Hűs rend felé

A föld alá, a föld alá
bújik az élet, – ott is élet.
Bitang napok meg éjszakák
zsandárjai gyötörtek érted.
Reméltem? Mit? Remélhetetlent.
Tűrtem a szív s az idegek
tobzódását, hogy érthetetlen,
komor tájakra vigyenek.
Hagytam: kuszálódjék körém
a zűrzavar. Jó volt a tiszta
hidegből bolyhai közé
lapulni vissza;
és várni, várni még, mikor már
az agy rég tudta volna, hogy
haszontalan, (sorsom latolván
ha csak kicsit józan vagyok). –
Most hökkenten nézek körül:
csönd és üresség és üresség.
Arcomra lassan rákövül
a mélyből sarjadó ijedtség.
Indulnék, s hűtlen lesz a láb,
szemben a hűs rend csillagával,
szívemben indulnék tovább
a túl-túlcsorduló halállal.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]