Ritmus, rend, zene
Így szabálytalanul szabályos. |
A kis káosz nagy geometria. |
Görbe ágak közt görbe szél, |
alvás, evés, szeretkezés, |
henyélés, munka: ködgomoly, |
nyúló, forgó, magába botló, |
s mind együtt: ritmus, rend, zene. |
|
Szívig hat a csecsemősírás, |
ez is, az is forgat, zilál. |
Káprázatos, mi van a réten, |
lapulevél-árnyéknyi réten, |
egy csöppnyi vízben, fönt az űrben, |
macskaszemben és kutyaorrban, |
népek meg emberek között, |
zűrzavar – ritmus, rend, zene. |
|
Holnap, vajon mi lesz velem? |
Dzsungel-ösvényen értem eddig: |
fújtak rám fagyot, meleget; |
kibuggyanó vér s kacagás. |
Akármi lesz holnap velem, |
a vége: ritmus, rend, zene. |
|
|
A test csodái
Tevékeny zűrzavar, ha rendje megbicsaklik: |
kések, tőrök, csigák észvesztett kergülése, |
eleven, sürgeteg izmok, tagok hüdése, |
sok csöpp szennyvíz-patak, mely árkából kisiklik; |
|
egyetlen bőriszák szűk éjjelébe gyűrve |
hibbant irtózata percnek, történelemnek, |
vér-kásás harcterek, széjjelszakadt kötelmek, |
pietà, állatok, rabságba kényszerülve. |
|
S kölykök karácsonyi szíve is, óceánok |
bősége, működés, mely zene már magában, |
csillagok, csillagok, határtalan világok. |
|
Lélekké is bomol a pete az anyában, |
s nől olyan új virág, melynek illata, szirma |
együtt-mozdul a szél örök fuvallatában. |
|
|
Villanások
Meddig gazdagodhat az ember? |
Ontja kincsét a szív s az elme: |
anyaméhek folyton teherben, |
forr a hím-titok gerjedelme. |
|
A szülőágy s a sírhely tengelye. – |
Ki tágabb, ki szűkebb körben forog. |
S nem mindegy-e, mi porlad el vele: |
szikrázó elme, borkarcos torok? |
|
Ott már nincsen eszem-iszom, |
nincs a nőknek combja, melle. |
– Ó, csak bár örök ne lenne! |
|
|
Igénytelen Faust
Oly szép vagy, pillanat, ne menj tovább, |
– hajtom, nyögöm mohón, igénytelen Faust, |
a szürke, rongyos pillanatnak is. |
és mégsincs jobb jó, mint az élet, |
s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad. |
|
Ellenpontok
Fulladás örvény szöglet ájulat |
fűrész nyál vér fog-reccsenés epe |
verem bűz rács hörgés roncs dög cafat |
por sár por sár por és sem én se te |
|
Bársony csók öl pár bimbó kézfogás |
kalász gyermek fészek dal lepke víz |
álom hullám pehely szív biztatás |
fény nap fény nap fény és én is te is |
|
Fulladás bársony ájulat szirom |
fűrész kalász verem víz lepke vér |
por fény por fény nap sár nap sár s megint |
|
Sem én se te s én is te is korom- |
s hő-csíkok közt roskadva s könnyedén |
botolnak és táncolnak lépteink. |
|
|
Jön az angyal
Hát jön az angyal jön az angyal |
jön s tanúkat hallgat ki rólam |
|
Mi lesz ha szólal majd a csengő? |
Szégyenkezve megyek a fához |
gavallérságot és kegyelmet |
|
Hát jön az angyal jön az angyal |
fehér parázs tűz dől belőle |
átüt rajtam fölgyújt kiéget |
|
gyerekszívvel megyek a fához. |
|
|
Kifelé
Kanyar és vissza (a gödör |
|
A ledőlőt nyugság helyett mi várja? |
|
látnak majd rajtam felemás bizalmat |
|
Ez is út persze pálya sors |
S magányos-e ki maga van? |
|
S visszhangos vak lépései |
győzelmi marsként zengenek |
|
|
Kakasszót várva
Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva, |
midőn a test levében hánytorog, |
s kelnek zugaiból időtlen bánatok, |
botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába, |
pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve, |
a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz: |
fogadja a szív rebbenő türelme |
a kényszerű leckéztetést. |
|
Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók. |
Az életté kitágult pillanatban |
a két határ egymásba csattan, |
vallatja a kezét magasba tartót, |
ki magát már megadná kegyelemre, |
de nincs, aki kegyelmet adjon. |
Kakasszót vár, hogy űzze szerte |
lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. – |
|
Inkább álom! Tünékeny szövetében |
a katasztrófák is ragyognak. |
Inkább álom! Kiűzetés előtti éden |
holott a szem, a száj, a fül |
dolgát nyomok nélkül végezheti, |
s a világot, mely visszavárja rendületlenül |
nyugton felhők közé eresztheti. |
|
|
Jobb ha előbb
Dolgaim nehezednek bonyolódnak |
de legyenek csak az én dolgaim |
|
simára söpri felettem a földet |
|
és minden önkéntes kisérőm |
lépjen velük lépjen velük |
|
Mire jó a szükséges kőfalat |
Jobb ha előbb jobb ha előbb |
|
Ha meleg kell majd lesz nekem |
más melegére ne szoruljak |
|
Közönyösebben mint az éji |
csapadéktalan felhővonulást |
|
Dolgaim nehezednek bonyolódnak: |
szeretnék méltó lenni dolgaimhoz |
|
A felnőtt nem kíván gügyögni |
|
|
Mentség
vagy ha az innenire akkor a |
tárgyira a személytelenre |
vágyik szemem fülem figyelme |
|
Tovább nem próbálkozhatom |
tornyaim helyén végig csupa rom |
sem omlásuk nincs elviselni |
|
Vagy velejéig változatlant |
dallamában másíthatatlant |
hűségeset miként a rendje |
|
vagy a keret kemény fegyelmét |
csak benne a forgó szerencsét |
soha pehelyként szélbe vetve. |
|
|
Rendhagyó napok
Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen. Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik véglegesnek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: „Járok-kelek, beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek. Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok se következmények ne legyenek.”
Üresjárat-napok, üresjárat-órák.
Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan, nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre nem hederítve.
S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.
|
Nő kutyával
„Neked négy lábod van, könnyen szaladsz” |
– szólt egy nő félhangon, tréfálva szinte |
az útjában fickándozó kutyához, |
míg két mankóval küszködött, cipelte |
rokkant testét, s lihegve meg-megállt |
az őszi sétány sugaraiban. |
|
Kiűzetés
Hívnának vissza a virágok |
a szelid állatok a súlyos |
gyümölcsök a rezgő szelek |
kedvére kezdte s hagyta abba |
nem történt semmi sem vele |
s úgy aludt mint a gyermekek |
|
Míg távozom csak görbe vállam |
csuklott fejem támaszt gyanút |
|
De jaj látnák egyszer szemem |
az iszonyú tudást a rémek |
ártatlanoknak bírhatatlant |
kerengő madarak lehullnak |
az út lúdbőrzik mély üres |
visszhangok kelnek mindenünnen |
s ami fölfalja maga ellen |
csillámló jótékony szivárványt: |
|
akkor többé nem kellenék. |
|
|
Philémon és Baukisz
A teraszra kilép öregesen |
apjuk kiáltja egyre hangosabban |
Mindegy felel a vén vagy nem felel: |
a csukott ajtó másik oldaláról |
az üresség üvölt a csend üvölt. |
|
Gyermeki bölcsességem
Hej ez az édes és savanykás |
|
Sírokat ástak föl, kriptákat bontogattak, |
szivacsos, sárga csontokat |
|
lyukas gerinc-korongokat. |
Fogtam, ledobtam, továbbiramodtam |
|
Ma ez az édes és savanykás |
|
|
Hazafelé
A jégpályáról zene szólt, |
hó pillézett, szép este volt. |
Egy házból hullaszállítóba raktak |
egy lepedő-fehér, csöndes halottat. |
|
Két metamorfózis
Izgalmas akkor lesz valóban |
határaim széthullanak majd |
kerengek-mozgok a világban |
mint föld a földben víz a vízben |
féreg a féregben mint lég a légben |
a mostinál sokkal hatalmasabb |
|
Csata után széjjelszórt tollcsomók: |
|
|
Lámpás
Az éj tenyészete elégséges magának |
Nemző s öl egyaránt mikor még semmi sem volt |
s mikor már semmi sem lesz ő szült és szül rakásra |
|
Meg kell halni ó meg kell halni |
Sziget az élet tenger a halál |
|
Sötétbe szúr a lámpás keresi a sötétet – |
|
Nem az egészségesnek kell a gyógyszer |
Apró győzelmek koszorúi könnyen |
elhervadnak apró hallelujákból |
|
Dícsértessék a lámpás mely a sötétbe szúr |
s nem a fényben világít nem a fénynek |
Dícsértessék a lámpás ha sugár-csápjai |
az éjszaka falán tapogatóznak |
|
Csonkulni másokért az az igazi épség. |
|
|
Négy napja-éje
Kevesek közt se – egymagamban |
négy napja-éje szólalatlan |
néhányak társa a magányban |
váratlan társakra találtam: |
kövekre fákra csillagokra |
kölykökre nőkre férfiakra |
|
S négy napja-éje szólalatlant |
szólítanak most fogyhatatlan |
s én boldogan lényem kibontva |
lesem mit hogy ki és mi mondja: |
a csillagok kristály-beszédét |
az esők cinkos zümmögését |
türelmét a tiport utaknak |
a kő érdes szavát a kőtől |
csak a magáét mindahánytól |
nem az enyém sokféle szájból: |
s doromboló szívem a tiszta |
közös nyelvet tanulja vissza |
|
|
Egy szerkesztőre
volna kezedben, s dolgozat-halom |
előtted. Mért nyúlsz felnőtt emberek |
|
X kell neked, nem én, nem én |
és Y meg Z és más nagyok.
|
Igaz! Hát mit tehetsz, csóró legény? |
Kéz kezet mos! Kezed meg? – Hagyjuk ezt! |
|
mert bocsánatos bűn a butaság, |
de benned ölre megy vele a gazság, |
|
|
Bogácsné és a púp
Bogácsné, ugyebár, Bogács- |
|
puff! – volt-nincs – lelövi. |
|
Bogácsné, ugyebár, Bogács- |
|
s otthagyja saját levében, |
|
Bogácsnét, ugyebár, Bogács- |
nem sértheti, – egyszerű. |
|
Csak hódolat, csodálkozás, |
ha púpját, ugyebár, Bogács- |
|
|
Vázlatok portrékhoz
Kicsi szemétdomb, kis kakas, |
|
S az istennek se lesz nagyobb, |
csak a hang, csak a hang. |
|
|
Majd belejön – mondják – mint kiskutya az ugatásba. |
|
Meglehet: ehhez már hangja, pofája van is. |
|
Mihelyt a köldökön alul van: |
az ám a téma, ugye, gurman? |
Világ, sors, béke, háború |
s egyéb ilyesmi: – rongy, smafu. |
|
Jó hajcsár vagy, s tudsz, hogyha kell, szavalni. |
|
Úgy véled, ez már épp elég: |
dosztig kijár vedelni, falni. |
|
Mukkan: ráordítsz; megmoccan: fejbe suhintod. |
|
S „Éljen az emberi jog!” – fröcsköli folyton a szád. |
|
Mint ahogy a madár dalol, |
úgy hazudik, oly természetesen |
|
|
Példa
kicsit elszáll majd visszaszáll |
|
zizzen koppan sohase pihen |
|
Kint aranyősz gyöngécske nap |
dajkálja a tört virágokat |
|
és kék kék kék határtalan |
a hársnak is kék árnya van |
|
Odamenne a légy hajózni igen |
|
csak zizereg zuppan szüntelen |
|
és írja a példát írja nekem |
|
|
Küszöb
A szervek, haj, romolni kezdenek, |
s a működésük botlik egyre-másra! |
Kudarcaim majd megdermesztenek? |
Vagy most bomlik ki lelkem látomása? |
|
S a szétzilált rend örvénye fölé |
hibátlanul, tarkán, ifjú derűvel |
– láp-gyökerű virág az ég felé – |
sárból, bűzből szivárvány boltja ível? |
|
Ne ő engem, én őt veszítsem el, |
én őt: a testet, s úgy, hogy el ne vesszék: |
induljon új utakra nélkülem, |
fogja tevékenységre más szövetség. |
|
Én meg mint szellem és szív és szavak |
tovább dobogva és tovább lobogva |
keressek földönjáró társakat, |
emelni arcukat a csillagokba. |
|
|
Verseim sorsa
Mikor már véreim nem védenek, |
s azok se, kik még emberként szerettek: |
lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek, |
olvasnak, emlegetnek, értenek? |
|
Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha |
a magam étkét, magam italát |
tukmálnám más földű-egű világ |
más-éhű, más-szomjú lakóira. |
|
Ne maradjon belőlem semmi több, |
csak amit élő érdeke szerint |
táplálékként őriz meg az utókor. |
|
S amire nem lesz majd szüksége, mint |
szemét pusztuljon a szemét között, |
kerüljön illendő helyére jókor. |
|
|
Ideje lenne
Kísértetek a szívben, de a szájon |
szép rend, világosság. – Milyen kapu |
nyílhat az izzó, tüskésdrót-magányon, |
hogy megszűnjék e fojtott háború? |
|
Ki vetett külső sötétségre engem? |
Miért csak kőfal védi hátamat? |
Emberi fészek enyhében születtem, |
nőttömben kotlós-szárnyú ég takart. |
|
Fülem mikor kezdett nem hallani? |
Szavam mikor kezdték nem érteni? |
Hol kezdtek útjaink széthajlani? |
Lépéseim hol kezdtem véteni? |
|
Az ég s a szívem egyre szűkszavúbb. |
Ha még felelnek, nyűgösen teszik: |
folyton sutább, riasztóbb válaszuk, |
csak üresítenek, velőm eszik. |
|
Ideje lenne, hogy visszataláljak, |
fogytán erőim, az akol-meleg |
oldó ölébe a hadból kiszálljak, |
gyógyuljak és nyugodjam végre meg. |
|
|
Kodály
Mikoron már a sírásók jártak, |
s a gyávák rendre halálra váltak, |
meg-meginogtak szintén a bátrak, |
mikoron nyelv és torok már kiszáradt, |
|
tetőgerendánk roskadt recsegve, |
ablakainkat jég ökle verte, |
sovány falatunk iszonyat ette, |
sőt gyakran azt is szájunkból kivette, |
|
mikoron a jó, erős bizalmat, |
a bennünk élőt úgyis, ha hallgat, |
nem bírták szóra semmi hatalmak, |
s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat: |
|
a háborgónak, némán nyögőnek |
fülébe vágott mentőn az ének, |
hangja a kínnak, hangja az éjnek, |
a sarjú kedvnek, a makacs reménynek; |
|
fülébe vágott forrón a hangod, |
kiálthatott már, aki szorongott, |
nevén nevezted benne a gondot, |
előtte mondtad, amit végre mondott. |
|
És lett az ország országnyi zengő, |
hangos liget, nagy, mesebeli erdő, |
s akár ujjongó, akár kesergő, |
támadt szavad rá, erre, arra kellő; |
|
támadt szavad rá borús, virágos, |
szelid-zúgású és áradásos: |
csöng a gyerekszáj, dobban a táncos, |
harsan a Psalmus, mesél Háry János; |
|
harsan, mesél, csöng örökre most már, |
mert véghezvitted, amibe fogtál, |
s úgy mentél el, hogy megállapodtál |
a múlhatatlan fényű csillagoknál. |
|
|
Franz Kafka: Levelek Milénához
a szörnyeteg világot csont-vállán hordozó |
ifjú zsidó férfihoz aki vén volt |
és húsába szívébe homlokára |
jöttek Miléna levelei jöttek |
|
S a vért ökrendő férfi szegény belőlük |
tanulta meg a fészket a napot |
a virágot a gyermek erejét |
|
Jöttek Miléna levelei jöttek |
s mentek Franz Kafka levelei mentek |
annyira fölgyűlt bennük az öröm |
|
|
Ha arra gondolt „emberek” |
már-már közébük gondolta magát |
az ÁTVÁLTOZÁS féreg-jegyeit |
már-már szépséget is látott belé |
s a SZORONGÁST is kezdte elviselni |
ezt csak Miléna leveleivel |
|
Majd később ritkultak a levelek |
és feketedtek és erőtlenedtek |
üldözött madarak az alkonyatban |
Franz egyre jobban tudta hogy |
|
mert a SZORONGÁS étkes dúvadak |
|
és védtelennek fölzabálta |
|
|
Rousseau, a vámos
A költő múzsája az én múzsám is egyben |
őrangyalom bár szárnya nincs de van |
két erős csípeje két erős karja így én |
nyugodtan munkálkodhatom festhetem fáimat |
sziklakő-törzseikkel paizs-leveleikkel |
festhetem virágaimat kemény fém-szirmaikkal |
|
Voltaképp majdnem minden jó és helyénvaló |
de vásznon még jobb még helyénvalóbb |
Jadwiga dzsungel-sűrűben fekszik ruhátlanul |
s a vadak szeme átlobog a forró félhomályon |
ám agyukra nem dől a vér ám karmaik |
puhán pihennek mintha álmaikban |
|
Kavarog színt vált szétesik új rendbe gyűlik |
köröttem a világ könnyű-hab-illanékony |
Sok arca nagyszerű méltó hogy el ne múljék |
Én a vámos felsőbb parancs szerint amit tudok |
megőrzöm: jónéhány elvillanó |
pillanat hab-húsát kővé kövesztve |
|
Művészet kép komolytalan ha külön ügy külön dolog |
Nem képeket csinálok nem is művészetet: |
az egyenrangú létezőket egyenrangúakkal gazdagítom |
felsőbb parancsra a teremtésnek segítek |
Vámházamtól búcsúznom kellett itt vagyok |
tömérdek munka vár de a múzsa erős erős leszek. |
|
|
Bátyám beteg
Megint egy darab ég készül leszakadni, |
fázósabb világban készülök maradni: |
a harmadik bátyám készül idehagyni, |
sírjaim készülnek tovább szaporodni. |
|
Míg járva a földön, bár olykor elesve, |
de jó volna addig sose keseregve, |
nem így: epe-enni reggel-délben-este, |
virrasztani szemem éjente veresre. |
|
|
Szeretet
A legyeket csapóval gyilkolom, |
az esti lepkéket meg ujjaimmal. |
|
Kislányom tenyerébe szálka ment: |
holnap feltétlen orvoshoz viszem. |
|
|
Család
Ha kereslek tudom hol vagytok |
egy csomóban meg is talállak |
Ez majdnem olyan mintha veletek |
|
Lesz hogy térdig lekopna lábam |
lesz hogy térdig kophatna mégsem |
lesz hogy lábam se lesz már |
s lesz hogy már ti se lesztek |
|
|
Otthon. Három lány
az ablak előtt őrt állnak s benéznek |
|
majd arra is éppúgy vigyáznak. |
|
|
Változat egy Li Taj-po-versre
Itthon vagyok a szokott ágy ölében. |
A szomszédos szobákban feleségem |
és lányaim, álomba hullva mélyen. |
|
Bedől a holdfény, padlómra csorog. |
Arcom megrándul – hazagondolok. |
|
|
Bolyongó
M.-nak
Csak tövis tüske mindenütt sehol gyümölcs sehol virág |
Az oltalom vitézei most támadnak és sértenek |
céljuk-veszetten tépik a selyem-nappalt a selyem-éjt |
a selyem-szellőt mely virágért szökött eddig közéjük |
gyümölcsért szökött simogatni őket illatukkal rakódni |
aztán elvinni hírük az evangélium-éhezőknek |
Csak tövis tüske |
A selyem-bőrű asszonyt karjukba lökte |
egy várhatatlan robbanás évmilliók makacs kanócán |
nászágyak sírok szerelmi lihegés rög-dobaj |
gyanútlan mérföldkövei között közeledő |
|
A selyem-bőrű asszony im forrásvidékké változott |
vércsermelyek vérpatakok forrásvidéke teste-lelke |
|
|
Csak sötétség titoktalan csodátlan |
|
zugok rekeszek hangok nélküli |
|
egy-szövetű sötétség gömb-sötétség |
|
csírátlan sötétség égtájtalan |
|
A csodákkal a titkokkal teli |
|
a termékeny a szivárvány-szivű |
|
|
Csak tövis tüske csak sötétség |
|
Lányunk anyánk nővérünk és hugunk |
|
és szeretőnk vérezve és kihunytan |
|
bolyong sehova-sem-vivő ösvényein |
|
Szembejön vele három gyermek fülébe zöng egy férfihang |
lát békés konyha-sarkot forró ágy illata csapja meg orrát |
érez fullasztó teljességet emberműhelyt érez magában |
könyvet fog föl álmából ébred ölbe bújik és ölbe vesz |
de mégis mindez töredék köztük hiány hiány hiány |
de mindezt ő teremti csak vagy ő sem a ragaszkodó |
élet szeretne megmaradni az egyre lakhatatlanabb |
kedves tagokban s persze vérét használja építőanyagnak |
holott a vérét kozmikus apály sodorja szívja |
|
|
S lehet-e még rend ezután? |
|
más lett az anyanyelve más |
|
Nővérünk anyánk szeretőnk |
|
kinek egy pillantás kinek |
|
elég volt egy-egy mozdulat |
|
félig nyitott száj dörmögés |
|
csábulva dőltek szinte mint |
|
nővérünk anyánk szeretőnk |
|
zárt lett konok lett idegen |
|
Falon túl kereng sehova-sem-vivő ösvényeken |
kígyó-ösvényeken ravasz kanyarok hurkain |
a szép szövetség tagjai szétválni készülődnek |
ami meg összefogta őket az egyszervolt Erő |
mint kirablott fészkű madár |
kínjai fordított villámán fölcikkanni készül az űrbe. |
|
|
Higgadt perceimben
Ha most beszélni tudnék veletek |
higgadt perceimben már magamat se |
sajnálom értetek halottaim |
Láthatjátok hogy lábam merre megy |
|
Addig meg szikrázzék a nap |
|
|
Egy távoli rokon temetésén meglátogatom bátyám sírját
Itt temettük hozzád egész közel. |
Úgy emlékszem, nem ismerted, de tán |
sejted, ki volt, hisz gyakran emlegettük. |
Ő is csak ötvenhárom évet élt. |
|
Jó volna, hogyha fölkeresnéd: |
friss híreket kapnál felőlünk. |
Megtudnád, úgy megy minden, mint odáig, |
s mert olykor sem a lélek, sem a test |
nem űzetik, azt hisszük még ma is, |
hogy élni valami különleges-jó, |
vagyis megtudnád, hogy nincs semmi újság. |
|
Jó volna, hogyha fölkeresnéd, |
A föld felett kevéske nap sütött rád, |
élet szegénye, nagy gyakorlatot |
szereztél a dicső fondorlatokban: |
a földalatti új világban is |
nyilván hamar kiismerted magad: |
mutathatnál és mondhatnál neki |
néhány hasznos dolgot, néhány tanácsot. |
|
És megbeszélhetnétek közben azt is, |
hogyan várjátok a következőt |
e nagy familiából, és milyen |
álmokkal szoktassátok rendhagyó |
országotokra, hogy könnyebb legyen |
válása majd. |
Nos, készül már haza |
a gyásznép, én is indulok. |
|
|
Befejezetlen nyár
Fiúk mi történt? Szépen megcsináltuk |
mi évenként a búcsúesteket |
Csak egyszer akkor nem azon a nyáron |
mikor szokatlan parancsok szavára |
hol egyikünk hol másikunk |
ment el külön s vagy késve vagy sehogyse |
|
Hogy így szó nélkül mégse volt való |
idegen földekbe feküdnötök |
vagy itthon kilépnetek a világból |
Hogy ez a kor a búcsú-nélküli |
távozás kora volt ugyan de |
ezt hiba volna elfogadnunk |
|
hogy a szokott helyen a fák alatt |
a zöld vendéglőben találkozunk majd |
hogy annak rendje és módja szerint |
|
Szeretném megtudni s megérteni |
mi történt veletek velünk |
|
|
Gyászdal-töredék
|
V. J. tizenkét éves kislány feje két tehervagon
ütközője közé került. Szörnyethalt.
(Újsághír)
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – |
Egyetlen roppanás a csont |
törött karként az űrbe lóg |
|
kihullt kifolyt a föld a víz |
|
Ha szirma lesz emlék-szirma |
|
roppanás visszhangja verődött |
egy alig kezdett s fölbomlott kötés |
szálai lengtek hínárként csomóstul |
|
s mire ő maga elolvad a légben |
|
Egyetlen roppanás a csont |
kegyetlen pont egy születő |
|
Kevesebb lett a simogatni-való |
|
Ha tervbe illett a tervet |
|
hogy most csak legyintenének? |
|
|
|
Fordított kígyó
te azt félkézzel és nevetve |
|
A dolgok sokszor azt hiszem már |
szolgálni gyűlnek lábaidnál |
|
S mint a mesében ha kimondod |
megoldódik hipp-hopp a gondod |
|
Ha ölsz is amit ölsz az állat |
cinkos csöndben múlik ki nálad |
|
ha ellesik akkor sem értik |
akkor is mint nekem magamnak |
mindenkinek titok maradnak |
|
Lám több mint húsz év napja-éje |
bonckéses búvár szenvedélye |
lassú szemlélődő nyugalma |
forgó hajszája gyűrt unalma |
öledből nőtt három virága |
élet midőn oly egy lehettünk |
hogy csak húsunk le nem vetettük – |
|
Mennyit tanultam én azóta |
ég-föld-pokol bősz firtatója |
|
Nyílt ablak és ajtó előttem |
fény ömlött szét a vaksötétben |
|
Hány dúvadat domesztikáltam |
s ma füttyszóra nyaldossa lábam |
|
Több mint húsz éve csak veled nem |
semmire veled nem mehettem |
|
Fordított kígyó ki a bőrét |
vedlés helyett növeszti hétrét |
|
kész bizton kész az új szerepre |
s pislákoló szememre nézve |
majd fölvesz karja bölcsejébe |
fölvesz haját arcomra szórja |
s fülembe zsondul altatója. |
|
|
Rám számíthat
Koravén lóg a melle mindegy |
|
azoknak meg mi kell ha van mit enni |
|
Legyen vele irgalmas a munka |
dugja el régi képeit a dobozban |
|
hitesse el vele hogy sorsa teste |
|
hogy úgy volt jó ahogy volt és ahogy van |
|
Rám számíthat én nem fogok beszélni |
|
tőlem sose hall majd a bástya-mellű |
|
izmos kamaszlányról ki a paraszt- |
|
munkában (szégyenkező városi |
|
szemem előtt) úgy mozgott mintha táncban |
|
s kinek egy ákombákom levelét |
|
olyan akár egy szál pipacs |
|
|
vagy legfeljebb mint aki messziről jött |
|
s másról se tud mint amit éppen észlel |
|
|
Régi szilveszter
Tombola volt s tánc hajnalig. |
Ternó, kvaternó…, porcelán- |
nyertem, s parasztlegény-barátaimmal, |
újévet indultunk köszönteni. |
|
Egy ifjú párhoz vitt első utunk. |
A férj – kevéssel azelőtt legény – |
pajtásunk – ádáz bömbölésre |
eresztett csak be. |
A szobába törtünk. |
Az asszony két fonatba bontott |
hajával, pislogó szemével ágyban |
maradt, és csöppet sem látszott örülni. |
Cigánydalt ordítoztunk, bort kerestünk. |
A férj hosszú alsóban futkosott, |
|
A melegtől, a döngölt szoba föld- |
szagától, az asszonytest és az ágy |
illatától szédülve támolyogtam |
ki a szabadba, szinte úgy vedeltem |
a csípős, tiszta levegőt, de akkor |
egyszerre fázni kezdtem, szótalan |
s rosszkedvű lettem, és hiába |
kérdezték társaim: „Mi van veled?” |
otthagytam válasz nélkül őket. |
|
|
Rézhangú trombiták
veled vágyná szemét lehúnyni |
|
Bolyhos ködökbe bújt a város |
|
Öreg töltés a Duna partján |
lakodalmas víg banda fújja |
|
Nyelvemen az olcsó bor íze |
nemrég csókolt meg a menyasszony |
|
Szerettem akkor is szerettem |
hancúrozhattam fészek őrzött |
|
Rézhangú trombiták rezegnek |
zene csillog a tompaságban |
|
Nekem is van párom a táncban |
de ez a párom nem a párom |
|
az én párom mellembe bújt el |
mindenkire mosolygok érte |
|
Kimennék a köd rám ömölne |
körülömölne foglya lennék |
|
Hanem rézhangok zengenének |
arcon csókolna a menyasszony |
|
Eljönne értem a menyasszony |
megszöktetne a régi banda |
|
|
Valahol képletes
Valahol képletes zugokban igazi |
ajándékod miközben elcsalták volna százan |
mesével lobogó vallomással erővel |
a hódító gyönyör mindig-faló hevében: |
te őrizted nekem mindig-faló hevemnek |
előbb személytelennek csak később ismerősnek |
hittel hívén amit szégyenkeztem tagadni |
hogy üdvösségedet kapod tőlem cserében |
|
Kezed üres kezem üres mi lesz velünk? |
|
|
Tűz és jég
reszket föl a csillagokra |
|
testünk tornyos-nagy máglya |
az ég magasát veri lángja |
|
ami bennem legbent székel |
|
s bár összekavarva a rendet |
|
szánk széle vacogva kékül |
|
Testünk tornyos-nagy máglya |
tarajostul megfagy a lángja |
s vészjelként olthatatlan |
|
|
Időtlen
Nem az hogy én s te… Ez kit érdekel? |
|
Sokáig nem mert fogalmazni |
voltak embertárs voltak senki több |
|
De valahol már egymáshoz hajoltak |
egy ágyban tértek nyugovóra |
egyszerre borzongtak meg néhanap |
|
s a maguknak megtanult szerepet |
nem bírták titkolni tovább |
|
Furcsállták hogy mintha visszhang verődnék |
mintha tükörbe néznének olyan |
|
|
Este
Visszatartott-lélegzetű világ |
legyőzetésből nőtt harmóniák |
midőn a béke béke már a cél |
s a megnyugvás a legfőbb szenvedély |
|
mert fölgyülemlett úgy a harc belül |
hogy kis híján túlcsordul és kidűl |
s – olvasztott érc – árad félelmesen |
|
Távol villámok késő szerelem. |
|
|
Röp-vallomás
A jó gyümölcsök húsok a hegyi |
táj a kényelmes ágy takargatott |
gyöngéim a tükör s a tiszta versek |
közé kerültél számomra szeretlek. |
|
Triptichon amoris
Ó, e szerelem! Ha több se volna, |
világraszóló éhségem ellen |
|
Száz gyomrot kell megtöltenem, |
ezer szájat kell jóllakatnom. |
|
Hol a tavaszok, hol a hajnalok |
hol az alkonyok fészek-illata? |
|
Hol a fény? Korom szállt a napra. |
Hol a meleg? Elbújt a nap, |
nyirkos felhők mögé lapult. |
Ruhaszárító padlás a világ. |
|
Hol a tudós nyelv? Duruzsolhatok, |
kiálthatok, nem bólint vissza értőn |
a fal, a fa, a kávésbögre széle. |
|
Hol a kerekség, hol az ég, |
az első rímek, első lányok, |
az út hossza, a gödör messzesége, |
könnyű testem szép bűnei, |
|
Ó, e szerelem! Ha több se volna, |
|
Monstrum-éhségem fölriadt, |
száz-torka, ezer szája tátog: |
|
|
A szeretők elkomolyodnak. |
Nincs ennél játék igazabb, |
nem lehet benne játszani. |
Egy mozdulat, szemvillanás, |
jel, jelkép. |
Mindig sors forog |
kockán, mindennek árnya nő, |
öblös-makacs visszhangja támad, |
|
Vigyázz, ha karod emeled, |
vigyázz, ha szoknyád igazítod! |
Én is mint a fontos rabok |
hogy a játék játék legyen, |
míg föl nem falja az idő. |
|
|
Féltenélek, de vajon ki a gyöngébb? |
Pokolra induló Istár, van mit levetned. |
Nekem szinte bőröm maradt csak, |
szinte csak életem maradt. |
|
Felőlünk nyilván elvégeztetett. |
engedékenyen ömlik bele sorsunk. |
A jaj nem menti, fullasztja a szívet. |
|
Hűs szél csap föl az örvény mélyiből. |
Tudnod kellene, hány nap a világ. |
Úgy markolnom s lazítanom a markom, |
hogy ne kelljen majd fölfeszíteni. |
|
Te légy okos! Ha van kedved, lehetsz. |
Lobogás helyett másik lobogás, |
máglya helyett, tűzvész helyett |
békességes-langy enyhület, |
|
melybe távolról villog láng, üvöltés |
távolról zúdul majd, attól, aki, |
|
|
|
Letört ág
Zengő, muzsikás sátor itt fölöttem |
a virágbaborult nagy kajszifa. |
Ezernyi méh az ágbogak között. |
A világ: zsongás, a világ: virág. |
|
S a törzs mellett egy bimbóban letört ág. |
Kinyílni próbál s gyéren nyílik is. |
Nem bírja, hogy a felhőkig csapó, |
határanincs életben ő ne éljen. |
|
|
Nehéz április
Rágják a szavak szám, felhős a világ, |
köd fekszi be szívem, dideregnek a fák. |
Beszélni szeretnék, kimondani, ó, |
oldódjon a fojtó oldódnivaló. |
|
Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap, |
túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog. |
Elmennek a felhők, kék mindig az ég. |
Hát persze a bölcsnek e vigasz elég. |
|
Búsongani, zúgni, nevetni nagyot |
én csak, ha okom van, bírok s akarok. |
Ha – mint a pohárból kicsordul a víz – |
belőlem az ének csordul maga is. |
|
Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul. |
Országos eső hull, csattog konokul. |
Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül, |
kimondani ezt s most ha nem sikerül. |
|
|
Újjárendezés
Ez nincs többé az él tovább |
amaz meg ott új Fák virágok |
tavasz Hogy is van és hogy is lesz? |
|
Tél volt a tetszhalál szaka |
de a nyár bennem folytatódott |
teljessége meg csonkasága |
|
füves árnyékba heveredtem |
|
most kerül minden a helyére |
|
Szélesre kell a szívet tárni: |
könnyen menjen ha veszteni |
könnyen menjen ha nyerni kell |
|
először nyilván rám sem ismer |
|
|
Áprilisi változatok
Az ének fényét a szürkeség |
lobbantja föl a fény a fül fénye |
közeleg a szem fénye is már |
|
|
Valami jöttmentnek néznek bizonnyal |
a kert madarai a rengeteg friss |
levél virág formálódó gyümölcs közt |
a gazdag földön melynek asztalán |
ők táplálékuk mindig meglelik |
valami jöttmentnek ki úgy remélik |
kicsit marad csak és máris továbbáll |
mert napnak fénynek levegőnek és |
állatnak és növénynek az egész |
békésen zümmögő harmóniának |
nincs semmi de semmi szüksége rá |
|
Madárszó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz |
kellene verset írnom tavaszi |
verset |
De én már jó néhány nap óta |
egy korhadt törzshöz járok vissza folyton |
mely mégis így is koronát nevel |
s holott a pusztulás országa szinte |
úgy tartja magasba az életet |
mint vénasszony-kar virágkosarat |
|
|
Távoli házak
Itt nem riasztják annyian |
Nagy tömbjeit kevesebb váll viszi |
könnyebben beroskad az alagút |
mely egymáshoz és magunkhoz vezet |
sajgássá válik a természetes vágy |
húsunkban fölébred a gyermek. |
|
Vers nélkül
Szinte hajnalban lehevertem |
e lobogó-zöld nyári kertben, |
s unszoltam, vártam szeliden, |
hogy a múzsa enyém legyen. |
|
s kár volna magam gyötrenem |
sorokkal, verssel töltenem. |
|
Szirt-nyugalom, kör-teljes-élet, |
igaz állatok és növények! |
Ilyen csodák közt mit keres- |
ne, mire lenne jó a vers? |
|
|
Alkonyodó város a hegyről
Előbb a tetők meg a tűzfalak |
s a kémények lázongó tönkjei |
végül egy roppant fekete korong. |
|
Megtartani
Spirális füttyszót ír a gerle-szárny, |
amint a lombból a madár kiszáll, |
s szerelmes hasbeszélőként meleg |
búgással összefonja a leget; |
|
meleg búgással, szinte pelyheket |
hullatva szét a csöndes kert felett, |
hol a tövek köré lapult az árny |
|
S mindez bennem s mindebben semmi új, |
de oly igaz s oly bírhatatlanul, |
hogy le kell írni s úgy megtartani: |
|
hadd tudjam majd a téli ég alatt |
ricsajgó-forgó varjú-áradat |
mögött is látni még és hallani. |
|
|
Augusztusi éj
Az égbolt lassan elfordul nyugatnak |
a Göncöl rúdja átkaszál fölöttem |
Kihunynak a fényszóró ablakok |
|
Nem tudni hol bősz házőrzők ugatnak |
ezerhangú tücsökkar zeng köröttem |
Magam vagyok nagyon magam vagyok |
|
|
Lélek és ősz
Akvarell-táj kő-lélek márvány-lélek |
A márványnak nem árt a pára nem árt a kőnek |
Láthat a szem bolyhos kontúrokat zilált |
síkokat omlatag szerkezetet: a lélek |
kő márvány a lélek a változó évszakra mitse hederít |
|
A lélek évszakai mások a lélek ideje más: |
vénebben jár a vén tőkék és fák között |
ismeri makacs ritmusuk buzgó rabságuk ismeri |
gyámoltalan védekezésük hogy mindenről lemondanak |
csak megmaradjanak kopáran szürkén bármiképp |
|
Egy-nyári lepkék bogarak tébolya pezseg mindenütt |
a pusztulás előtti láz kavarja-űzi őket |
A lélek kő-nyugodt előre s vissza tudja már |
lepkék bogarak istene kiben szorozva-osztva |
jelen van sorsuk-lényük valahány mozdulása |
|
A pára majd fölszáll a lepkék bogarak tébolya kihuny |
új arcot ölt a táj aztán megint aztán megint |
cirmosodik a szem kútja mélyül sötétedik |
A lélek kő márvány a lélek szigorú és kemény |
legföljebb néhány karcolásnyit változik. |
|
|
Akkor már
Dolgukat megtették virágoztak teremtek |
Hízelegtem nekik most hagyom a hidegnek |
Kifelé a melegből nézem amint a kósza |
vizes szél ágaik lazítja és csomózza |
S ha majd eső se lesz már ha szél se fúj |
s lassan módszeresen a fagy ha fölvonul |
ha szúró vágó hideg-fegyvereivel |
hol ezt kínozza meg hol amazt gyöngíti el |
sőt hogyha kedve szottyan úrnak a gyilkolásra |
egyiket-másikat halálig is csigázza |
hisz nem segíthetek morgom majd úgysem ezen |
akkor már ki se nézek szemérmesen. |
|
El kell viselnem
|
s nyár, vígan termő és teremni kénytelen, |
órák, percek, méltók túlélni az |
|
időt, vagy másképp, hogyha élve nem, maradni meg. |
|
|
mégis ritkán jutván odáig, |
hogy burkot is vonjak körébük, |
|
s őrizzem őket épségben sokáig mindenkinek. |
|
|
kevés az elmúlást múlasztani: |
|
csak néhány apró rést tudok szakasztani a napnak. |
|
hogy lökjön sárba és mocsokba |
|
derűt, zöldet kérlelhetetlen az ősz. |
|
|
Paysage
Madarak a hófelhő-szürke égen |
Iránya lám van a madárcsapatnak |
bár kanyar nélkül tűnnek el |
az átlátszóból nőtt homályban |
|
Téli ünnep
A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán.
De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelidíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.
Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.
|
|