Ritmus, rend, zene
Így szabálytalanul szabályos. |
A kis káosz nagy geometria. |
Görbe ágak közt görbe szél, |
alvás, evés, szeretkezés, |
henyélés, munka: ködgomoly, |
nyúló, forgó, magába botló, |
s mind együtt: ritmus, rend, zene. |
|
Szívig hat a csecsemősírás, |
ez is, az is forgat, zilál. |
Káprázatos, mi van a réten, |
lapulevél-árnyéknyi réten, |
egy csöppnyi vízben, fönt az űrben, |
macskaszemben és kutyaorrban, |
népek meg emberek között, |
zűrzavar – ritmus, rend, zene. |
|
Holnap, vajon mi lesz velem? |
Dzsungel-ösvényen értem eddig: |
fújtak rám fagyot, meleget; |
kibuggyanó vér s kacagás. |
Akármi lesz holnap velem, |
a vége: ritmus, rend, zene. |
|
|
A test csodái
Tevékeny zűrzavar, ha rendje megbicsaklik: |
kések, tőrök, csigák észvesztett kergülése, |
eleven, sürgeteg izmok, tagok hüdése, |
sok csöpp szennyvíz-patak, mely árkából kisiklik; |
|
egyetlen bőriszák szűk éjjelébe gyűrve |
hibbant irtózata percnek, történelemnek, |
vér-kásás harcterek, széjjelszakadt kötelmek, |
pietà, állatok, rabságba kényszerülve. |
|
S kölykök karácsonyi szíve is, óceánok |
bősége, működés, mely zene már magában, |
csillagok, csillagok, határtalan világok. |
|
Lélekké is bomol a pete az anyában, |
s nől olyan új virág, melynek illata, szirma |
együtt-mozdul a szél örök fuvallatában. |
|
|
Villanások
Meddig gazdagodhat az ember? |
Ontja kincsét a szív s az elme: |
anyaméhek folyton teherben, |
forr a hím-titok gerjedelme. |
|
A szülőágy s a sírhely tengelye. – |
Ki tágabb, ki szűkebb körben forog. |
S nem mindegy-e, mi porlad el vele: |
szikrázó elme, borkarcos torok? |
|
Ott már nincsen eszem-iszom, |
nincs a nőknek combja, melle. |
– Ó, csak bár örök ne lenne! |
|
|
Igénytelen Faust
Oly szép vagy, pillanat, ne menj tovább, |
– hajtom, nyögöm mohón, igénytelen Faust, |
a szürke, rongyos pillanatnak is. |
és mégsincs jobb jó, mint az élet, |
s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad. |
|
Ellenpontok
Fulladás örvény szöglet ájulat |
fűrész nyál vér fog-reccsenés epe |
verem bűz rács hörgés roncs dög cafat |
por sár por sár por és sem én se te |
|
Bársony csók öl pár bimbó kézfogás |
kalász gyermek fészek dal lepke víz |
álom hullám pehely szív biztatás |
fény nap fény nap fény és én is te is |
|
Fulladás bársony ájulat szirom |
fűrész kalász verem víz lepke vér |
por fény por fény nap sár nap sár s megint |
|
Sem én se te s én is te is korom- |
s hő-csíkok közt roskadva s könnyedén |
botolnak és táncolnak lépteink. |
|
|
Jön az angyal
Hát jön az angyal jön az angyal |
jön s tanúkat hallgat ki rólam |
|
Mi lesz ha szólal majd a csengő? |
Szégyenkezve megyek a fához |
gavallérságot és kegyelmet |
|
Hát jön az angyal jön az angyal |
fehér parázs tűz dől belőle |
átüt rajtam fölgyújt kiéget |
|
gyerekszívvel megyek a fához. |
|
|
Kifelé
Kanyar és vissza (a gödör |
|
A ledőlőt nyugság helyett mi várja? |
|
látnak majd rajtam felemás bizalmat |
|
Ez is út persze pálya sors |
S magányos-e ki maga van? |
|
S visszhangos vak lépései |
győzelmi marsként zengenek |
|
|
Kakasszót várva
Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva, |
midőn a test levében hánytorog, |
s kelnek zugaiból időtlen bánatok, |
botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába, |
pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve, |
a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz: |
fogadja a szív rebbenő türelme |
a kényszerű leckéztetést. |
|
Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók. |
Az életté kitágult pillanatban |
a két határ egymásba csattan, |
vallatja a kezét magasba tartót, |
ki magát már megadná kegyelemre, |
de nincs, aki kegyelmet adjon. |
Kakasszót vár, hogy űzze szerte |
lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. – |
|
Inkább álom! Tünékeny szövetében |
a katasztrófák is ragyognak. |
Inkább álom! Kiűzetés előtti éden |
holott a szem, a száj, a fül |
dolgát nyomok nélkül végezheti, |
s a világot, mely visszavárja rendületlenül |
nyugton felhők közé eresztheti. |
|
|
Jobb ha előbb
Dolgaim nehezednek bonyolódnak |
de legyenek csak az én dolgaim |
|
simára söpri felettem a földet |
|
és minden önkéntes kisérőm |
lépjen velük lépjen velük |
|
Mire jó a szükséges kőfalat |
Jobb ha előbb jobb ha előbb |
|
Ha meleg kell majd lesz nekem |
más melegére ne szoruljak |
|
Közönyösebben mint az éji |
csapadéktalan felhővonulást |
|
Dolgaim nehezednek bonyolódnak: |
szeretnék méltó lenni dolgaimhoz |
|
A felnőtt nem kíván gügyögni |
|
|
Mentség
vagy ha az innenire akkor a |
tárgyira a személytelenre |
vágyik szemem fülem figyelme |
|
Tovább nem próbálkozhatom |
tornyaim helyén végig csupa rom |
sem omlásuk nincs elviselni |
|
Vagy velejéig változatlant |
dallamában másíthatatlant |
hűségeset miként a rendje |
|
vagy a keret kemény fegyelmét |
csak benne a forgó szerencsét |
soha pehelyként szélbe vetve. |
|
|
Rendhagyó napok
Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen. Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik véglegesnek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: „Járok-kelek, beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek. Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok se következmények ne legyenek.”
Üresjárat-napok, üresjárat-órák.
Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan, nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre nem hederítve.
S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.
|
Nő kutyával
„Neked négy lábod van, könnyen szaladsz” |
– szólt egy nő félhangon, tréfálva szinte |
az útjában fickándozó kutyához, |
míg két mankóval küszködött, cipelte |
rokkant testét, s lihegve meg-megállt |
az őszi sétány sugaraiban. |
|
Kiűzetés
Hívnának vissza a virágok |
a szelid állatok a súlyos |
gyümölcsök a rezgő szelek |
kedvére kezdte s hagyta abba |
nem történt semmi sem vele |
s úgy aludt mint a gyermekek |
|
Míg távozom csak görbe vállam |
csuklott fejem támaszt gyanút |
|
De jaj látnák egyszer szemem |
az iszonyú tudást a rémek |
ártatlanoknak bírhatatlant |
kerengő madarak lehullnak |
az út lúdbőrzik mély üres |
visszhangok kelnek mindenünnen |
s ami fölfalja maga ellen |
csillámló jótékony szivárványt: |
|
akkor többé nem kellenék. |
|
|
Philémon és Baukisz
A teraszra kilép öregesen |
apjuk kiáltja egyre hangosabban |
Mindegy felel a vén vagy nem felel: |
a csukott ajtó másik oldaláról |
az üresség üvölt a csend üvölt. |
|
Gyermeki bölcsességem
Hej ez az édes és savanykás |
|
Sírokat ástak föl, kriptákat bontogattak, |
szivacsos, sárga csontokat |
|
lyukas gerinc-korongokat. |
Fogtam, ledobtam, továbbiramodtam |
|
Ma ez az édes és savanykás |
|
|
Hazafelé
A jégpályáról zene szólt, |
hó pillézett, szép este volt. |
Egy házból hullaszállítóba raktak |
egy lepedő-fehér, csöndes halottat. |
|
Két metamorfózis
Izgalmas akkor lesz valóban |
határaim széthullanak majd |
kerengek-mozgok a világban |
mint föld a földben víz a vízben |
féreg a féregben mint lég a légben |
a mostinál sokkal hatalmasabb |
|
Csata után széjjelszórt tollcsomók: |
|
|
Lámpás
Az éj tenyészete elégséges magának |
Nemző s öl egyaránt mikor még semmi sem volt |
s mikor már semmi sem lesz ő szült és szül rakásra |
|
Meg kell halni ó meg kell halni |
Sziget az élet tenger a halál |
|
Sötétbe szúr a lámpás keresi a sötétet – |
|
Nem az egészségesnek kell a gyógyszer |
Apró győzelmek koszorúi könnyen |
elhervadnak apró hallelujákból |
|
Dícsértessék a lámpás mely a sötétbe szúr |
s nem a fényben világít nem a fénynek |
Dícsértessék a lámpás ha sugár-csápjai |
az éjszaka falán tapogatóznak |
|
Csonkulni másokért az az igazi épség. |
|
|
Négy napja-éje
Kevesek közt se – egymagamban |
négy napja-éje szólalatlan |
néhányak társa a magányban |
váratlan társakra találtam: |
kövekre fákra csillagokra |
kölykökre nőkre férfiakra |
|
S négy napja-éje szólalatlant |
szólítanak most fogyhatatlan |
s én boldogan lényem kibontva |
lesem mit hogy ki és mi mondja: |
a csillagok kristály-beszédét |
az esők cinkos zümmögését |
türelmét a tiport utaknak |
a kő érdes szavát a kőtől |
csak a magáét mindahánytól |
nem az enyém sokféle szájból: |
s doromboló szívem a tiszta |
közös nyelvet tanulja vissza |
|
|
Egy szerkesztőre
volna kezedben, s dolgozat-halom |
előtted. Mért nyúlsz felnőtt emberek |
|
X kell neked, nem én, nem én |
és Y meg Z és más nagyok.
|
Igaz! Hát mit tehetsz, csóró legény? |
Kéz kezet mos! Kezed meg? – Hagyjuk ezt! |
|
mert bocsánatos bűn a butaság, |
de benned ölre megy vele a gazság, |
|
|
Bogácsné és a púp
Bogácsné, ugyebár, Bogács- |
|
puff! – volt-nincs – lelövi. |
|
Bogácsné, ugyebár, Bogács- |
|
s otthagyja saját levében, |
|
Bogácsnét, ugyebár, Bogács- |
nem sértheti, – egyszerű. |
|
Csak hódolat, csodálkozás, |
ha púpját, ugyebár, Bogács- |
|
|
Vázlatok portrékhoz
Kicsi szemétdomb, kis kakas, |
|
S az istennek se lesz nagyobb, |
csak a hang, csak a hang. |
|
|
Majd belejön – mondják – mint kiskutya az ugatásba. |
|
Meglehet: ehhez már hangja, pofája van is. |
|
Mihelyt a köldökön alul van: |
az ám a téma, ugye, gurman? |
Világ, sors, béke, háború |
s egyéb ilyesmi: – rongy, smafu. |
|
Jó hajcsár vagy, s tudsz, hogyha kell, szavalni. |
|
Úgy véled, ez már épp elég: |
dosztig kijár vedelni, falni. |
|
Mukkan: ráordítsz; megmoccan: fejbe suhintod. |
|
S „Éljen az emberi jog!” – fröcsköli folyton a szád. |
|
Mint ahogy a madár dalol, |
úgy hazudik, oly természetesen |
|
|
Példa
kicsit elszáll majd visszaszáll |
|
zizzen koppan sohase pihen |
|
Kint aranyősz gyöngécske nap |
dajkálja a tört virágokat |
|
és kék kék kék határtalan |
a hársnak is kék árnya van |
|
Odamenne a légy hajózni igen |
|
csak zizereg zuppan szüntelen |
|
és írja a példát írja nekem |
|
|
Küszöb
A szervek, haj, romolni kezdenek, |
s a működésük botlik egyre-másra! |
Kudarcaim majd megdermesztenek? |
Vagy most bomlik ki lelkem látomása? |
|
S a szétzilált rend örvénye fölé |
hibátlanul, tarkán, ifjú derűvel |
– láp-gyökerű virág az ég felé – |
sárból, bűzből szivárvány boltja ível? |
|
Ne ő engem, én őt veszítsem el, |
én őt: a testet, s úgy, hogy el ne vesszék: |
induljon új utakra nélkülem, |
fogja tevékenységre más szövetség. |
|
Én meg mint szellem és szív és szavak |
tovább dobogva és tovább lobogva |
keressek földönjáró társakat, |
emelni arcukat a csillagokba. |
|
|
Verseim sorsa
Mikor már véreim nem védenek, |
s azok se, kik még emberként szerettek: |
lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek, |
olvasnak, emlegetnek, értenek? |
|
Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha |
a magam étkét, magam italát |
tukmálnám más földű-egű világ |
más-éhű, más-szomjú lakóira. |
|
Ne maradjon belőlem semmi több, |
csak amit élő érdeke szerint |
táplálékként őriz meg az utókor. |
|
S amire nem lesz majd szüksége, mint |
szemét pusztuljon a szemét között, |
kerüljön illendő helyére jókor. |
|
|
Ideje lenne
Kísértetek a szívben, de a szájon |
szép rend, világosság. – Milyen kapu |
nyílhat az izzó, tüskésdrót-magányon, |
hogy megszűnjék e fojtott háború? |
|
Ki vetett külső sötétségre engem? |
Miért csak kőfal védi hátamat? |
Emberi fészek enyhében születtem, |
nőttömben kotlós-szárnyú ég takart. |
|
Fülem mikor kezdett nem hallani? |
Szavam mikor kezdték nem érteni? |
Hol kezdtek útjaink széthajlani? |
Lépéseim hol kezdtem véteni? |
|
Az ég s a szívem egyre szűkszavúbb. |
Ha még felelnek, nyűgösen teszik: |
folyton sutább, riasztóbb válaszuk, |
csak üresítenek, velőm eszik. |
|
Ideje lenne, hogy visszataláljak, |
fogytán erőim, az akol-meleg |
oldó ölébe a hadból kiszálljak, |
gyógyuljak és nyugodjam végre meg. |
|
|
|