Ritmus, rend, zene
| Így szabálytalanul szabályos. |
| A kis káosz nagy geometria. |
| Görbe ágak közt görbe szél, |
| alvás, evés, szeretkezés, |
| henyélés, munka: ködgomoly, |
| nyúló, forgó, magába botló, |
| s mind együtt: ritmus, rend, zene. |
|
| Szívig hat a csecsemősírás, |
| ez is, az is forgat, zilál. |
| Káprázatos, mi van a réten, |
| lapulevél-árnyéknyi réten, |
| egy csöppnyi vízben, fönt az űrben, |
| macskaszemben és kutyaorrban, |
| népek meg emberek között, |
| zűrzavar – ritmus, rend, zene. |
|
| Holnap, vajon mi lesz velem? |
| Dzsungel-ösvényen értem eddig: |
| fújtak rám fagyot, meleget; |
| kibuggyanó vér s kacagás. |
| Akármi lesz holnap velem, |
| a vége: ritmus, rend, zene. |
|
|
A test csodái
| Tevékeny zűrzavar, ha rendje megbicsaklik: |
| kések, tőrök, csigák észvesztett kergülése, |
| eleven, sürgeteg izmok, tagok hüdése, |
| sok csöpp szennyvíz-patak, mely árkából kisiklik; |
|
| egyetlen bőriszák szűk éjjelébe gyűrve |
| hibbant irtózata percnek, történelemnek, |
| vér-kásás harcterek, széjjelszakadt kötelmek, |
| pietà, állatok, rabságba kényszerülve. |
|
| S kölykök karácsonyi szíve is, óceánok |
| bősége, működés, mely zene már magában, |
| csillagok, csillagok, határtalan világok. |
|
| Lélekké is bomol a pete az anyában, |
| s nől olyan új virág, melynek illata, szirma |
| együtt-mozdul a szél örök fuvallatában. |
|
|
Villanások
| Meddig gazdagodhat az ember? |
| Ontja kincsét a szív s az elme: |
| anyaméhek folyton teherben, |
| forr a hím-titok gerjedelme. |
|
| A szülőágy s a sírhely tengelye. – |
| Ki tágabb, ki szűkebb körben forog. |
| S nem mindegy-e, mi porlad el vele: |
| szikrázó elme, borkarcos torok? |
|
| Ott már nincsen eszem-iszom, |
| nincs a nőknek combja, melle. |
| – Ó, csak bár örök ne lenne! |
|
|
Igénytelen Faust
| Oly szép vagy, pillanat, ne menj tovább, |
| – hajtom, nyögöm mohón, igénytelen Faust, |
| a szürke, rongyos pillanatnak is. |
| és mégsincs jobb jó, mint az élet, |
| s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad. |
|
Ellenpontok
| Fulladás örvény szöglet ájulat |
| fűrész nyál vér fog-reccsenés epe |
| verem bűz rács hörgés roncs dög cafat |
| por sár por sár por és sem én se te |
|
| Bársony csók öl pár bimbó kézfogás |
| kalász gyermek fészek dal lepke víz |
| álom hullám pehely szív biztatás |
| fény nap fény nap fény és én is te is |
|
| Fulladás bársony ájulat szirom |
| fűrész kalász verem víz lepke vér |
| por fény por fény nap sár nap sár s megint |
|
| Sem én se te s én is te is korom- |
| s hő-csíkok közt roskadva s könnyedén |
| botolnak és táncolnak lépteink. |
|
|
Jön az angyal
| Hát jön az angyal jön az angyal |
| jön s tanúkat hallgat ki rólam |
|
| Mi lesz ha szólal majd a csengő? |
| Szégyenkezve megyek a fához |
| gavallérságot és kegyelmet |
|
| Hát jön az angyal jön az angyal |
| fehér parázs tűz dől belőle |
| átüt rajtam fölgyújt kiéget |
|
| gyerekszívvel megyek a fához. |
|
|
Kifelé
| Kanyar és vissza (a gödör |
|
| A ledőlőt nyugság helyett mi várja? |
|
| látnak majd rajtam felemás bizalmat |
|
| Ez is út persze pálya sors |
| S magányos-e ki maga van? |
|
| S visszhangos vak lépései |
| győzelmi marsként zengenek |
|
|
Kakasszót várva
| Méltatlan éjszakák rácsaiba bezárva, |
| midőn a test levében hánytorog, |
| s kelnek zugaiból időtlen bánatok, |
| botolnak csapatostul a hunyt szem fókuszába, |
| pucéran, sőt a húst, a húst is már rühellve, |
| a mentséget, melyet rájuk tapaszt a félsz: |
| fogadja a szív rebbenő türelme |
| a kényszerű leckéztetést. |
|
| Beszélnek a halottak, s beszélnek a halandók. |
| Az életté kitágult pillanatban |
| a két határ egymásba csattan, |
| vallatja a kezét magasba tartót, |
| ki magát már megadná kegyelemre, |
| de nincs, aki kegyelmet adjon. |
| Kakasszót vár, hogy űzze szerte |
| lidérceit, hogy örök kárt ne valljon. – |
|
| Inkább álom! Tünékeny szövetében |
| a katasztrófák is ragyognak. |
| Inkább álom! Kiűzetés előtti éden |
| holott a szem, a száj, a fül |
| dolgát nyomok nélkül végezheti, |
| s a világot, mely visszavárja rendületlenül |
| nyugton felhők közé eresztheti. |
|
|
Jobb ha előbb
| Dolgaim nehezednek bonyolódnak |
| de legyenek csak az én dolgaim |
|
| simára söpri felettem a földet |
|
| és minden önkéntes kisérőm |
| lépjen velük lépjen velük |
|
| Mire jó a szükséges kőfalat |
| Jobb ha előbb jobb ha előbb |
|
| Ha meleg kell majd lesz nekem |
| más melegére ne szoruljak |
|
| Közönyösebben mint az éji |
| csapadéktalan felhővonulást |
|
| Dolgaim nehezednek bonyolódnak: |
| szeretnék méltó lenni dolgaimhoz |
|
| A felnőtt nem kíván gügyögni |
|
|
Mentség
| vagy ha az innenire akkor a |
| tárgyira a személytelenre |
| vágyik szemem fülem figyelme |
|
| Tovább nem próbálkozhatom |
| tornyaim helyén végig csupa rom |
| sem omlásuk nincs elviselni |
|
| Vagy velejéig változatlant |
| dallamában másíthatatlant |
| hűségeset miként a rendje |
|
| vagy a keret kemény fegyelmét |
| csak benne a forgó szerencsét |
| soha pehelyként szélbe vetve. |
|
|
Rendhagyó napok
|
Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen. Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik véglegesnek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: „Járok-kelek, beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek. Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok se következmények ne legyenek.”
Üresjárat-napok, üresjárat-órák.
Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan, nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre nem hederítve.
S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.
|
Nő kutyával
| „Neked négy lábod van, könnyen szaladsz” |
| – szólt egy nő félhangon, tréfálva szinte |
| az útjában fickándozó kutyához, |
| míg két mankóval küszködött, cipelte |
| rokkant testét, s lihegve meg-megállt |
| az őszi sétány sugaraiban. |
|
Kiűzetés
| Hívnának vissza a virágok |
| a szelid állatok a súlyos |
| gyümölcsök a rezgő szelek |
| kedvére kezdte s hagyta abba |
| nem történt semmi sem vele |
| s úgy aludt mint a gyermekek |
|
| Míg távozom csak görbe vállam |
| csuklott fejem támaszt gyanút |
|
| De jaj látnák egyszer szemem |
| az iszonyú tudást a rémek |
| ártatlanoknak bírhatatlant |
| kerengő madarak lehullnak |
| az út lúdbőrzik mély üres |
| visszhangok kelnek mindenünnen |
| s ami fölfalja maga ellen |
| csillámló jótékony szivárványt: |
|
| akkor többé nem kellenék. |
|
|
Philémon és Baukisz
| A teraszra kilép öregesen |
| apjuk kiáltja egyre hangosabban |
| Mindegy felel a vén vagy nem felel: |
| a csukott ajtó másik oldaláról |
| az üresség üvölt a csend üvölt. |
|
Gyermeki bölcsességem
| Hej ez az édes és savanykás |
|
| Sírokat ástak föl, kriptákat bontogattak, |
| szivacsos, sárga csontokat |
|
| lyukas gerinc-korongokat. |
| Fogtam, ledobtam, továbbiramodtam |
|
| Ma ez az édes és savanykás |
|
|
Hazafelé
| A jégpályáról zene szólt, |
| hó pillézett, szép este volt. |
| Egy házból hullaszállítóba raktak |
| egy lepedő-fehér, csöndes halottat. |
|
Két metamorfózis
| Izgalmas akkor lesz valóban |
| határaim széthullanak majd |
| kerengek-mozgok a világban |
| mint föld a földben víz a vízben |
| féreg a féregben mint lég a légben |
| a mostinál sokkal hatalmasabb |
|
| Csata után széjjelszórt tollcsomók: |
|
|
Lámpás
| Az éj tenyészete elégséges magának |
| Nemző s öl egyaránt mikor még semmi sem volt |
| s mikor már semmi sem lesz ő szült és szül rakásra |
|
| Meg kell halni ó meg kell halni |
| Sziget az élet tenger a halál |
|
| Sötétbe szúr a lámpás keresi a sötétet – |
|
| Nem az egészségesnek kell a gyógyszer |
| Apró győzelmek koszorúi könnyen |
| elhervadnak apró hallelujákból |
|
| Dícsértessék a lámpás mely a sötétbe szúr |
| s nem a fényben világít nem a fénynek |
| Dícsértessék a lámpás ha sugár-csápjai |
| az éjszaka falán tapogatóznak |
|
| Csonkulni másokért az az igazi épség. |
|
|
Négy napja-éje
| Kevesek közt se – egymagamban |
| négy napja-éje szólalatlan |
| néhányak társa a magányban |
| váratlan társakra találtam: |
| kövekre fákra csillagokra |
| kölykökre nőkre férfiakra |
|
| S négy napja-éje szólalatlant |
| szólítanak most fogyhatatlan |
| s én boldogan lényem kibontva |
| lesem mit hogy ki és mi mondja: |
| a csillagok kristály-beszédét |
| az esők cinkos zümmögését |
| türelmét a tiport utaknak |
| a kő érdes szavát a kőtől |
| csak a magáét mindahánytól |
| nem az enyém sokféle szájból: |
| s doromboló szívem a tiszta |
| közös nyelvet tanulja vissza |
|
|
Egy szerkesztőre
| volna kezedben, s dolgozat-halom |
| előtted. Mért nyúlsz felnőtt emberek |
|
| X kell neked, nem én, nem én |
| és Y meg Z és más nagyok.
|
| Igaz! Hát mit tehetsz, csóró legény? |
| Kéz kezet mos! Kezed meg? – Hagyjuk ezt! |
|
| mert bocsánatos bűn a butaság, |
| de benned ölre megy vele a gazság, |
|
|
Bogácsné és a púp
| Bogácsné, ugyebár, Bogács- |
|
| puff! – volt-nincs – lelövi. |
|
| Bogácsné, ugyebár, Bogács- |
|
| s otthagyja saját levében, |
|
| Bogácsnét, ugyebár, Bogács- |
| nem sértheti, – egyszerű. |
|
| Csak hódolat, csodálkozás, |
| ha púpját, ugyebár, Bogács- |
|
|
Vázlatok portrékhoz
| Kicsi szemétdomb, kis kakas, |
|
| S az istennek se lesz nagyobb, |
| csak a hang, csak a hang. |
|
|
| Majd belejön – mondják – mint kiskutya az ugatásba. |
|
Meglehet: ehhez már hangja, pofája van is. |
|
| Mihelyt a köldökön alul van: |
| az ám a téma, ugye, gurman? |
| Világ, sors, béke, háború |
| s egyéb ilyesmi: – rongy, smafu. |
|
| Jó hajcsár vagy, s tudsz, hogyha kell, szavalni. |
|
Úgy véled, ez már épp elég: |
| dosztig kijár vedelni, falni. |
|
| Mukkan: ráordítsz; megmoccan: fejbe suhintod. |
|
S „Éljen az emberi jog!” – fröcsköli folyton a szád. |
|
| Mint ahogy a madár dalol, |
| úgy hazudik, oly természetesen |
|
|
Példa
| kicsit elszáll majd visszaszáll |
|
| zizzen koppan sohase pihen |
|
| Kint aranyősz gyöngécske nap |
| dajkálja a tört virágokat |
|
| és kék kék kék határtalan |
| a hársnak is kék árnya van |
|
| Odamenne a légy hajózni igen |
|
| csak zizereg zuppan szüntelen |
|
| és írja a példát írja nekem |
|
|
Küszöb
| A szervek, haj, romolni kezdenek, |
| s a működésük botlik egyre-másra! |
| Kudarcaim majd megdermesztenek? |
| Vagy most bomlik ki lelkem látomása? |
|
| S a szétzilált rend örvénye fölé |
| hibátlanul, tarkán, ifjú derűvel |
| – láp-gyökerű virág az ég felé – |
| sárból, bűzből szivárvány boltja ível? |
|
| Ne ő engem, én őt veszítsem el, |
| én őt: a testet, s úgy, hogy el ne vesszék: |
| induljon új utakra nélkülem, |
| fogja tevékenységre más szövetség. |
|
| Én meg mint szellem és szív és szavak |
| tovább dobogva és tovább lobogva |
| keressek földönjáró társakat, |
| emelni arcukat a csillagokba. |
|
|
Verseim sorsa
| Mikor már véreim nem védenek, |
| s azok se, kik még emberként szerettek: |
| lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek, |
| olvasnak, emlegetnek, értenek? |
|
| Nyilván piszkos-kis önzés volna, ha |
| a magam étkét, magam italát |
| tukmálnám más földű-egű világ |
| más-éhű, más-szomjú lakóira. |
|
| Ne maradjon belőlem semmi több, |
| csak amit élő érdeke szerint |
| táplálékként őriz meg az utókor. |
|
| S amire nem lesz majd szüksége, mint |
| szemét pusztuljon a szemét között, |
| kerüljön illendő helyére jókor. |
|
|
Ideje lenne
| Kísértetek a szívben, de a szájon |
| szép rend, világosság. – Milyen kapu |
| nyílhat az izzó, tüskésdrót-magányon, |
| hogy megszűnjék e fojtott háború? |
|
| Ki vetett külső sötétségre engem? |
| Miért csak kőfal védi hátamat? |
| Emberi fészek enyhében születtem, |
| nőttömben kotlós-szárnyú ég takart. |
|
| Fülem mikor kezdett nem hallani? |
| Szavam mikor kezdték nem érteni? |
| Hol kezdtek útjaink széthajlani? |
| Lépéseim hol kezdtem véteni? |
|
| Az ég s a szívem egyre szűkszavúbb. |
| Ha még felelnek, nyűgösen teszik: |
| folyton sutább, riasztóbb válaszuk, |
| csak üresítenek, velőm eszik. |
|
| Ideje lenne, hogy visszataláljak, |
| fogytán erőim, az akol-meleg |
| oldó ölébe a hadból kiszálljak, |
| gyógyuljak és nyugodjam végre meg. |
|
|
Kodály
| Mikoron már a sírásók jártak, |
| s a gyávák rendre halálra váltak, |
| meg-meginogtak szintén a bátrak, |
| mikoron nyelv és torok már kiszáradt, |
|
| tetőgerendánk roskadt recsegve, |
| ablakainkat jég ökle verte, |
| sovány falatunk iszonyat ette, |
| sőt gyakran azt is szájunkból kivette, |
|
| mikoron a jó, erős bizalmat, |
| a bennünk élőt úgyis, ha hallgat, |
| nem bírták szóra semmi hatalmak, |
| s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat: |
|
| a háborgónak, némán nyögőnek |
| fülébe vágott mentőn az ének, |
| hangja a kínnak, hangja az éjnek, |
| a sarjú kedvnek, a makacs reménynek; |
|
| fülébe vágott forrón a hangod, |
| kiálthatott már, aki szorongott, |
| nevén nevezted benne a gondot, |
| előtte mondtad, amit végre mondott. |
|
| És lett az ország országnyi zengő, |
| hangos liget, nagy, mesebeli erdő, |
| s akár ujjongó, akár kesergő, |
| támadt szavad rá, erre, arra kellő; |
|
| támadt szavad rá borús, virágos, |
| szelid-zúgású és áradásos: |
| csöng a gyerekszáj, dobban a táncos, |
| harsan a Psalmus, mesél Háry János; |
|
| harsan, mesél, csöng örökre most már, |
| mert véghezvitted, amibe fogtál, |
| s úgy mentél el, hogy megállapodtál |
| a múlhatatlan fényű csillagoknál. |
|
|
Franz Kafka: Levelek Milénához
| a szörnyeteg világot csont-vállán hordozó |
| ifjú zsidó férfihoz aki vén volt |
| és húsába szívébe homlokára |
| jöttek Miléna levelei jöttek |
|
| S a vért ökrendő férfi szegény belőlük |
| tanulta meg a fészket a napot |
| a virágot a gyermek erejét |
|
| Jöttek Miléna levelei jöttek |
| s mentek Franz Kafka levelei mentek |
| annyira fölgyűlt bennük az öröm |
|
|
Ha arra gondolt „emberek” |
| már-már közébük gondolta magát |
| az ÁTVÁLTOZÁS féreg-jegyeit |
| már-már szépséget is látott belé |
| s a SZORONGÁST is kezdte elviselni |
| ezt csak Miléna leveleivel |
|
| Majd később ritkultak a levelek |
| és feketedtek és erőtlenedtek |
| üldözött madarak az alkonyatban |
| Franz egyre jobban tudta hogy |
|
| mert a SZORONGÁS étkes dúvadak |
|
és védtelennek fölzabálta |
|
|
Rousseau, a vámos
| A költő múzsája az én múzsám is egyben |
| őrangyalom bár szárnya nincs de van |
| két erős csípeje két erős karja így én |
| nyugodtan munkálkodhatom festhetem fáimat |
| sziklakő-törzseikkel paizs-leveleikkel |
| festhetem virágaimat kemény fém-szirmaikkal |
|
| Voltaképp majdnem minden jó és helyénvaló |
| de vásznon még jobb még helyénvalóbb |
| Jadwiga dzsungel-sűrűben fekszik ruhátlanul |
| s a vadak szeme átlobog a forró félhomályon |
| ám agyukra nem dől a vér ám karmaik |
| puhán pihennek mintha álmaikban |
|
| Kavarog színt vált szétesik új rendbe gyűlik |
| köröttem a világ könnyű-hab-illanékony |
| Sok arca nagyszerű méltó hogy el ne múljék |
| Én a vámos felsőbb parancs szerint amit tudok |
| megőrzöm: jónéhány elvillanó |
| pillanat hab-húsát kővé kövesztve |
|
| Művészet kép komolytalan ha külön ügy külön dolog |
| Nem képeket csinálok nem is művészetet: |
| az egyenrangú létezőket egyenrangúakkal gazdagítom |
| felsőbb parancsra a teremtésnek segítek |
| Vámházamtól búcsúznom kellett itt vagyok |
| tömérdek munka vár de a múzsa erős erős leszek. |
|
|
Bátyám beteg
| Megint egy darab ég készül leszakadni, |
| fázósabb világban készülök maradni: |
| a harmadik bátyám készül idehagyni, |
| sírjaim készülnek tovább szaporodni. |
|
| Míg járva a földön, bár olykor elesve, |
| de jó volna addig sose keseregve, |
| nem így: epe-enni reggel-délben-este, |
| virrasztani szemem éjente veresre. |
|
|
Szeretet
| A legyeket csapóval gyilkolom, |
| az esti lepkéket meg ujjaimmal. |
|
| Kislányom tenyerébe szálka ment: |
| holnap feltétlen orvoshoz viszem. |
|
|
Család
| Ha kereslek tudom hol vagytok |
| egy csomóban meg is talállak |
| Ez majdnem olyan mintha veletek |
|
| Lesz hogy térdig lekopna lábam |
| lesz hogy térdig kophatna mégsem |
| lesz hogy lábam se lesz már |
| s lesz hogy már ti se lesztek |
|
|
Otthon. Három lány
| az ablak előtt őrt állnak s benéznek |
|
| majd arra is éppúgy vigyáznak. |
|
|
Változat egy Li Taj-po-versre
| Itthon vagyok a szokott ágy ölében. |
| A szomszédos szobákban feleségem |
| és lányaim, álomba hullva mélyen. |
|
| Bedől a holdfény, padlómra csorog. |
| Arcom megrándul – hazagondolok. |
|
|
Bolyongó
|
M.-nak
| Csak tövis tüske mindenütt sehol gyümölcs sehol virág |
| Az oltalom vitézei most támadnak és sértenek |
| céljuk-veszetten tépik a selyem-nappalt a selyem-éjt |
| a selyem-szellőt mely virágért szökött eddig közéjük |
| gyümölcsért szökött simogatni őket illatukkal rakódni |
| aztán elvinni hírük az evangélium-éhezőknek |
| Csak tövis tüske |
A selyem-bőrű asszonyt karjukba lökte |
| egy várhatatlan robbanás évmilliók makacs kanócán |
| nászágyak sírok szerelmi lihegés rög-dobaj |
| gyanútlan mérföldkövei között közeledő |
|
| A selyem-bőrű asszony im forrásvidékké változott |
| vércsermelyek vérpatakok forrásvidéke teste-lelke |
|
|
Csak sötétség titoktalan csodátlan |
|
zugok rekeszek hangok nélküli |
|
egy-szövetű sötétség gömb-sötétség |
|
csírátlan sötétség égtájtalan |
|
A csodákkal a titkokkal teli |
|
a termékeny a szivárvány-szivű |
|
|
Csak tövis tüske csak sötétség |
|
Lányunk anyánk nővérünk és hugunk |
|
és szeretőnk vérezve és kihunytan |
|
bolyong sehova-sem-vivő ösvényein |
|
| Szembejön vele három gyermek fülébe zöng egy férfihang |
| lát békés konyha-sarkot forró ágy illata csapja meg orrát |
| érez fullasztó teljességet emberműhelyt érez magában |
| könyvet fog föl álmából ébred ölbe bújik és ölbe vesz |
| de mégis mindez töredék köztük hiány hiány hiány |
| de mindezt ő teremti csak vagy ő sem a ragaszkodó |
| élet szeretne megmaradni az egyre lakhatatlanabb |
| kedves tagokban s persze vérét használja építőanyagnak |
| holott a vérét kozmikus apály sodorja szívja |
|
|
S lehet-e még rend ezután? |
|
más lett az anyanyelve más |
|
Nővérünk anyánk szeretőnk |
|
kinek egy pillantás kinek |
|
elég volt egy-egy mozdulat |
|
félig nyitott száj dörmögés |
|
csábulva dőltek szinte mint |
|
nővérünk anyánk szeretőnk |
|
zárt lett konok lett idegen |
|
| Falon túl kereng sehova-sem-vivő ösvényeken |
| kígyó-ösvényeken ravasz kanyarok hurkain |
| a szép szövetség tagjai szétválni készülődnek |
| ami meg összefogta őket az egyszervolt Erő |
| mint kirablott fészkű madár |
| kínjai fordított villámán fölcikkanni készül az űrbe. |
|
|
Higgadt perceimben
| Ha most beszélni tudnék veletek |
| higgadt perceimben már magamat se |
| sajnálom értetek halottaim |
| Láthatjátok hogy lábam merre megy |
|
| Addig meg szikrázzék a nap |
|
|
Egy távoli rokon temetésén meglátogatom bátyám sírját
| Itt temettük hozzád egész közel. |
| Úgy emlékszem, nem ismerted, de tán |
| sejted, ki volt, hisz gyakran emlegettük. |
| Ő is csak ötvenhárom évet élt. |
|
| Jó volna, hogyha fölkeresnéd: |
| friss híreket kapnál felőlünk. |
| Megtudnád, úgy megy minden, mint odáig, |
| s mert olykor sem a lélek, sem a test |
| nem űzetik, azt hisszük még ma is, |
| hogy élni valami különleges-jó, |
| vagyis megtudnád, hogy nincs semmi újság. |
|
| Jó volna, hogyha fölkeresnéd, |
| A föld felett kevéske nap sütött rád, |
| élet szegénye, nagy gyakorlatot |
| szereztél a dicső fondorlatokban: |
| a földalatti új világban is |
| nyilván hamar kiismerted magad: |
| mutathatnál és mondhatnál neki |
| néhány hasznos dolgot, néhány tanácsot. |
|
| És megbeszélhetnétek közben azt is, |
| hogyan várjátok a következőt |
| e nagy familiából, és milyen |
| álmokkal szoktassátok rendhagyó |
| országotokra, hogy könnyebb legyen |
| válása majd. |
Nos, készül már haza |
| a gyásznép, én is indulok. |
|
|
Befejezetlen nyár
| Fiúk mi történt? Szépen megcsináltuk |
| mi évenként a búcsúesteket |
| Csak egyszer akkor nem azon a nyáron |
| mikor szokatlan parancsok szavára |
| hol egyikünk hol másikunk |
| ment el külön s vagy késve vagy sehogyse |
|
| Hogy így szó nélkül mégse volt való |
| idegen földekbe feküdnötök |
| vagy itthon kilépnetek a világból |
| Hogy ez a kor a búcsú-nélküli |
| távozás kora volt ugyan de |
| ezt hiba volna elfogadnunk |
|
| hogy a szokott helyen a fák alatt |
| a zöld vendéglőben találkozunk majd |
| hogy annak rendje és módja szerint |
|
| Szeretném megtudni s megérteni |
| mi történt veletek velünk |
|
|
Gyászdal-töredék
|
V. J. tizenkét éves kislány feje két tehervagon
ütközője közé került. Szörnyethalt.
(Újsághír)
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Egyetlen roppanás a csont |
| törött karként az űrbe lóg |
|
| kihullt kifolyt a föld a víz |
|
| Ha szirma lesz emlék-szirma |
|
| roppanás visszhangja verődött |
| egy alig kezdett s fölbomlott kötés |
| szálai lengtek hínárként csomóstul |
|
| s mire ő maga elolvad a légben |
|
| Egyetlen roppanás a csont |
| kegyetlen pont egy születő |
|
| Kevesebb lett a simogatni-való |
|
| Ha tervbe illett a tervet |
|
| hogy most csak legyintenének? |
|
|
|
Fordított kígyó
| te azt félkézzel és nevetve |
|
| A dolgok sokszor azt hiszem már |
| szolgálni gyűlnek lábaidnál |
|
| S mint a mesében ha kimondod |
| megoldódik hipp-hopp a gondod |
|
| Ha ölsz is amit ölsz az állat |
| cinkos csöndben múlik ki nálad |
|
| ha ellesik akkor sem értik |
| akkor is mint nekem magamnak |
| mindenkinek titok maradnak |
|
| Lám több mint húsz év napja-éje |
| bonckéses búvár szenvedélye |
| lassú szemlélődő nyugalma |
| forgó hajszája gyűrt unalma |
| öledből nőtt három virága |
| élet midőn oly egy lehettünk |
| hogy csak húsunk le nem vetettük – |
|
| Mennyit tanultam én azóta |
| ég-föld-pokol bősz firtatója |
|
| Nyílt ablak és ajtó előttem |
| fény ömlött szét a vaksötétben |
|
| Hány dúvadat domesztikáltam |
| s ma füttyszóra nyaldossa lábam |
|
| Több mint húsz éve csak veled nem |
| semmire veled nem mehettem |
|
| Fordított kígyó ki a bőrét |
| vedlés helyett növeszti hétrét |
|
| kész bizton kész az új szerepre |
| s pislákoló szememre nézve |
| majd fölvesz karja bölcsejébe |
| fölvesz haját arcomra szórja |
| s fülembe zsondul altatója. |
|
|
Rám számíthat
| Koravén lóg a melle mindegy |
|
azoknak meg mi kell ha van mit enni |
|
| Legyen vele irgalmas a munka |
| dugja el régi képeit a dobozban |
|
| hitesse el vele hogy sorsa teste |
|
hogy úgy volt jó ahogy volt és ahogy van |
|
| Rám számíthat én nem fogok beszélni |
|
tőlem sose hall majd a bástya-mellű |
|
izmos kamaszlányról ki a paraszt- |
|
munkában (szégyenkező városi |
|
szemem előtt) úgy mozgott mintha táncban |
|
s kinek egy ákombákom levelét |
|
olyan akár egy szál pipacs |
|
|
vagy legfeljebb mint aki messziről jött |
|
s másról se tud mint amit éppen észlel |
|
|
Régi szilveszter
| Tombola volt s tánc hajnalig. |
| Ternó, kvaternó…, porcelán- |
| nyertem, s parasztlegény-barátaimmal, |
| újévet indultunk köszönteni. |
|
| Egy ifjú párhoz vitt első utunk. |
| A férj – kevéssel azelőtt legény – |
| pajtásunk – ádáz bömbölésre |
| eresztett csak be. |
A szobába törtünk. |
| Az asszony két fonatba bontott |
| hajával, pislogó szemével ágyban |
| maradt, és csöppet sem látszott örülni. |
| Cigánydalt ordítoztunk, bort kerestünk. |
| A férj hosszú alsóban futkosott, |
|
| A melegtől, a döngölt szoba föld- |
| szagától, az asszonytest és az ágy |
| illatától szédülve támolyogtam |
| ki a szabadba, szinte úgy vedeltem |
| a csípős, tiszta levegőt, de akkor |
| egyszerre fázni kezdtem, szótalan |
| s rosszkedvű lettem, és hiába |
| kérdezték társaim: „Mi van veled?” |
| otthagytam válasz nélkül őket. |
|
|
Rézhangú trombiták
| veled vágyná szemét lehúnyni |
|
| Bolyhos ködökbe bújt a város |
|
| Öreg töltés a Duna partján |
| lakodalmas víg banda fújja |
|
| Nyelvemen az olcsó bor íze |
| nemrég csókolt meg a menyasszony |
|
| Szerettem akkor is szerettem |
| hancúrozhattam fészek őrzött |
|
| Rézhangú trombiták rezegnek |
| zene csillog a tompaságban |
|
| Nekem is van párom a táncban |
| de ez a párom nem a párom |
|
| az én párom mellembe bújt el |
| mindenkire mosolygok érte |
|
| Kimennék a köd rám ömölne |
| körülömölne foglya lennék |
|
| Hanem rézhangok zengenének |
| arcon csókolna a menyasszony |
|
| Eljönne értem a menyasszony |
| megszöktetne a régi banda |
|
|
Valahol képletes
| Valahol képletes zugokban igazi |
| ajándékod miközben elcsalták volna százan |
| mesével lobogó vallomással erővel |
| a hódító gyönyör mindig-faló hevében: |
| te őrizted nekem mindig-faló hevemnek |
| előbb személytelennek csak később ismerősnek |
| hittel hívén amit szégyenkeztem tagadni |
| hogy üdvösségedet kapod tőlem cserében |
|
| Kezed üres kezem üres mi lesz velünk? |
|
|
Tűz és jég
| reszket föl a csillagokra |
|
| testünk tornyos-nagy máglya |
| az ég magasát veri lángja |
|
| ami bennem legbent székel |
|
| s bár összekavarva a rendet |
|
| szánk széle vacogva kékül |
|
| Testünk tornyos-nagy máglya |
| tarajostul megfagy a lángja |
| s vészjelként olthatatlan |
|
|
Időtlen
| Nem az hogy én s te… Ez kit érdekel? |
|
| Sokáig nem mert fogalmazni |
| voltak embertárs voltak senki több |
|
| De valahol már egymáshoz hajoltak |
| egy ágyban tértek nyugovóra |
| egyszerre borzongtak meg néhanap |
|
| s a maguknak megtanult szerepet |
| nem bírták titkolni tovább |
|
| Furcsállták hogy mintha visszhang verődnék |
| mintha tükörbe néznének olyan |
|
|
Este
| Visszatartott-lélegzetű világ |
| legyőzetésből nőtt harmóniák |
| midőn a béke béke már a cél |
| s a megnyugvás a legfőbb szenvedély |
|
| mert fölgyülemlett úgy a harc belül |
| hogy kis híján túlcsordul és kidűl |
| s – olvasztott érc – árad félelmesen |
|
| Távol villámok késő szerelem. |
|
|
Röp-vallomás
| A jó gyümölcsök húsok a hegyi |
| táj a kényelmes ágy takargatott |
| gyöngéim a tükör s a tiszta versek |
| közé kerültél számomra szeretlek. |
|
Triptichon amoris
| Ó, e szerelem! Ha több se volna, |
| világraszóló éhségem ellen |
|
| Száz gyomrot kell megtöltenem, |
| ezer szájat kell jóllakatnom. |
|
| Hol a tavaszok, hol a hajnalok |
| hol az alkonyok fészek-illata? |
|
| Hol a fény? Korom szállt a napra. |
| Hol a meleg? Elbújt a nap, |
| nyirkos felhők mögé lapult. |
| Ruhaszárító padlás a világ. |
|
| Hol a tudós nyelv? Duruzsolhatok, |
| kiálthatok, nem bólint vissza értőn |
| a fal, a fa, a kávésbögre széle. |
|
| Hol a kerekség, hol az ég, |
| az első rímek, első lányok, |
| az út hossza, a gödör messzesége, |
| könnyű testem szép bűnei, |
|
| Ó, e szerelem! Ha több se volna, |
|
| Monstrum-éhségem fölriadt, |
| száz-torka, ezer szája tátog: |
|
|
| A szeretők elkomolyodnak. |
| Nincs ennél játék igazabb, |
| nem lehet benne játszani. |
| Egy mozdulat, szemvillanás, |
| jel, jelkép. |
Mindig sors forog |
| kockán, mindennek árnya nő, |
| öblös-makacs visszhangja támad, |
|
| Vigyázz, ha karod emeled, |
| vigyázz, ha szoknyád igazítod! |
| Én is mint a fontos rabok |
| hogy a játék játék legyen, |
| míg föl nem falja az idő. |
|
|
| Féltenélek, de vajon ki a gyöngébb? |
| Pokolra induló Istár, van mit levetned. |
| Nekem szinte bőröm maradt csak, |
| szinte csak életem maradt. |
|
| Felőlünk nyilván elvégeztetett. |
| engedékenyen ömlik bele sorsunk. |
| A jaj nem menti, fullasztja a szívet. |
|
| Hűs szél csap föl az örvény mélyiből. |
| Tudnod kellene, hány nap a világ. |
| Úgy markolnom s lazítanom a markom, |
| hogy ne kelljen majd fölfeszíteni. |
|
| Te légy okos! Ha van kedved, lehetsz. |
| Lobogás helyett másik lobogás, |
| máglya helyett, tűzvész helyett |
| békességes-langy enyhület, |
|
| melybe távolról villog láng, üvöltés |
| távolról zúdul majd, attól, aki, |
|
|
|
Letört ág
| Zengő, muzsikás sátor itt fölöttem |
| a virágbaborult nagy kajszifa. |
| Ezernyi méh az ágbogak között. |
| A világ: zsongás, a világ: virág. |
|
| S a törzs mellett egy bimbóban letört ág. |
| Kinyílni próbál s gyéren nyílik is. |
| Nem bírja, hogy a felhőkig csapó, |
| határanincs életben ő ne éljen. |
|
|
Nehéz április
| Rágják a szavak szám, felhős a világ, |
| köd fekszi be szívem, dideregnek a fák. |
| Beszélni szeretnék, kimondani, ó, |
| oldódjon a fojtó oldódnivaló. |
|
| Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap, |
| túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog. |
| Elmennek a felhők, kék mindig az ég. |
| Hát persze a bölcsnek e vigasz elég. |
|
| Búsongani, zúgni, nevetni nagyot |
| én csak, ha okom van, bírok s akarok. |
| Ha – mint a pohárból kicsordul a víz – |
| belőlem az ének csordul maga is. |
|
| Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul. |
| Országos eső hull, csattog konokul. |
| Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül, |
| kimondani ezt s most ha nem sikerül. |
|
|
Újjárendezés
| Ez nincs többé az él tovább |
| amaz meg ott új Fák virágok |
| tavasz Hogy is van és hogy is lesz? |
|
| Tél volt a tetszhalál szaka |
| de a nyár bennem folytatódott |
| teljessége meg csonkasága |
|
| füves árnyékba heveredtem |
|
| most kerül minden a helyére |
|
| Szélesre kell a szívet tárni: |
| könnyen menjen ha veszteni |
| könnyen menjen ha nyerni kell |
|
| először nyilván rám sem ismer |
|
|
Áprilisi változatok
| Az ének fényét a szürkeség |
| lobbantja föl a fény a fül fénye |
| közeleg a szem fénye is már |
|
|
| Valami jöttmentnek néznek bizonnyal |
| a kert madarai a rengeteg friss |
| levél virág formálódó gyümölcs közt |
| a gazdag földön melynek asztalán |
| ők táplálékuk mindig meglelik |
| valami jöttmentnek ki úgy remélik |
| kicsit marad csak és máris továbbáll |
| mert napnak fénynek levegőnek és |
| állatnak és növénynek az egész |
| békésen zümmögő harmóniának |
| nincs semmi de semmi szüksége rá |
|
| Madárszó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz |
| kellene verset írnom tavaszi |
| verset |
De én már jó néhány nap óta |
| egy korhadt törzshöz járok vissza folyton |
| mely mégis így is koronát nevel |
| s holott a pusztulás országa szinte |
| úgy tartja magasba az életet |
| mint vénasszony-kar virágkosarat |
|
|
Távoli házak
| Itt nem riasztják annyian |
| Nagy tömbjeit kevesebb váll viszi |
| könnyebben beroskad az alagút |
| mely egymáshoz és magunkhoz vezet |
| sajgássá válik a természetes vágy |
| húsunkban fölébred a gyermek. |
|
Vers nélkül
| Szinte hajnalban lehevertem |
| e lobogó-zöld nyári kertben, |
| s unszoltam, vártam szeliden, |
| hogy a múzsa enyém legyen. |
|
| s kár volna magam gyötrenem |
| sorokkal, verssel töltenem. |
|
| Szirt-nyugalom, kör-teljes-élet, |
| igaz állatok és növények! |
| Ilyen csodák közt mit keres- |
| ne, mire lenne jó a vers? |
|
|
Alkonyodó város a hegyről
| Előbb a tetők meg a tűzfalak |
| s a kémények lázongó tönkjei |
| végül egy roppant fekete korong. |
|
Megtartani
| Spirális füttyszót ír a gerle-szárny, |
| amint a lombból a madár kiszáll, |
| s szerelmes hasbeszélőként meleg |
| búgással összefonja a leget; |
|
| meleg búgással, szinte pelyheket |
| hullatva szét a csöndes kert felett, |
| hol a tövek köré lapult az árny |
|
| S mindez bennem s mindebben semmi új, |
| de oly igaz s oly bírhatatlanul, |
| hogy le kell írni s úgy megtartani: |
|
| hadd tudjam majd a téli ég alatt |
| ricsajgó-forgó varjú-áradat |
| mögött is látni még és hallani. |
|
|
Augusztusi éj
| Az égbolt lassan elfordul nyugatnak |
| a Göncöl rúdja átkaszál fölöttem |
| Kihunynak a fényszóró ablakok |
|
| Nem tudni hol bősz házőrzők ugatnak |
| ezerhangú tücsökkar zeng köröttem |
| Magam vagyok nagyon magam vagyok |
|
|
Lélek és ősz
| Akvarell-táj kő-lélek márvány-lélek |
| A márványnak nem árt a pára nem árt a kőnek |
| Láthat a szem bolyhos kontúrokat zilált |
| síkokat omlatag szerkezetet: a lélek |
| kő márvány a lélek a változó évszakra mitse hederít |
|
| A lélek évszakai mások a lélek ideje más: |
| vénebben jár a vén tőkék és fák között |
| ismeri makacs ritmusuk buzgó rabságuk ismeri |
| gyámoltalan védekezésük hogy mindenről lemondanak |
| csak megmaradjanak kopáran szürkén bármiképp |
|
| Egy-nyári lepkék bogarak tébolya pezseg mindenütt |
| a pusztulás előtti láz kavarja-űzi őket |
| A lélek kő-nyugodt előre s vissza tudja már |
| lepkék bogarak istene kiben szorozva-osztva |
| jelen van sorsuk-lényük valahány mozdulása |
|
| A pára majd fölszáll a lepkék bogarak tébolya kihuny |
| új arcot ölt a táj aztán megint aztán megint |
| cirmosodik a szem kútja mélyül sötétedik |
| A lélek kő márvány a lélek szigorú és kemény |
| legföljebb néhány karcolásnyit változik. |
|
|
Akkor már
| Dolgukat megtették virágoztak teremtek |
| Hízelegtem nekik most hagyom a hidegnek |
| Kifelé a melegből nézem amint a kósza |
| vizes szél ágaik lazítja és csomózza |
| S ha majd eső se lesz már ha szél se fúj |
| s lassan módszeresen a fagy ha fölvonul |
| ha szúró vágó hideg-fegyvereivel |
| hol ezt kínozza meg hol amazt gyöngíti el |
| sőt hogyha kedve szottyan úrnak a gyilkolásra |
| egyiket-másikat halálig is csigázza |
| hisz nem segíthetek morgom majd úgysem ezen |
| akkor már ki se nézek szemérmesen. |
|
El kell viselnem
|
s nyár, vígan termő és teremni kénytelen, |
| órák, percek, méltók túlélni az |
|
időt, vagy másképp, hogyha élve nem, maradni meg. |
|
|
mégis ritkán jutván odáig, |
| hogy burkot is vonjak körébük, |
|
s őrizzem őket épségben sokáig mindenkinek. |
|
|
kevés az elmúlást múlasztani: |
|
csak néhány apró rést tudok szakasztani a napnak. |
|
| hogy lökjön sárba és mocsokba |
|
derűt, zöldet kérlelhetetlen az ősz. |
|
|
Paysage
| Madarak a hófelhő-szürke égen |
| Iránya lám van a madárcsapatnak |
| bár kanyar nélkül tűnnek el |
| az átlátszóból nőtt homályban |
|
Téli ünnep
|
A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán.
De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelidíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.
Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.
|
|