Ellenpontok

 

 

 

 

Ritmus, rend, zene

Így szabálytalanul szabályos.
A kis káosz nagy geometria.
Görbe ágak közt görbe szél,
örvény a lélek mélyein,
alvás, evés, szeretkezés,
henyélés, munka: ködgomoly,
nyúló, forgó, magába botló,
hunyászkodó, erőszakos,
földön fekvő, ágaskodó,
s mind együtt: ritmus, rend, zene.
Szívig hat a csecsemősírás,
velőkig a halálüvöltés,
ez is, az is forgat, zilál.
Káprázatos, mi van a réten,
lapulevél-árnyéknyi réten,
egy csöppnyi vízben, fönt az űrben,
macskaszemben és kutyaorrban,
népek meg emberek között,
évszázadok árkaiban:
zűrzavar – ritmus, rend, zene.
Holnap, vajon mi lesz velem?
Dzsungel-ösvényen értem eddig:
eleven örömök, bajok
fújtak rám fagyot, meleget;
kardok kísértek és ölek,
szövetségek és árulások,
kibuggyanó vér s kacagás.
Akármi lesz holnap velem,
valahány béke, háború:
a vége: ritmus, rend, zene.

 

 

 

A test csodái

Tevékeny zűrzavar, ha rendje megbicsaklik:
kések, tőrök, csigák észvesztett kergülése,
eleven, sürgeteg izmok, tagok hüdése,
sok csöpp szennyvíz-patak, mely árkából kisiklik;
egyetlen bőriszák szűk éjjelébe gyűrve
hibbant irtózata percnek, történelemnek,
vér-kásás harcterek, széjjelszakadt kötelmek,
pietà, állatok, rabságba kényszerülve.
S kölykök karácsonyi szíve is, óceánok
bősége, működés, mely zene már magában,
csillagok, csillagok, határtalan világok.
Lélekké is bomol a pete az anyában,
s nől olyan új virág, melynek illata, szirma
együtt-mozdul a szél örök fuvallatában.

 

 

 

Villanások

 

1

Ha másokkal fölétetem,
akkor lesz élő életem.
 

2

Meddig gazdagodhat az ember?
Ontja kincsét a szív s az elme:
anyaméhek folyton teherben,
forr a hím-titok gerjedelme.
 

3

A szülőágy s a sírhely tengelye. –
Ki tágabb, ki szűkebb körben forog.
S nem mindegy-e, mi porlad el vele:
szikrázó elme, borkarcos torok?
 

4

Örökélet, paradicsom. –
Ott már nincsen eszem-iszom,
nincs a nőknek combja, melle.
– Ó, csak bár örök ne lenne!

 

 

 

Igénytelen Faust

Oly szép vagy, pillanat, ne menj tovább,
maradj, ne menj tovább!
– hajtom, nyögöm mohón, igénytelen Faust,
a szürke, rongyos pillanatnak is.
Mert gyorsul az idő,
és mégsincs jobb jó, mint az élet,
s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad.

 

 

 

Ellenpontok

Fulladás örvény szöglet ájulat
fűrész nyál vér fog-reccsenés epe
verem bűz rács hörgés roncs dög cafat
por sár por sár por és sem én se te
Bársony csók öl pár bimbó kézfogás
kalász gyermek fészek dal lepke víz
álom hullám pehely szív biztatás
fény nap fény nap fény és én is te is
Fulladás bársony ájulat szirom
fűrész kalász verem víz lepke vér
por fény por fény nap sár nap sár s megint
Sem én se te s én is te is korom-
s hő-csíkok közt roskadva s könnyedén
botolnak és táncolnak lépteink.

 

 

 

Jön az angyal

Hát jön az angyal jön az angyal
jön s tanúkat hallgat ki rólam
Mi lesz ha szólal majd a csengő?
Szégyenkezve megyek a fához
gavallérságot és kegyelmet
látok nevem mögé kirakva
Hát jön az angyal jön az angyal
talán felém is elvetődik
ágyam szélére ül fehéren
fehér parázs tűz dől belőle
átüt rajtam fölgyújt kiéget
S a tanúk hiába dohognak
gyerekszívvel megyek a fához.

 

 

 

Kifelé

Kanyar és vissza (a gödör
közel már) aligha lehet
(közel a bőgyomrú gödör)
Hát elvégeztetett
Fázni kezdek kívül belül
s nem gyúl tűz ellene
Mentekezik a hús de a
csont sem bír majd vele
A magam fészkévé tevél
leszek a magam ordasa
A ledőlőt nyugság helyett mi várja?
a lélek kardvasa
Ki-nem-nézett tekintetet
ki-nem-bomlott mosolyt
látnak majd rajtam felemás bizalmat
és homogén iszonyt
Ez is út persze pálya sors
S magányos-e ki maga van?
Vagy őt ringatja-e a nap
legforróbb sugaraiban?
S visszhangos vak lépései
győzelmi marsként zengenek
érdemrendként virítanak
mellén a nyílt sebek?

 

 

 

Kakasszót várva

Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva,
midőn a test levében hánytorog,
s kelnek zugaiból időtlen bánatok,
botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába,
pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve,
a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz:
fogadja a szív rebbenő türelme
a kényszerű leckéztetést.
Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók.
Az életté kitágult pillanatban
a két határ egymásba csattan,
vallatja a kezét magasba tartót,
ki magát már megadná kegyelemre,
de nincs, aki kegyelmet adjon.
Kakasszót vár, hogy űzze szerte
lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. –
Inkább álom! Tünékeny szövetében
a katasztrófák is ragyognak.
Inkább álom! Kiűzetés előtti éden
a rendelt kárhozottnak,
holott a szem, a száj, a fül
dolgát nyomok nélkül végezheti,
s a világot, mely visszavárja rendületlenül
nyugton felhők közé eresztheti.

 

 

 

Jobb ha előbb

Dolgaim nehezednek bonyolódnak
de legyenek csak az én dolgaim
Döng már felém a Rendező
aki engem leránt beföd
simára söpri felettem a földet
Lépjenek arrébb véreim
és minden önkéntes kisérőm
lépjen velük lépjen velük
Mire jó a szükséges kőfalat
porladni hagyni mire jó
szívvel tömni a réseket?
A szívnek saját útjai
vannak mert saját lábai
Jobb ha előbb jobb ha előbb
Ha meleg kell majd lesz nekem
más melegére ne szoruljak
Közönyösebben mint az éji
csapadéktalan felhővonulást
úgy nézzem életem
rongy meteorológiáját
Dolgaim nehezednek bonyolódnak:
szeretnék méltó lenni dolgaimhoz
A felnőtt nem kíván gügyögni

 

 

 

Mentség

Rólad a léten-túlira
vagy ha az innenire akkor a
tárgyira a személytelenre
vágyik szemem fülem figyelme
Tovább nem próbálkozhatom
tornyaim helyén végig csupa rom
Erőm nyilván újat emelni
sem omlásuk nincs elviselni
Vagy velejéig változatlant
dallamában másíthatatlant
hűségeset miként a rendje
vagy a keret kemény fegyelmét
csak benne a forgó szerencsét
soha pehelyként szélbe vetve.

 

 

 

Rendhagyó napok

Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen. Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik véglegesnek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: „Járok-kelek, beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek. Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok se következmények ne legyenek.”

 

Üresjárat-napok, üresjárat-órák.

 

Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan, nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre nem hederítve.

 

S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.

 

 

 

Nő kutyával

„Neked négy lábod van, könnyen szaladsz”
– szólt egy nő félhangon, tréfálva szinte
az útjában fickándozó kutyához,
míg két mankóval küszködött, cipelte
rokkant testét, s lihegve meg-megállt
az őszi sétány sugaraiban.

 

 

 

Kiűzetés

Hívnának vissza a virágok
a szelid állatok a súlyos
gyümölcsök a rezgő szelek
hívnák a törvényes lakót
ki evett-ivott boldogan
kedvére kezdte s hagyta abba
nem történt semmi sem vele
s úgy aludt mint a gyermekek
Míg távozom csak görbe vállam
csuklott fejem támaszt gyanút
jogaimban hisznek tovább
De jaj látnák egyszer szemem
az iszonyú tudást a rémek
jeleit bogaraiban
ártatlanoknak bírhatatlant
amitől vacognak az esték
kerengő madarak lehullnak
az út lúdbőrzik mély üres
visszhangok kelnek mindenünnen
s ami fölfalja maga ellen
a fészket a simogató
asszonykezet a dolgokon
csillámló jótékony szivárványt:
akkor többé nem kellenék.

 

 

 

Philémon és Baukisz

A teraszra kilép öregesen
A gazda lent
a szőlőben motozgat
Apjuk kiáltja
apjuk kiáltja egyre hangosabban
Mindegy felel a vén vagy nem felel:
háta mögül
a csukott ajtó másik oldaláról
a szobák zegzugaiból
az üresség üvölt a csend üvölt.

 

 

 

Gyermeki bölcsességem

Hej ez az édes és savanykás
szeptemberi szag:
gyomok alatt
a nyirkos föld szaga! –
Sírokat ástak föl, kriptákat bontogattak,
szivacsos, sárga csontokat
emeltek ki a fényre.
Alig voltam tízéves.
Hej ez a szag!
Akkori bölcsességem!
Fogtam koponya gömbjét,
ujjperecek
miniatűrjeit,
lyukas gerinc-korongokat.
Fogtam, ledobtam, továbbiramodtam
az élet tárgyaitól
az élet tárgyaihoz.
Ma ez az édes és savanykás
szeptemberi szag
szívemre fonódik,
elkülönít, tagol,
börtönbe rekeszt,
a halált idézi.
Gyermeki bölcsességem
hova lett?

 

 

 

Hazafelé

A jégpályáról zene szólt,
hó pillézett, szép este volt.
Egy házból hullaszállítóba raktak
egy lepedő-fehér, csöndes halottat.

 

 

 

Két metamorfózis

 

I

Izgalmas akkor lesz valóban
mikor kicsiny
határaim széthullanak majd
és ezerféleképpen
kerengek-mozgok a világban
mint föld a földben víz a vízben
féreg a féregben mint lég a légben
a mostinál sokkal hatalmasabb
rend és törvény szerint
 

II

Csata után széjjelszórt tollcsomók:
a macska gerlicét evett
Most gerle nincs
a gerle macska lett
s a macska
mégse tud röpülni.

 

 

 

Lámpás

Az éj tenyészete elégséges magának
Nemző s öl egyaránt mikor még semmi sem volt
s mikor már semmi sem lesz ő szült és szül rakásra
Meg kell halni ó meg kell halni
Sziget az élet tenger a halál
ó tenger a halál
Sötétbe szúr a lámpás keresi a sötétet –
Nem az egészségesnek kell a gyógyszer
Apró győzelmek koszorúi könnyen
elhervadnak apró hallelujákból
könnyen lehet sirató
Dícsértessék a lámpás mely a sötétbe szúr
s nem a fényben világít nem a fénynek
Dícsértessék a lámpás ha sugár-csápjai
az éjszaka falán tapogatóznak
Csonkulni másokért az az igazi épség.

 

 

 

Négy napja-éje

Kevesek közt se – egymagamban
négy napja-éje szólalatlan
néhányak társa a magányban
váratlan társakra találtam:
megjelöletlen mindenekre
jóismerős idegenekre
kövekre fákra csillagokra
kölykökre nőkre férfiakra
utakra házakra esőkre
madarakra szitakötőkre –
S négy napja-éje szólalatlant
szólítanak most fogyhatatlan
s én boldogan lényem kibontva
lesem mit hogy ki és mi mondja:
a csillagok kristály-beszédét
az esők cinkos zümmögését
ingó gőgjét a férfiaknak
türelmét a tiport utaknak
a kő érdes szavát a kőtől
a nő édes szavát a nőtől
csak a magáét mindahánytól
nem az enyém sokféle szájból:
s doromboló szívem a tiszta
közös nyelvet tanulja vissza

 

 

 

Egy szerkesztőre

Ej, inkább piros ceruza
volna kezedben, s dolgozat-halom
előtted. Mért nyúlsz felnőtt emberek
dolgához, angyalom?
X kell neked, nem én, nem én
és Y meg Z és más nagyok.
Igaz! Hát mit tehetsz, csóró legény?
Kéz kezet mos! Kezed meg? – Hagyjuk ezt!
Építed önnön szégyened:
mert bocsánatos bűn a butaság,
de benned ölre megy vele a gazság,
s folyton nyakára hág.

 

 

 

Bogácsné és a púp

Bogácsné, ugyebár, Bogács-
né sétálni viszi
púpját. Ez nála szokás,
és, ugyebár, megteheti.
Hatlövetű a zsebében,
ugyebár, megteheti,
s aki rásandít, hevében:
puff! – volt-nincs – lelövi.
Bogácsné, ugyebár, Bogács-
né kész földi csoda.
Ily csúf kukacoskodást
nem hagyhat annyiba.
Aki rásandít, hevében:
puff! – mondom – lelövi,
s otthagyja saját levében,
ugyebár, megteheti.
Bogácsnét, ugyebár, Bogács-
nét, míg hatlövetű
a hatlövetű, pimaszkodás
nem sértheti, – egyszerű.
Csak hódolat, csodálkozás,
ünneplés jár ki neki,
ha púpját, ugyebár, Bogács-
né sétálni viszi.

 

 

 

Vázlatok portrékhoz

 

1

Kicsi szemétdomb, kis kakas,
kis tyúknép, kicsi rang.
S az istennek se lesz nagyobb,
csak a hang, csak a hang.
 

2

Majd belejön – mondják – mint kiskutya az ugatásba.
 
Meglehet: ehhez már hangja, pofája van is.
 

3

Nagy vagy, nagy ám,
s azt gondolod,
bízvást lehetnél
még nagyobb.
Erőlködöl hát,
s nő: – szagod.
 

4

Mihelyt a köldökön alul van:
az ám a téma, ugye, gurman?
Világ, sors, béke, háború
s egyéb ilyesmi: – rongy, smafu.
 

5

Jó hajcsár vagy, s tudsz, hogyha kell, szavalni.
 
Úgy véled, ez már épp elég:
dosztig kijár vedelni, falni.
 

6

Mukkan: ráordítsz; megmoccan: fejbe suhintod.
 
S „Éljen az emberi jog!” – fröcsköli folyton a szád.
 

7

Mint ahogy a madár dalol,
szél fúj, felhő repül:
úgy hazudik, oly természetesen
s oly menthetetlenül.
 

(1948–1967)

 

 

 

Példa

Már reggel óta figyelem
a legyet az ablaküvegen:
a táblán körbe-körbejár
kicsit elszáll majd visszaszáll
zizzen koppan sohase pihen
a légy az ablaküvegen –
Kint aranyősz gyöngécske nap
dajkálja a tört virágokat
és kék kék kék határtalan
a hársnak is kék árnya van
Odamenne a légy hajózni igen
a kék ég tág kékségeiben
Ereje fogy de vágya nem
csak zizereg zuppan szüntelen
és írja a példát írja nekem
a légy az ablaküvegen.

 

 

 

Küszöb

A szervek, haj, romolni kezdenek,
s a működésük botlik egyre-másra!
Kudarcaim majd megdermesztenek?
Vagy most bomlik ki lelkem látomása?
S a szétzilált rend örvénye fölé
hibátlanul, tarkán, ifjú derűvel
– láp-gyökerű virág az ég felé –
sárból, bűzből szivárvány boltja ível?
Ne ő engem, én őt veszítsem el,
én őt: a testet, s úgy, hogy el ne vesszék:
induljon új utakra nélkülem,
fogja tevékenységre más szövetség.
Én meg mint szellem és szív és szavak
tovább dobogva és tovább lobogva
keressek földönjáró társakat,
emelni arcukat a csillagokba.

 

 

 

Verseim sorsa

Mikor már véreim nem védenek,
s azok se, kik még emberként szerettek:
lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek,
olvasnak, emlegetnek, értenek?
Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha
a magam étkét, magam italát
tukmálnám más földű-egű világ
más-éhű, más-szomjú lakóira.
Ne maradjon belőlem semmi több,
csak amit élő érdeke szerint
táplálékként őriz meg az utókor.
S amire nem lesz majd szüksége, mint
szemét pusztuljon a szemét között,
kerüljön illendő helyére jókor.

 

 

 

Ideje lenne

Kísértetek a szívben, de a szájon
szép rend, világosság. – Milyen kapu
nyílhat az izzó, tüskésdrót-magányon,
hogy megszűnjék e fojtott háború?
Ki vetett külső sötétségre engem?
Miért csak kőfal védi hátamat?
Emberi fészek enyhében születtem,
nőttömben kotlós-szárnyú ég takart.
Fülem mikor kezdett nem hallani?
Szavam mikor kezdték nem érteni?
Hol kezdtek útjaink széthajlani?
Lépéseim hol kezdtem véteni?
Az ég s a szívem egyre szűkszavúbb.
Ha még felelnek, nyűgösen teszik:
folyton sutább, riasztóbb válaszuk,
csak üresítenek, velőm eszik.
Ideje lenne, hogy visszataláljak,
fogytán erőim, az akol-meleg
oldó ölébe a hadból kiszálljak,
gyógyuljak és nyugodjam végre meg.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]