Veled a télbe

Tenyereit a nyár fordítja kifelé: mutatja sarjadó szegénységét. Halomba gyűlik a szenny. A hajnalok szeme folyton zavarosabb, folyton mogorvább a lombok beszéde. – Kire árnyat vetett a termékenység, egyre több fényben ragyogsz. Nyugodtan magasodsz ki a kert romjaiból a gyengülő termékenység erőszakos jelei közt virágzón, sérthetetlenül. – A négy fal közé kényszerít majd a hideg. Az ablakon betódulnak a gyász kietlen képei, s belülről gazdagon sugárzik szét a biztatás – temetőkápolnából hívők éneke. És én is elbírom. Jut majd elég belőled számomra is. Az éjszakák fagyában megmelengetsz. Szemébe mondom a hivalgó pusztulásnak igazságod győzelmes érveit.