványt: |
|
| akkor többé nem kellenék. |
|
|
Philémon és Baukisz
| A teraszra kilép öregesen |
| apjuk kiáltja egyre hangosabban |
| Mindegy felel a vén vagy nem felel: |
| a csukott ajtó másik oldaláról |
| az üresség üvölt a csend üvölt. |
|
Gyermeki bölcsességem
| Hej ez az édes és savanykás |
|
| Sírokat ástak föl, kriptákat bontogattak, |
| szivacsos, sárga csontokat |
|
| lyukas gerinc-korongokat. |
| Fogtam, ledobtam, továbbiramodtam |
|
| Ma ez az édes és savanykás |
|
|
Hazafelé
| A jégpályáról zene szólt, |
| hó pillézett, szép este volt. |
| Egy házból hullaszállítóba raktak |
| egy lepedő-fehér, csöndes halottat. |
|
Két metamorfózis
| Izgalmas akkor lesz valóban |
| határaim széthullanak majd |
| kerengek-mozgok a világban |
| mint föld a földben víz a vízben |
| féreg a féregben mint lég a légben |
| a mostinál sokkal hatalmasabb |
|
| Csata után széjjelszórt tollcsomók: |
|
|
Lámpás
| Az éj tenyészete elégséges magának |
| Nemző s öl egyaránt mikor még semmi sem volt |
| s mikor már semmi sem lesz ő szült és szül rakásra |
|
| Meg kell halni ó meg kell halni |
| Sziget az élet tenger a halál |
|
| Sötétbe szúr a lámpás keresi a sötétet – |
|
| Nem az egészségesnek kell a gyógyszer |
| Apró győzelmek koszorúi könnyen |
| elhervadnak apró hallelujákból |
|
| Dícsértessék a lámpás mely a sötétbe szúr |
| s nem a fényben világít nem a fénynek |
| Dícsértessék a lámpás ha sugár-csápjai |
| az éjszaka falán tapogatóznak |
|
| Csonkulni másokért az az igazi épség. |
|
|
Négy napja-éje
| Kevesek közt se – egymagamban |
| négy napja-éje szólalatlan |
| néhányak társa a magányban |
| váratlan társakra találtam: |
| kövekre fákra csillagokra |
| kölykökre nőkre férfiakra |
|
| S négy napja-éje szólalatlant |
| szólítanak most fogyhatatlan |
| s én boldogan lényem kibontva |
| lesem mit hogy ki és mi mondja: |
| a csillagok kristály-beszédét |
| az esők cinkos zümmögését |
| türelmét a tiport utaknak |
| a kő érdes szavát a kőtől |
| csak a magáét mindahánytól |
| nem az enyém sokféle szájból: |
| s doromboló szívem a tiszta |
| közös nyelvet tanulja vissza |
|
|
Egy szerkesztőre
| volna kezedben, s dolgozat-halom |
| előtted. Mért nyúlsz felnőtt emberek |
|
| X kell neked, nem én, nem én |
| és Y meg Z és más nagyok.
|
| Igaz! Hát mit tehetsz, csóró legény? |
| Kéz kezet mos! Kezed meg? – Hagyjuk ezt! |
|
| mert bocsánatos bűn a butaság, |
| de benned ölre megy vele a gazság, |
|
|
Bogácsné és a púp
| Bogácsné, ugyebár, Bogács- |
|
| puff! – volt-nincs – lelövi. |
|
| Bogácsné, ugyebár, Bogács- |
|
| s otthagyja saját levében, |
|
| Bogácsnét, ugyebár, Bogács- |
| nem sértheti, – egyszerű. |
|
| Csak hódolat, csodálkozás, |
| ha púpját, ugyebár, Bogács- |
|
|
Vázlatok portrékhoz
| Kicsi szemétdomb, kis kakas, |
|
| S az istennek se lesz nagyobb, |
| csak a hang, csak a hang. |
|
|
| Majd belejön – mondják – mint kiskutya az ugatásba. |
|
Meglehet: ehhez már hangja, pofája van is. |
|
| Mihelyt a köldökön alul van: |
| az ám a téma, ugye, gurman? |
| Világ, sors, béke, háború |
| s egyéb ilyesmi: – rongy, smafu. |
|
| Jó hajcsár vagy, s tudsz, hogyha kell, szavalni. |
|
Úgy véled, ez már épp elég: |
| dosztig kijár vedelni, falni. |
|
| Mukkan: ráordítsz; megmoccan: fejbe suhintod. |
|
S „Éljen az emberi jog!” – fröcsköli folyton a szád. |
|
| Mint ahogy a madár dalol, |
| úgy hazudik, oly természetesen |
|
|
Példa
| kicsit elszáll majd visszaszáll |
|
| zizzen koppan sohase pihen |
|
| Kint aranyősz gyöngécske nap |
| dajkálja a tört virágokat |
|
| és kék kék kék határtalan |
| a hársnak is kék árnya van |
|
| Odamenne a légy hajózni igen |
|
| csak zizereg zuppan szüntelen |
|
| és írja a példát írja nekem |
|
|
Küszöb
| A szervek, haj, romolni kezdenek, |
| s a működésük botlik egyre-másra! |
| Kudarcaim majd megdermesztenek? |
| Vagy most bomlik ki lelkem látomása? |
|
| S a szétzilált rend örvénye fölé |
| hibátlanul, tarkán, ifjú derűvel |
| – láp-gyökerű virág az ég felé – |
| sárból, bűzből szivárvány boltja ível? |
|
| Ne ő engem, én őt veszítsem el, |
| én őt: a testet, s úgy, hogy el ne vesszék: |
| induljon új utakra nélkülem, |
| fogja tevékenységre más szövetség. |
|
| Én meg mint szellem és szív és szavak |
| tovább dobogva és tovább lobogva |
| keressek földönjáró társakat, |
| emelni arcukat a csillagokba. |
|
|
Verseim sorsa
| Mikor már véreim nem védenek, |
| s azok se, kik még emberként szerettek: |
| lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek, |
| olvasnak, emlegetnek, értenek? |
|
| Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha |
| a magam étkét, magam italát |
| tukmálnám más földű-egű világ |
| más-éhű, más-szomjú lakóira. |
|
| Ne maradjon belőlem semmi több, |
| csak amit élő érdeke szerint |
| táplálékként őriz meg az utókor. |
|
| S amire nem lesz majd szüksége, mint |
| szemét pusztuljon a szemét között, |
| kerüljön illendő helyére jókor. |
|
|
Ideje lenne
| Kísértetek a szívben, de a szájon |
| szép rend, világosság. – Milyen kapu |
| nyílhat az izzó, tüskésdrót-magányon, |
| hogy megszűnjék e fojtott háború? |
|
| Ki vetett külső sötétségre engem? |
| Miért csak kőfal védi hátamat? |
| Emberi fészek enyhében születtem, |
| nőttömben kotlós-szárnyú ég takart. |
|
| Fülem mikor kezdett nem hallani? |
| Szavam mikor kezdték nem érteni? |
| Hol kezdtek útjaink széthajlani? |
| Lépéseim hol kezdtem véteni? |
|
| Az ég s a szívem egyre szűkszavúbb. |
| Ha még felelnek, nyűgösen teszik: |
| folyton sutább, riasztóbb válaszuk, |
| csak üresítenek, velőm eszik. |
|
| Ideje lenne, hogy visszataláljak, |
| fogytán erőim, az akol-meleg |
| oldó ölébe a hadból kiszálljak, |
| gyógyuljak és nyugodjam végre meg. |
|
|
|