Lányok

Ez énekelt, az arcát tárta a fogyó fénynek, melyből a hegy gerince leszelt már jókorát. Az árny fala a vízre dőlt. Hogy arcuk meglegyintse, szél bújt elő a fűzfák rejtekéből nyirok-szaggal, zizgéssel terhesen. A part kisült-füvű meredekéről a hang s a csönd szállt, ömlött lelkesen. És régi törzsek nőttek, régi lomb, és régi szél és régi alkony éledt, s belőlem régi álom, régi gond bontott egy régi képet, régi képet.