Már nem odázhatom

Folyton csak készülők: öt, tíz, tizenöt éve méltó dícséreted rímekbe fogni végre. Mert kérdését e test akárhogy tette fel, bölcsebben mint te, nincs élő, ki ráfelelt. De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk, és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk némává tette szám, s szégyelltem is talán: dícséreteddel az enyém is mondanám. Folyton csak készülök. – S most érzem: alakul már ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár, érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr, s a bújó hervadás kárörvendőn kitör, mert bársony tenyered megtöredezve érdes, és kedved egyre fogy a játszi öleléshez, mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod, mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod, s vennének áruló erők rajtad hatalmat. – – – Már nem odázhatom hirdetni diadalmad.