Lélek és ősz

1965–1967

 

 

 

 

Ellenpontok

 

 

 

 

Ritmus, rend, zene

Így szabálytalanul szabályos.
A kis káosz nagy geometria.
Görbe ágak közt görbe szél,
örvény a lélek mélyein,
alvás, evés, szeretkezés,
henyélés, munka: ködgomoly,
nyúló, forgó, magába botló,
hunyászkodó, erőszakos,
földön fekvő, ágaskodó,
s mind együtt: ritmus, rend, zene.
Szívig hat a csecsemősírás,
velőkig a halálüvöltés,
ez is, az is forgat, zilál.
Káprázatos, mi van a réten,
lapulevél-árnyéknyi réten,
egy csöppnyi vízben, fönt az űrben,
macskaszemben és kutyaorrban,
népek meg emberek között,
évszázadok árkaiban:
zűrzavar – ritmus, rend, zene.
Holnap, vajon mi lesz velem?
Dzsungel-ösvényen értem eddig:
eleven örömök, bajok
fújtak rám fagyot, meleget;
kardok kísértek és ölek,
szövetségek és árulások,
kibuggyanó vér s kacagás.
Akármi lesz holnap velem,
valahány béke, háború:
a vége: ritmus, rend, zene.

 

 

 

A test csodái

Tevékeny zűrzavar, ha rendje megbicsaklik:
kések, tőrök, csigák észvesztett kergülése,
eleven, sürgeteg izmok, tagok hüdése,
sok csöpp szennyvíz-patak, mely árkából kisiklik;
egyetlen bőriszák szűk éjjelébe gyűrve
hibbant irtózata percnek, történelemnek,
vér-kásás harcterek, széjjelszakadt kötelmek,
pietà, állatok, rabságba kényszerülve.
S kölykök karácsonyi szíve is, óceánok
bősége, működés, mely zene már magában,
csillagok, csillagok, határtalan világok.
Lélekké is bomol a pete az anyában,
s nől olyan új virág, melynek illata, szirma
együtt-mozdul a szél örök fuvallatában.

 

 

 

Villanások

 

1

Ha másokkal fölétetem,
akkor lesz élő életem.
 

2

Meddig gazdagodhat az ember?
Ontja kincsét a szív s az elme:
anyaméhek folyton teherben,
forr a hím-titok gerjedelme.
 

3

A szülőágy s a sírhely tengelye. –
Ki tágabb, ki szűkebb körben forog.
S nem mindegy-e, mi porlad el vele:
szikrázó elme, borkarcos torok?
 

4

Örökélet, paradicsom. –
Ott már nincsen eszem-iszom,
nincs a nőknek combja, melle.
– Ó, csak bár örök ne lenne!

 

 

 

Igénytelen Faust

Oly szép vagy, pillanat, ne menj tovább,
maradj, ne menj tovább!
– hajtom, nyögöm mohón, igénytelen Faust,
a szürke, rongyos pillanatnak is.
Mert gyorsul az idő,
és mégsincs jobb jó, mint az élet,
s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad.

 

 

 

Ellenpontok

Fulladás örvény szöglet ájulat
fűrész nyál vér fog-reccsenés epe
verem bűz rács hörgés roncs dög cafat
por sár por sár por és sem én se te
Bársony csók öl pár bimbó kézfogás
kalász gyermek fészek dal lepke víz
álom hullám pehely szív biztatás
fény nap fény nap fény és én is te is
Fulladás bársony ájulat szirom
fűrész kalász verem víz lepke vér
por fény por fény nap sár nap sár s megint
Sem én se te s én is te is korom-
s hő-csíkok közt roskadva s könnyedén
botolnak és táncolnak lépteink.

 

 

 

Jön az angyal

Hát jön az angyal jön az angyal
jön s tanúkat hallgat ki rólam
Mi lesz ha szólal majd a csengő?
Szégyenkezve megyek a fához
gavallérságot és kegyelmet
látok nevem mögé kirakva
Hát jön az angyal jön az angyal
talán felém is elvetődik
ágyam szélére ül fehéren
fehér parázs tűz dől belőle
átüt rajtam fölgyújt kiéget
S a tanúk hiába dohognak
gyerekszívvel megyek a fához.

 

 

 

Kifelé

Kanyar és vissza (a gödör
közel már) aligha lehet
(közel a bőgyomrú gödör)
Hát elvégeztetett
Fázni kezdek kívül belül
s nem gyúl tűz ellene
Mentekezik a hús de a
csont sem bír majd vele
A magam fészkévé tevél
leszek a magam ordasa
A ledőlőt nyugság helyett mi várja?
a lélek kardvasa
Ki-nem-nézett tekintetet
ki-nem-bomlott mosolyt
látnak majd rajtam felemás bizalmat
és homogén iszonyt
Ez is út persze pálya sors
S magányos-e ki maga van?
Vagy őt ringatja-e a nap
legforróbb sugaraiban?
S visszhangos vak lépései
győzelmi marsként zengenek
érdemrendként virítanak
mellén a nyílt sebek?

 

 

 

Kakasszót várva

Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva,
midőn a test levében hánytorog,
s kelnek zugaiból időtlen bánatok,
botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába,
pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve,
a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz:
fogadja a szív rebbenő türelme
a kényszerű leckéztetést.
Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók.
Az életté kitágult pillanatban
a két határ egymásba csattan,
vallatja a kezét magasba tartót,
ki magát már megadná kegyelemre,
de nincs, aki kegyelmet adjon.
Kakasszót vár, hogy űzze szerte
lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. –
Inkább álom! Tünékeny szövetében
a katasztrófák is ragyognak.
Inkább álom! Kiűzetés előtti éden
a rendelt kárhozottnak,
holott a szem, a száj, a fül
dolgát nyomok nélkül végezheti,
s a világot, mely visszavárja rendületlenül
nyugton felhők közé eresztheti.

 

 

 

Jobb ha előbb

Dolgaim nehezednek bonyolódnak
de legyenek csak az én dolgaim
Döng már felém a Rendező
aki engem leránt beföd
simára söpri felettem a földet
Lépjenek arrébb véreim
és minden önkéntes kisérőm
lépjen velük lépjen velük
Mire jó a szükséges kőfalat
porladni hagyni mire jó
szívvel tömni a réseket?
A szívnek saját útjai
vannak mert saját lábai
Jobb ha előbb jobb ha előbb
Ha meleg kell majd lesz nekem
más melegére ne szoruljak
Közönyösebben mint az éji
csapadéktalan felhővonulást
úgy nézzem életem
rongy meteorológiáját
Dolgaim nehezednek bonyolódnak:
szeretnék méltó lenni dolgaimhoz
A felnőtt nem kíván gügyögni

 

 

 

Mentség

Rólad a léten-túlira
vagy ha az innenire akkor a
tárgyira a személytelenre
vágyik szemem fülem figyelme
Tovább nem próbálkozhatom
tornyaim helyén végig csupa rom
Erőm nyilván újat emelni
sem omlásuk nincs elviselni
Vagy velejéig változatlant
dallamában másíthatatlant
hűségeset miként a rendje
vagy a keret kemény fegyelmét
csak benne a forgó szerencsét
soha pehelyként szélbe vetve.

 

 

 

Rendhagyó napok

Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen. Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik véglegesnek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: „Járok-kelek, beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek. Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok se következmények ne legyenek.”

 

Üresjárat-napok, üresjárat-órák.

 

Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan, nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre nem hederítve.

 

S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.

 

 

 

Nő kutyával

„Neked négy lábod van, könnyen szaladsz”
– szólt egy nő félhangon, tréfálva szinte
az útjában fickándozó kutyához,
míg két mankóval küszködött, cipelte
rokkant testét, s lihegve meg-megállt
az őszi sétány sugaraiban.

 

 

 

Kiűzetés

Hívnának vissza a virágok
a szelid állatok a súlyos
gyümölcsök a rezgő szelek
hívnák a törvényes lakót
ki evett-ivott boldogan
kedvére kezdte s hagyta abba
nem történt semmi sem vele
s úgy aludt mint a gyermekek
Míg távozom csak görbe vállam
csuklott fejem támaszt gyanút
jogaimban hisznek tovább
De jaj látnák egyszer szemem
az iszonyú tudást a rémek
jeleit bogaraiban
ártatlanoknak bírhatatlant
amitől vacognak az esték
kerengő madarak lehullnak
az út lúdbőrzik mély üres
visszhangok kelnek mindenünnen
s ami fölfalja maga ellen
a fészket a simogató
asszonykezet a dolgokon
csillámló jótékony szivárványt:
akkor többé nem kellenék.

 

 

 

Philémon és Baukisz

A teraszra kilép öregesen
A gazda lent
a szőlőben motozgat
Apjuk kiáltja
apjuk kiáltja egyre hangosabban
Mindegy felel a vén vagy nem felel:
háta mögül
a csukott ajtó másik oldaláról
a szobák zegzugaiból
az üresség üvölt a csend üvölt.

 

 

 

Gyermeki bölcsességem

Hej ez az édes és savanykás
szeptemberi szag:
gyomok alatt
a nyirkos föld szaga! –
Sírokat ástak föl, kriptákat bontogattak,
szivacsos, sárga csontokat
emeltek ki a fényre.
Alig voltam tízéves.
Hej ez a szag!
Akkori bölcsességem!
Fogtam koponya gömbjét,
ujjperecek
miniatűrjeit,
lyukas gerinc-korongokat.
Fogtam, ledobtam, továbbiramodtam
az élet tárgyaitól
az élet tárgyaihoz.
Ma ez az édes és savanykás
szeptemberi szag
szívemre fonódik,
elkülönít, tagol,
börtönbe rekeszt,
a halált idézi.
Gyermeki bölcsességem
hova lett?

 

 

 

Hazafelé

A jégpályáról zene szólt,
hó pillézett, szép este volt.
Egy házból hullaszállítóba raktak
egy lepedő-fehér, csöndes halottat.

 

 

 

Két metamorfózis

 

I

Izgalmas akkor lesz valóban
mikor kicsiny
határaim széthullanak majd
és ezerféleképpen
kerengek-mozgok a világban
mint föld a földben víz a vízben
féreg a féregben mint lég a légben
a mostinál sokkal hatalmasabb
rend és törvény szerint
 

II

Csata után széjjelszórt tollcsomók:
a macska gerlicét evett
Most gerle nincs
a gerle macska lett
s a macska
mégse tud röpülni.

 

 

 

Lámpás

Az éj tenyészete elégséges magának
Nemző s öl egyaránt mikor még semmi sem volt
s mikor már semmi sem lesz ő szült és szül rakásra
Meg kell halni ó meg kell halni
Sziget az élet tenger a halál
ó tenger a halál
Sötétbe szúr a lámpás keresi a sötétet –
Nem az egészségesnek kell a gyógyszer
Apró győzelmek koszorúi könnyen
elhervadnak apró hallelujákból
könnyen lehet sirató
Dícsértessék a lámpás mely a sötétbe szúr
s nem a fényben világít nem a fénynek
Dícsértessék a lámpás ha sugár-csápjai
az éjszaka falán tapogatóznak
Csonkulni másokért az az igazi épség.

 

 

 

Négy napja-éje

Kevesek közt se – egymagamban
négy napja-éje szólalatlan
néhányak társa a magányban
váratlan társakra találtam:
megjelöletlen mindenekre
jóismerős idegenekre
kövekre fákra csillagokra
kölykökre nőkre férfiakra
utakra házakra esőkre
madarakra szitakötőkre –
S négy napja-éje szólalatlant
szólítanak most fogyhatatlan
s én boldogan lényem kibontva
lesem mit hogy ki és mi mondja:
a csillagok kristály-beszédét
az esők cinkos zümmögését
ingó gőgjét a férfiaknak
türelmét a tiport utaknak
a kő érdes szavát a kőtől
a nő édes szavát a nőtől
csak a magáét mindahánytól
nem az enyém sokféle szájból:
s doromboló szívem a tiszta
közös nyelvet tanulja vissza

 

 

 

Egy szerkesztőre

Ej, inkább piros ceruza
volna kezedben, s dolgozat-halom
előtted. Mért nyúlsz felnőtt emberek
dolgához, angyalom?
X kell neked, nem én, nem én
és Y meg Z és más nagyok.
Igaz! Hát mit tehetsz, csóró legény?
Kéz kezet mos! Kezed meg? – Hagyjuk ezt!
Építed önnön szégyened:
mert bocsánatos bűn a butaság,
de benned ölre megy vele a gazság,
s folyton nyakára hág.

 

 

 

Bogácsné és a púp

Bogácsné, ugyebár, Bogács-
né sétálni viszi
púpját. Ez nála szokás,
és, ugyebár, megteheti.
Hatlövetű a zsebében,
ugyebár, megteheti,
s aki rásandít, hevében:
puff! – volt-nincs – lelövi.
Bogácsné, ugyebár, Bogács-
né kész földi csoda.
Ily csúf kukacoskodást
nem hagyhat annyiba.
Aki rásandít, hevében:
puff! – mondom – lelövi,
s otthagyja saját levében,
ugyebár, megteheti.
Bogácsnét, ugyebár, Bogács-
nét, míg hatlövetű
a hatlövetű, pimaszkodás
nem sértheti, – egyszerű.
Csak hódolat, csodálkozás,
ünneplés jár ki neki,
ha púpját, ugyebár, Bogács-
né sétálni viszi.

 

 

 

Vázlatok portrékhoz

 

1

Kicsi szemétdomb, kis kakas,
kis tyúknép, kicsi rang.
S az istennek se lesz nagyobb,
csak a hang, csak a hang.
 

2

Majd belejön – mondják – mint kiskutya az ugatásba.
 
Meglehet: ehhez már hangja, pofája van is.
 

3

Nagy vagy, nagy ám,
s azt gondolod,
bízvást lehetnél
még nagyobb.
Erőlködöl hát,
s nő: – szagod.
 

4

Mihelyt a köldökön alul van:
az ám a téma, ugye, gurman?
Világ, sors, béke, háború
s egyéb ilyesmi: – rongy, smafu.
 

5

Jó hajcsár vagy, s tudsz, hogyha kell, szavalni.
 
Úgy véled, ez már épp elég:
dosztig kijár vedelni, falni.
 

6

Mukkan: ráordítsz; megmoccan: fejbe suhintod.
 
S „Éljen az emberi jog!” – fröcsköli folyton a szád.
 

7

Mint ahogy a madár dalol,
szél fúj, felhő repül:
úgy hazudik, oly természetesen
s oly menthetetlenül.
 

(1948–1967)

 

 

 

Példa

Már reggel óta figyelem
a legyet az ablaküvegen:
a táblán körbe-körbejár
kicsit elszáll majd visszaszáll
zizzen koppan sohase pihen
a légy az ablaküvegen –
Kint aranyősz gyöngécske nap
dajkálja a tört virágokat
és kék kék kék határtalan
a hársnak is kék árnya van
Odamenne a légy hajózni igen
a kék ég tág kékségeiben
Ereje fogy de vágya nem
csak zizereg zuppan szüntelen
és írja a példát írja nekem
a légy az ablaküvegen.

 

 

 

Küszöb

A szervek, haj, romolni kezdenek,
s a működésük botlik egyre-másra!
Kudarcaim majd megdermesztenek?
Vagy most bomlik ki lelkem látomása?
S a szétzilált rend örvénye fölé
hibátlanul, tarkán, ifjú derűvel
– láp-gyökerű virág az ég felé –
sárból, bűzből szivárvány boltja ível?
Ne ő engem, én őt veszítsem el,
én őt: a testet, s úgy, hogy el ne vesszék:
induljon új utakra nélkülem,
fogja tevékenységre más szövetség.
Én meg mint szellem és szív és szavak
tovább dobogva és tovább lobogva
keressek földönjáró társakat,
emelni arcukat a csillagokba.

 

 

 

Verseim sorsa

Mikor már véreim nem védenek,
s azok se, kik még emberként szerettek:
lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek,
olvasnak, emlegetnek, értenek?
Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha
a magam étkét, magam italát
tukmálnám más földű-egű világ
más-éhű, más-szomjú lakóira.
Ne maradjon belőlem semmi több,
csak amit élő érdeke szerint
táplálékként őriz meg az utókor.
S amire nem lesz majd szüksége, mint
szemét pusztuljon a szemét között,
kerüljön illendő helyére jókor.

 

 

 

Ideje lenne

Kísértetek a szívben, de a szájon
szép rend, világosság. – Milyen kapu
nyílhat az izzó, tüskésdrót-magányon,
hogy megszűnjék e fojtott háború?
Ki vetett külső sötétségre engem?
Miért csak kőfal védi hátamat?
Emberi fészek enyhében születtem,
nőttömben kotlós-szárnyú ég takart.
Fülem mikor kezdett nem hallani?
Szavam mikor kezdték nem érteni?
Hol kezdtek útjaink széthajlani?
Lépéseim hol kezdtem véteni?
Az ég s a szívem egyre szűkszavúbb.
Ha még felelnek, nyűgösen teszik:
folyton sutább, riasztóbb válaszuk,
csak üresítenek, velőm eszik.
Ideje lenne, hogy visszataláljak,
fogytán erőim, az akol-meleg
oldó ölébe a hadból kiszálljak,
gyógyuljak és nyugodjam végre meg.

 

 

 

Család

 

 

 

 

Kodály

Mikoron már a sírásók jártak,
s a gyávák rendre halálra váltak,
meg-meginogtak szintén a bátrak,
mikoron nyelv és torok már kiszáradt,
tetőgerendánk roskadt recsegve,
ablakainkat jég ökle verte,
sovány falatunk iszonyat ette,
sőt gyakran azt is szájunkból kivette,
mikoron a jó, erős bizalmat,
a bennünk élőt úgyis, ha hallgat,
nem bírták szóra semmi hatalmak,
s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat:
a háborgónak, némán nyögőnek
fülébe vágott mentőn az ének,
hangja a kínnak, hangja az éjnek,
a sarjú kedvnek, a makacs reménynek;
fülébe vágott forrón a hangod,
kiálthatott már, aki szorongott,
nevén nevezted benne a gondot,
előtte mondtad, amit végre mondott.
És lett az ország országnyi zengő,
hangos liget, nagy, mesebeli erdő,
s akár ujjongó, akár kesergő,
támadt szavad rá, erre, arra kellő;
támadt szavad rá borús, virágos,
szelid-zúgású és áradásos:
csöng a gyerekszáj, dobban a táncos,
harsan a Psalmus, mesél Háry János;
harsan, mesél, csöng örökre most már,
mert véghezvitted, amibe fogtál,
s úgy mentél el, hogy megállapodtál
a múlhatatlan fényű csillagoknál.

 

 

 

Franz Kafka: Levelek Milénához

 
A szörnyeteg világba
a szörnyeteg világot csont-vállán hordozó
ifjú zsidó férfihoz aki vén volt
 
vén mint az ószövetség
és húsába szívébe homlokára
ANGST ez a szó volt írva
 
jöttek a levelek
jöttek Miléna levelei jöttek
S a vért ökrendő férfi szegény belőlük
tanulta meg a fészket a napot
a virágot a gyermek erejét
Jöttek Miléna levelei jöttek
s mentek Franz Kafka levelei mentek
 
mentek és búgtak
 
olykor fuldokoltak
annyira fölgyűlt bennük az öröm
 
Ha arra gondolt „emberek”
már-már közébük gondolta magát
 
s az iszonyatos jegyeket
az ÁTVÁLTOZÁS féreg-jegyeit
lassan nem érezte magán
 
Ha arra gondolt „élet”
már-már szépséget is látott belé
s a SZORONGÁST is kezdte elviselni
 
de ezt az egyet
ezt csak Miléna leveleivel
Majd később ritkultak a levelek
és feketedtek és erőtlenedtek
üldözött madarak az alkonyatban
Franz egyre jobban tudta hogy
 
NEM JUT SOHA BE
mert a SZORONGÁS étkes dúvadak
 
falkájává elevenült
 
és védtelennek fölzabálta
 
húsát vérét idegeit.

 

 

 

Rousseau, a vámos

A költő múzsája az én múzsám is egyben
őrangyalom bár szárnya nincs de van
két erős csípeje két erős karja így én
nyugodtan munkálkodhatom festhetem fáimat
sziklakő-törzseikkel paizs-leveleikkel
festhetem virágaimat kemény fém-szirmaikkal
Voltaképp majdnem minden jó és helyénvaló
de vásznon még jobb még helyénvalóbb
Jadwiga dzsungel-sűrűben fekszik ruhátlanul
s a vadak szeme átlobog a forró félhomályon
ám agyukra nem dől a vér ám karmaik
puhán pihennek mintha álmaikban
Kavarog színt vált szétesik új rendbe gyűlik
köröttem a világ könnyű-hab-illanékony
Sok arca nagyszerű méltó hogy el ne múljék
Én a vámos felsőbb parancs szerint amit tudok
megőrzöm: jónéhány elvillanó
pillanat hab-húsát kővé kövesztve
Művészet kép komolytalan ha külön ügy külön dolog
Nem képeket csinálok nem is művészetet:
az egyenrangú létezőket egyenrangúakkal gazdagítom
felsőbb parancsra a teremtésnek segítek
Vámházamtól búcsúznom kellett itt vagyok
tömérdek munka vár de a múzsa erős erős leszek.

 

 

 

Bátyám beteg

Megint egy darab ég készül leszakadni,
fázósabb világban készülök maradni:
a harmadik bátyám készül idehagyni,
sírjaim készülnek tovább szaporodni.
Míg járva a földön, bár olykor elesve,
de jó volna addig sose keseregve,
nem így: epe-enni reggel-délben-este,
virrasztani szemem éjente veresre.

 

 

 

Szeretet

A legyeket csapóval gyilkolom,
az esti lepkéket meg ujjaimmal.
Kislányom tenyerébe szálka ment:
holnap feltétlen orvoshoz viszem.

 

 

 

Család

Ha kereslek tudom hol vagytok
egy csomóban meg is talállak
Ez majdnem olyan mintha veletek
Lesz hogy térdig lekopna lábam
lesz hogy térdig kophatna mégsem
lesz hogy lábam se lesz már
s lesz hogy már ti se lesztek

 

 

 

Otthon. Három lány

Megnőnek e kölyök fenyők
az ablak előtt őrt állnak s benéznek
Tíz év húsz év
Ó e fészek!
Kopog az első idegen
az első megy vele
bekopog szól a második
megy a másik vele
bekopog szól a harmadik
még egy elmegy vele
Talán a halál is kopog
akit hív megy vele
Benéznek a kamasz fenyők
Mire néznek?
A falak hűtlenek
Ó e fészek
Ó e fészek
lesz fészke másnak
S arra is ó
a vén fenyők
majd arra is éppúgy vigyáznak.

 

 

 

Változat egy Li Taj-po-versre

Itthon vagyok a szokott ágy ölében.
A szomszédos szobákban feleségem
és lányaim, álomba hullva mélyen.
Bedől a holdfény, padlómra csorog.
Arcom megrándul – hazagondolok.

 

 

 

Bolyongó

M.-nak

 
Csak tövis tüske mindenütt sehol gyümölcs sehol virág
Az oltalom vitézei most támadnak és sértenek
céljuk-veszetten tépik a selyem-nappalt a selyem-éjt
a selyem-szellőt mely virágért szökött eddig közéjük
gyümölcsért szökött simogatni őket illatukkal rakódni
aztán elvinni hírük az evangélium-éhezőknek
Csak tövis tüske
Csak tövis tüske A selyem-bőrű asszonyt karjukba lökte
egy várhatatlan robbanás évmilliók makacs kanócán
nászágyak sírok szerelmi lihegés rög-dobaj
gyanútlan mérföldkövei között közeledő
A selyem-bőrű asszony im forrásvidékké változott
vércsermelyek vérpatakok forrásvidéke teste-lelke
 
Csak sötétség titoktalan csodátlan
 
zugok rekeszek hangok nélküli
 
egy-szövetű sötétség gömb-sötétség
 
csírátlan sötétség égtájtalan
 
A csodákkal a titkokkal teli
 
a termékeny a szivárvány-szivű
 
asszony belézuhant
 
Most lám
 
kialudt mindene
 
Csak tövis tüske csak sötétség
 
Lányunk anyánk nővérünk és hugunk
 
és szeretőnk vérezve és kihunytan
 
bolyong sehova-sem-vivő ösvényein
Szembejön vele három gyermek fülébe zöng egy férfihang
lát békés konyha-sarkot forró ágy illata csapja meg orrát
érez fullasztó teljességet emberműhelyt érez magában
könyvet fog föl álmából ébred ölbe bújik és ölbe vesz
de mégis mindez töredék köztük hiány hiány hiány
de mindezt ő teremti csak vagy ő sem a ragaszkodó
élet szeretne megmaradni az egyre lakhatatlanabb
kedves tagokban s persze vérét használja építőanyagnak
holott a vérét kozmikus apály sodorja szívja
 
Miféle rendbe illik ez?
 
S lehet-e még rend ezután?
 
Szólíthatjuk kiálthatunk
 
más lett az anyanyelve más
 
Nővérünk anyánk szeretőnk
 
kinek egy pillantás kinek
 
elég volt egy-egy mozdulat
 
félig nyitott száj dörmögés
 
értette tudta akibe
 
kéréseink szándékaink
 
csábulva dőltek szinte mint
 
a völgy mélyébe patakok:
 
nővérünk anyánk szeretőnk
 
zárt lett konok lett idegen
 
Lehet-e még rend ezután?
Falon túl kereng sehova-sem-vivő ösvényeken
 
jaj! jaj!
kígyó-ösvényeken ravasz kanyarok hurkain
 
jaj! jaj!
a só a szén a víz a mész
a szép szövetség tagjai szétválni készülődnek
 
jaj! jaj!
ami meg összefogta őket az egyszervolt Erő
mint kirablott fészkű madár
 
jaj! jaj!
kínjai fordított villámán fölcikkanni készül az űrbe.

 

 

 

Higgadt perceimben

Ha most beszélni tudnék veletek
elmondanám:
higgadt perceimben már magamat se
sajnálom értetek halottaim
de még kevésbé titeket
Láthatjátok hogy lábam merre megy
nincs itt mellébeszélés
Addig meg szikrázzék a nap
süssön belém
és süssön rajtam át
árnyéktalan
A minden élők útja végén
úgyis találkozunk.

 

 

 

Egy távoli rokon temetésén meglátogatom bátyám sírját

Itt temettük hozzád egész közel.
Úgy emlékszem, nem ismerted, de tán
sejted, ki volt, hisz gyakran emlegettük.
Ő is csak ötvenhárom évet élt.
Jó volna, hogyha fölkeresnéd:
friss híreket kapnál felőlünk.
Megtudnád, úgy megy minden, mint odáig,
s mert olykor sem a lélek, sem a test
nem űzetik, azt hisszük még ma is,
hogy élni valami különleges-jó,
vagyis megtudnád, hogy nincs semmi újság.
Jó volna, hogyha fölkeresnéd,
segítenéd első lépéseit.
A föld felett kevéske nap sütött rád,
élet szegénye, nagy gyakorlatot
szereztél a dicső fondorlatokban:
a földalatti új világban is
nyilván hamar kiismerted magad:
mutathatnál és mondhatnál neki
néhány hasznos dolgot, néhány tanácsot.
És megbeszélhetnétek közben azt is,
hogyan várjátok a következőt
e nagy familiából, és milyen
álmokkal szoktassátok rendhagyó
országotokra, hogy könnyebb legyen
válása majd.
válása majd. Nos, készül már haza
a gyásznép, én is indulok.

 

 

 

Befejezetlen nyár

Fiúk mi történt? Szépen megcsináltuk
mi évenként a búcsúesteket
Csak egyszer akkor nem azon a nyáron
mikor szokatlan parancsok szavára
hol egyikünk hol másikunk
ment el külön s vagy késve vagy sehogyse
jött vissza
Hát nem gondoljátok-e
fiúk hogy itt
sántít még valami?
Hogy így szó nélkül mégse volt való
idegen földekbe feküdnötök
vagy itthon kilépnetek a világból
Hogy ez a kor a búcsú-nélküli
távozás kora volt ugyan de
ezt hiba volna elfogadnunk
Én még fiúk várom ma is
hogy a szokott helyen a fák alatt
a zöld vendéglőben találkozunk majd
hogy annak rendje és módja szerint
elparentáljuk a vakációt
Szeretném megtudni s megérteni
mi történt veletek velünk
Várom fiúk várom fiúk.

 

 

 

Gyászdal-töredék

 

V. J. tizenkét éves kislány feje két tehervagon

ütközője közé került. Szörnyethalt.

(Újsághír)

 
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyetlen roppanás a csont
cserepei a koponyában
Utak éjszakák örömök
vége
Az ív az űrbe lóg
törött karként az űrbe lóg
A sötétség pókjai
sietve ráfészkelnek
Ó a föld a virág alól
ó a víz a virág alól
kihullt kifolyt a föld a víz
Várhatják a virág-várók
álmodhatnak szirmairól
álmodhatnak illatáról
Ha szirma lesz emlék-szirma
ha illata emlék-illat
Ő gyanútlan másik lábon
másik földön
szökdelt játszva tovább
Új fülébe
valami régi érthetetlen
roppanás visszhangja verődött
Válláról kezéről
egy alig kezdett s fölbomlott kötés
szálai lengtek hínárként csomóstul
Viszi őket
húzza-vonja
koptatja őket
s mire ő maga elolvad a légben
azok se lesznek sehol
Egyetlen roppanás a csont
cserepei a koponyában
vaskerekek vasütközők
csattanása
kegyetlen pont egy születő
mondat után
melynek alanya volt csak
még állítmánya nem
Kevesebb lett a simogatni-való
néhány tenyér éhes marad
Ha tervbe illett a tervet
mért nem tudta előre
a bástya-apa
s a fészek-anya?
Ha meg nem illett tervbe
miért nem
tudta jobban a szüntelen
zűrzavart
a bástya-apa
s a fészek-anya
hogy most csak legyintenének?
Egyetlen roppanás
a csont
a csont
a koponyában
a csont-cserép
a koponyában
Soha virág
soha mondat
éhes tenyerek
vége
vége
– – – – – – – –

 

 

 

Fordított kígyó

 

 

 

 

Fordított kígyó

Amit én nyögve keseregve
te azt félkézzel és nevetve
A dolgok sokszor azt hiszem már
szolgálni gyűlnek lábaidnál
S mint a mesében ha kimondod
megoldódik hipp-hopp a gondod
Ha ölsz is amit ölsz az állat
cinkos csöndben múlik ki nálad
Törvényeid csak a tiéid
ha ellesik akkor sem értik
akkor is mint nekem magamnak
mindenkinek titok maradnak
Lám több mint húsz év napja-éje
bonckéses búvár szenvedélye
lassú szemlélődő nyugalma
forgó hajszája gyűrt unalma
ünnepe lucska tisztasága
öledből nőtt három virága
élet midőn oly egy lehettünk
hogy csak húsunk le nem vetettük –
Mennyit tanultam én azóta
ég-föld-pokol bősz firtatója
Nyílt ablak és ajtó előttem
fény ömlött szét a vaksötétben
Hány dúvadat domesztikáltam
s ma füttyszóra nyaldossa lábam
Több mint húsz éve csak veled nem
semmire veled nem mehettem
Fordított kígyó ki a bőrét
vedlés helyett növeszti hétrét
Erős dajkám ki esteledve
kész bizton kész az új szerepre
s pislákoló szememre nézve
majd fölvesz karja bölcsejébe
fölvesz haját arcomra szórja
s fülembe zsondul altatója.

 

 

 

Rám számíthat

Koravén lóg a melle mindegy
 
állatok úrasszonya lett
 
azoknak meg mi kell ha van mit enni
 
s tiszta az almuk
Legyen vele irgalmas a munka
 
s az álom
 
sőt olykor a betegség:
dugja el régi képeit a dobozban
 
és az emlékezetben
hitesse el vele hogy sorsa teste
 
együtt-lép az idővel
 
hogy úgy volt jó ahogy volt és ahogy van
Rám számíthat én nem fogok beszélni
 
tőlem sose hall majd a bástya-mellű
 
izmos kamaszlányról ki a paraszt-
 
munkában (szégyenkező városi
 
szemem előtt) úgy mozgott mintha táncban
 
s kinek egy ákombákom levelét
 
olyan akár egy szál pipacs
 
őrzöm ma is
Én nem fogok beszélni
 
vagy legfeljebb mint aki messziről jött
 
és füle szeme van csak
 
s másról se tud mint amit éppen észlel

 

 

 

Régi szilveszter

Tombola volt s tánc hajnalig.
Ternó, kvaternó…, porcelán-
bögrét és káposztagyalut
nyertem, s parasztlegény-barátaimmal,
mikor magunk maradtunk,
eljártam egy kesergőt.
Aztán meg szürkület felé
újévet indultunk köszönteni.
Egy ifjú párhoz vitt első utunk.
A férj – kevéssel azelőtt legény –
pajtásunk – ádáz bömbölésre
eresztett csak be.
eresztett csak be. A szobába törtünk.
Az asszony két fonatba bontott
hajával, pislogó szemével ágyban
maradt, és csöppet sem látszott örülni.
Cigánydalt ordítoztunk, bort kerestünk.
A férj hosszú alsóban futkosott,
míg nem került elő ital.
A melegtől, a döngölt szoba föld-
szagától, az asszonytest és az ágy
illatától szédülve támolyogtam
ki a szabadba, szinte úgy vedeltem
a csípős, tiszta levegőt, de akkor
egyszerre fázni kezdtem, szótalan
s rosszkedvű lettem, és hiába
kérdezték társaim: „Mi van veled?”
otthagytam válasz nélkül őket.

 

 

 

Rézhangú trombiták

Majd az ég aludni akarna
veled vágyná szemét lehúnyni
Bolyhos ködökbe bújt a város
tejüveg állt a fák elébe
Öreg töltés a Duna partján
lakodalmas víg banda fújja
Nyelvemen az olcsó bor íze
nemrég csókolt meg a menyasszony
Szerettem akkor is szerettem
hancúrozhattam fészek őrzött
Rézhangú trombiták rezegnek
zene csillog a tompaságban
Nekem is van párom a táncban
de ez a párom nem a párom
az én párom mellembe bújt el
mindenkire mosolygok érte
Kimennék a köd rám ömölne
körülömölne foglya lennék
Hanem rézhangok zengenének
arcon csókolna a menyasszony
Eljönne értem a menyasszony
megszöktetne a régi banda

 

 

 

Valahol képletes

Valahol képletes zugokban igazi
ajándékod miközben elcsalták volna százan
mesével lobogó vallomással erővel
a hódító gyönyör mindig-faló hevében:
te őrizted nekem mindig-faló hevemnek
előbb személytelennek csak később ismerősnek
hittel hívén amit szégyenkeztem tagadni
hogy üdvösségedet kapod tőlem cserében
Kezed üres kezem üres mi lesz velünk?

 

 

 

Tűz és jég

Tücsökhang fekete fodra
reszket föl a csillagokra
a csillagok is remegnek
ében jégben dideregnek
Parázs ég csontjainkban
ereinkben áram cikkan
testünk tornyos-nagy máglya
az ég magasát veri lángja
Tűz-ujjad ahol érint
bőröm majdhogy kivérzik
ami bennem legbent székel
az is hozzád veszékel
az is jutván közeledbe
beléd átcsapni szeretne
s bár összekavarva a rendet
veled egybeömölni benned
A csillagok remegnek
ében jégben dideregnek
Zuzmara hull az égbül
szánk széle vacogva kékül
Testünk tornyos-nagy máglya
tarajostul megfagy a lángja
s vészjelként olthatatlan
vöröslik az alkonyatban

 

 

 

Időtlen

Nem az hogy én s te… Ez kit érdekel?
Hanem a régi és mai
s majdani szeretők –
Sokáig nem mert fogalmazni
szájuk se testük
Voltak egymásnak ismerős
voltak embertárs voltak senki több
De valahol már egymáshoz hajoltak
egy ágyban tértek nyugovóra
egyszerre borzongtak meg néhanap
Aztán a jelek sokasodtak
s a maguknak megtanult szerepet
nem bírták titkolni tovább
Furcsállták hogy mintha visszhang verődnék
mintha tükörbe néznének olyan
Akár a régi és mai
s majdani szeretők.

 

 

 

Este

Visszatartott-lélegzetű világ
legyőzetésből nőtt harmóniák
midőn a béke béke már a cél
s a megnyugvás a legfőbb szenvedély
mert fölgyülemlett úgy a harc belül
hogy kis híján túlcsordul és kidűl
s – olvasztott érc – árad félelmesen
Távol villámok késő szerelem.

 

 

 

Röp-vallomás

A jó gyümölcsök húsok a hegyi
táj a kényelmes ágy takargatott
gyöngéim a tükör s a tiszta versek
közé kerültél számomra szeretlek.

 

 

 

Triptichon amoris

 

1

Ó, e szerelem! Ha több se volna,
világraszóló éhségem ellen
de gyönge volna,
de semmi volna!
Száz gyomrot kell megtöltenem,
ezer szájat kell jóllakatnom.
Hol a tavaszok, hol a hajnalok
izgalma-láza?
Hol az őszök,
hol az alkonyok fészek-illata?
Hol a levegő körülöttem?
Botolva kapkod a tüdő.
Hol a levegő körülöttem?
Hol a fény? Korom szállt a napra.
Hol a meleg? Elbújt a nap,
nyirkos felhők mögé lapult.
Ruhaszárító padlás a világ.
Hol a tudós nyelv? Duruzsolhatok,
kiálthatok, nem bólint vissza értőn
a fal, a fa, a kávésbögre széle.
Hol a kerekség, hol az ég,
apám, anyám, testvéreim,
az első rímek, első lányok,
az út hossza, a gödör messzesége,
testem könnyű hajlásai,
könnyű testem szép bűnei,
szép bűneim örömei?
Ó, e szerelem! Ha több se volna,
de semmi volna,
de semmi volna!
Monstrum-éhségem fölriadt,
száz-torka, ezer szája tátog:
táplálékomnak kellenél,
táplálékomnak kellenél!
 

2

A szeretők elkomolyodnak.
A szeretőkre gond zuhan.
Nincs ennél játék igazabb,
nem lehet benne játszani.
Egy mozdulat, szemvillanás,
véletlen sóhaj: végzetes
jel, jelkép.
jel, jelkép. Mindig sors forog
kockán, mindennek árnya nő,
öblös-makacs visszhangja támad,
sok ágbogú értelme nő.
Vigyázz, ha karod emeled,
vigyázz, ha szoknyád igazítod!
Én is mint a fontos rabok
személyes börtönőre, oly
éberen élek érdekedben,
hogy a játék játék legyen,
míg föl nem falja az idő.
 

3

Féltenélek, de vajon ki a gyöngébb?
Pokolra induló Istár, van mit levetned.
Nekem szinte bőröm maradt csak,
szinte csak életem maradt.
Felőlünk nyilván elvégeztetett.
A kirajzolt jövő ábráiba
engedékenyen ömlik bele sorsunk.
A jaj nem menti, fullasztja a szívet.
Hűs szél csap föl az örvény mélyiből.
Tudnod kellene, hány nap a világ.
Úgy markolnom s lazítanom a markom,
hogy ne kelljen majd fölfeszíteni.
Te légy okos! Ha van kedved, lehetsz.
Lobogás helyett másik lobogás,
máglya helyett, tűzvész helyett
békességes-langy enyhület,
melybe távolról villog láng, üvöltés
távolról zúdul majd, attól, aki,
mert késő vesztenie már:
mindent veszít.

 

 

 

Lélek és ősz

 

 

 

 

Letört ág

Zengő, muzsikás sátor itt fölöttem
a virágbaborult nagy kajszifa.
Ezernyi méh az ágbogak között.
A világ: zsongás, a világ: virág.
S a törzs mellett egy bimbóban letört ág.
Kinyílni próbál s gyéren nyílik is.
Nem bírja, hogy a felhőkig csapó,
határanincs életben ő ne éljen.

 

 

 

Nehéz április

Rágják a szavak szám, felhős a világ,
köd fekszi be szívem, dideregnek a fák.
Beszélni szeretnék, kimondani, ó,
oldódjon a fojtó oldódnivaló.
Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap,
túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog.
Elmennek a felhők, kék mindig az ég.
Hát persze a bölcsnek e vigasz elég.
Búsongani, zúgni, nevetni nagyot
én csak, ha okom van, bírok s akarok.
Ha – mint a pohárból kicsordul a víz –
belőlem az ének csordul maga is.
Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul.
Országos eső hull, csattog konokul.
Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül,
kimondani ezt s most ha nem sikerül.

 

 

 

Újjárendezés

Ez nincs többé az él tovább
amaz meg ott új Fák virágok
tavasz Hogy is van és hogy is lesz?
Tél volt a tetszhalál szaka
de a nyár bennem folytatódott
teljessége meg csonkasága
Gyümölcsökbe haraptam és
leveleket tépkedtem és
füves árnyékba heveredtem
Íme az élő bizonyíték
íme az élő cáfolat
most kerül minden a helyére
Szélesre kell a szívet tárni:
könnyen menjen ha veszteni
könnyen menjen ha nyerni kell
Aki belém néz nemsokára
először nyilván rám sem ismer

 

 

 

Áprilisi változatok

 

1

Az ének fényét a szürkeség
lobbantja föl a fény a fül fénye
mindent beföd s a szem
nyugodtan hunyorog érzi
hogy a jó erő erősebb
közeleg a szem fénye is már
s akkor ki lehet állni
az ég alá: a csontok
furataiban a vér
vastag nedveiben
s a szív
sikátoraiban
fölkél a nap
Ó hajnali madárkar!
 

2

Valami jöttmentnek néznek bizonnyal
a kert madarai a rengeteg friss
levél virág formálódó gyümölcs közt
a gazdag földön melynek asztalán
ők táplálékuk mindig meglelik
valami jöttmentnek ki úgy remélik
kicsit marad csak és máris továbbáll
mert napnak fénynek levegőnek és
állatnak és növénynek az egész
békésen zümmögő harmóniának
nincs semmi de semmi szüksége rá
 

3

Madárszó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz
most április van rólatok
kellene verset írnom tavaszi
verset
verset De én már jó néhány nap óta
egy korhadt törzshöz járok vissza folyton
mely mégis így is koronát nevel
s holott a pusztulás országa szinte
úgy tartja magasba az életet
mint vénasszony-kar virágkosarat

 

 

 

Távoli házak

Itt nem riasztják annyian
itt lomhább a sötétség
Nagy tömbjeit kevesebb váll viszi
könnyebben beroskad az alagút
mely egymáshoz és magunkhoz vezet
Itt tehetősebb a magány
ügyetlenebb az áldozat
S ha égre száll a hold
itt ezüstszobrokat farag
sajgássá válik a természetes vágy
húsunkban fölébred a gyermek.

 

 

 

Vers nélkül

Szinte hajnalban lehevertem
e lobogó-zöld nyári kertben,
s unszoltam, vártam szeliden,
hogy a múzsa enyém legyen.
Most késő délutánra jár,
de papírom üresen áll;
s kár volna magam gyötrenem
sorokkal, verssel töltenem.
Szirt-nyugalom, kör-teljes-élet,
igaz állatok és növények!
Ilyen csodák közt mit keres-
ne, mire lenne jó a vers?

 

 

 

Alkonyodó város a hegyről

Előbb a tetők meg a tűzfalak
s a kémények lázongó tönkjei
aztán az ablakok
majd az utcai lámpák
végül egy roppant fekete korong.

 

 

 

Megtartani

Spirális füttyszót ír a gerle-szárny,
amint a lombból a madár kiszáll,
s szerelmes hasbeszélőként meleg
búgással összefonja a leget;
meleg búgással, szinte pelyheket
hullatva szét a csöndes kert felett,
hol a tövek köré lapult az árny
e későnyári koradélután.
S mindez bennem s mindebben semmi új,
de oly igaz s oly bírhatatlanul,
hogy le kell írni s úgy megtartani:
hadd tudjam majd a téli ég alatt
ricsajgó-forgó varjú-áradat
mögött is látni még és hallani.

 

 

 

Augusztusi éj

Az égbolt lassan elfordul nyugatnak
a Göncöl rúdja átkaszál fölöttem
Kihunynak a fényszóró ablakok
Nem tudni hol bősz házőrzők ugatnak
ezerhangú tücsökkar zeng köröttem
Magam vagyok nagyon magam vagyok

 

 

 

Lélek és ősz

Akvarell-táj kő-lélek márvány-lélek
A márványnak nem árt a pára nem árt a kőnek
Láthat a szem bolyhos kontúrokat zilált
síkokat omlatag szerkezetet: a lélek
kő márvány a lélek a változó évszakra mitse hederít
A lélek évszakai mások a lélek ideje más:
vénebben jár a vén tőkék és fák között
ismeri makacs ritmusuk buzgó rabságuk ismeri
gyámoltalan védekezésük hogy mindenről lemondanak
csak megmaradjanak kopáran szürkén bármiképp
Egy-nyári lepkék bogarak tébolya pezseg mindenütt
a pusztulás előtti láz kavarja-űzi őket
A lélek kő-nyugodt előre s vissza tudja már
lepkék bogarak istene kiben szorozva-osztva
jelen van sorsuk-lényük valahány mozdulása
A pára majd fölszáll a lepkék bogarak tébolya kihuny
új arcot ölt a táj aztán megint aztán megint
cirmosodik a szem kútja mélyül sötétedik
A lélek kő márvány a lélek szigorú és kemény
legföljebb néhány karcolásnyit változik.

 

 

 

Akkor már

Dolgukat megtették virágoztak teremtek
Hízelegtem nekik most hagyom a hidegnek
Kifelé a melegből nézem amint a kósza
vizes szél ágaik lazítja és csomózza
S ha majd eső se lesz már ha szél se fúj
s lassan módszeresen a fagy ha fölvonul
ha szúró vágó hideg-fegyvereivel
hol ezt kínozza meg hol amazt gyöngíti el
sőt hogyha kedve szottyan úrnak a gyilkolásra
egyiket-másikat halálig is csigázza
hisz nem segíthetek morgom majd úgysem ezen
akkor már ki se nézek szemérmesen.

 

 

 

El kell viselnem

Idén is volt tavasz,
 
békételen
 
s nyár, vígan termő és teremni kénytelen,
órák, percek, méltók túlélni az
 
időt, vagy másképp, hogyha élve nem, maradni meg.
Mit tudtam tenni értük?
 
Láttam csodáik,
 
mégis ritkán jutván odáig,
hogy burkot is vonjak körébük,
 
s őrizzem őket épségben sokáig mindenkinek.
Kevés vagyok a zúgó
 
időt torlasztani,
 
kevés az elmúlást múlasztani:
nincs rajtam át kibúvó,
 
csak néhány apró rést tudok szakasztani a napnak.
Különben háborogva
 
és tehetetlen
 
el kell viselnem,
hogy lökjön sárba és mocsokba
 
derűt, zöldet kérlelhetetlen az ősz.

 

 

 

Paysage

Madarak a hófelhő-szürke égen
Látóhatárnyi pusztaság
szemernyi élet
Iránya lám van a madárcsapatnak
célja ki tudja
bár kanyar nélkül tűnnek el
az átlátszóból nőtt homályban

 

 

 

Téli ünnep

A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán.

 

De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelidíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.

 

Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]