Hűs rend felé

A föld alá, a föld alá bújik az élet, – ott is élet. Bitang napok meg éjszakák zsandárjai gyötörtek érted. Reméltem? Mit? Remélhetetlent. Tűrtem a szív s az idegek tobzódását, hogy érthetetlen, komor tájakra vigyenek. Hagytam: kuszálódjék körém a zűrzavar. Jó volt a tiszta hidegből bolyhai közé lapulni vissza; és várni, várni még, mikor már az agy rég tudta volna, hogy haszontalan, (sorsom latolván ha csak kicsit józan vagyok). – Most hökkenten nézek körül: csönd és üresség és üresség. Arcomra lassan rákövül a mélyből sarjadó ijedtség. Indulnék, s hűtlen lesz a láb, szemben a hűs rend csillagával, szívemben indulnék tovább a túl-túlcsorduló halállal.