Virág virág virág

 

 

 

 

Látvány

Megy az őszi ég megy keletnek
Köd is fakítja már zöldjét a leveleknek
Megy az őszi ég üresen
Nem kuszálja madarak röpte sem
A fa is a fű is költözik
kéreg mögé föld alá rejtezik
Nem messzebb-e mint a madár?
És visszatalál-e ha jönne már?
Kályhát készítsz begyújtsz bölcsen tudod te:
szüksége van a testnek a melegre
s a léleknek hisz rémült éjszakákon
ott ülsz mellettem ülsz az ágyon
ódivatú orvos aki
meleggel vágysz mindent gyógyítani
de akinél bármely bajomban
jobb orvosra eddig még nem akadtam
ki az őszt is csak látvánnyá teszed
ahogy viszi a bodros-kék eget.

 

 

 

Hozzád mindenkiért

A bőröm vágyó kézhez érni
a számra szomjas szájhoz érni
a szómra szomjas fülbe szólni
a vágyam vágyó ölbe hullni – –
Három milliárd idegent
gondommá te varázsolsz
Ha veled a poklokra szállok
akkor tudom mi másnak a pokol
Ha veled az egekbe szállok
akkor tudom hogy mi másnak az ég
A testeden szétránduló iszony
a testedben szétáradó öröm
a katekizmusom
Tőled tudom:
„Azért vagyunk e földön hogy aki
szintén e földön van segítsük élni”
Lám ha éjszakánkint
álmod útvesztőiben
el-nem-érhetőn bolyongsz
fázom hiába rántom állig paplanom
Fényeim árnyaim
tükrözd hűségesen
visszhangozd lényemet!
Ne engedd soha a magányt szívemhez!
A dögvészek dögvésze ő.

 

 

 

Magamért

A csöndből és békességből kiáltok.
– Kígyóvá lett a csönd s a béke.
Szelid napfényben látom a világot;
mutasd meg mennykövektől égve.
Űzzél magamba, s űzzél el magamtól,
ne leljek megnyugvást a földön;
kinőve a türelmes irgalomból
légy ostor, légy számomra börtön.
Szép emberi erőim sorvadoznak,
idézd meg a halált elébem;
büszke torony-bástyáim ingadoznak,
robajlón döntsd őket fölébem.

 

 

 

Már nem odázhatom

Folyton csak készülők: öt, tíz, tizenöt éve
méltó dícséreted rímekbe fogni végre.
Mert kérdését e test akárhogy tette fel,
bölcsebben mint te, nincs élő, ki ráfelelt.
De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk,
és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk
némává tette szám, s szégyelltem is talán:
dícséreteddel az enyém is mondanám.
Folyton csak készülök. – S most érzem: alakul már
ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár,
érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr,
s a bújó hervadás kárörvendőn kitör,
mert bársony tenyered megtöredezve érdes,
és kedved egyre fogy a játszi öleléshez,
mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod,
mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod,
s vennének áruló erők rajtad hatalmat. – –
– Már nem odázhatom hirdetni diadalmad.

 

 

 

Ájulás

Függélyes csőben lefelé –
Nem tartott meg kezed hiába fogtam
Csengett-bongott a levegő
fülem körül süvöltött egyre jobban
Zuhantam a halál felé
Jajodra ébredtem hideg lucsokban

 

 

 

Veled a télbe

Tenyereit a nyár fordítja kifelé:
mutatja sarjadó szegénységét. Halomba
gyűlik a szenny. A hajnalok szeme folyton zavarosabb,
folyton mogorvább a lombok beszéde. –
Kire árnyat vetett a termékenység, egyre több
fényben ragyogsz. Nyugodtan magasodsz ki a kert
romjaiból a gyengülő termékenység erőszakos
jelei közt virágzón, sérthetetlenül. –
A négy fal közé kényszerít majd a hideg. Az ablakon
betódulnak a gyász kietlen képei,
s belülről gazdagon sugárzik szét a biztatás
– temetőkápolnából hívők éneke.
És én is elbírom. Jut majd elég belőled
számomra is. Az éjszakák fagyában megmelengetsz.
Szemébe mondom a hivalgó pusztulásnak
igazságod győzelmes érveit.

 

 

 

Betegségedben

Mézek és melegségek jele és záloga,
jóság bizonyítéka,
parázs és tűz nélkül gyújtogató,
te, ki kemény és horpadástalan
lágyság voltál és fészek,
s táncos hullámokon
biztosan, rengés nélkül
szállattál tündök part-szélek felé,
s ki szabálytalan mozdulásaiddal
szigorú-tervű szőnyeget
szőttél érzékeny talpaim alá:
ó test, ó áruló test!
Megbomlik a zavartalan,
humuszba szórja magjait a baj,
vastagabb lesz az árnyék. –
Erős, mi lett veled?
Szám nem kíván, szemem sirat,
görbülsz, mint nyomorék,
ó test, ó áruló test!
Ketten állunk ki ellened,
ketten kiáltunk;
a vakon-hivőt,
a lelkest, a bízót,
a kezedbe fogózó,
vidám rajongót,
apró országod két hiszékeny
polgárát mért csaptad be,
mért engedted marasztó ingoványra,
mért fújtál rájuk
jeges szádból jeges szelet,
ó test, ó áruló test!?
Hálós aggodalommal nézlek,
akin át hangos rétek örömébe mehettem,
játékos ösvény,
szilárdan ívelő híd,
fölvert a gaz, árokba rogytál.
– S most zárt kapu vagy, súlyos és merev,
melyről az igérettelen közöny,
mint suta illat szálldos szüntelen,
ó test, ó áruló test!

 

 

 

Mi lesz?

A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja.
Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. –
Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves
kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja?
Szorongások, csapások – terelheted figyelmem –
csukott szád sarkain s a szemed színében élnek.
Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek:
a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.
Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes
szót testünk mondja már, és a másik érti is már,
s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj
méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?

 

 

 

Bízzunk a test köznapi életében

Mire szájamra jut mire szájadra jut
elnyomorodik
megromlik a szó
Behabzsolta a száj a test tudását
Folytonos félreértések között botorgunk
Nincs jobb beszéd?
Bölcsebb ha hallgatunk:
nem kavarunk keserűséget
Nekem elég hogy vagy
Legyen neked is elég hogy vagyok
És mert az ölelés is
csak darabos kiáltás
benne se bízzunk egymagában
Hanem bízzunk a test
köznapi életében
mely szürke semmiségek
gyönyörű orgonáján
zengi ki a szerelmet.

 

 

 

Hűs rend felé

A föld alá, a föld alá
bújik az élet, – ott is élet.
Bitang napok meg éjszakák
zsandárjai gyötörtek érted.
Reméltem? Mit? Remélhetetlent.
Tűrtem a szív s az idegek
tobzódását, hogy érthetetlen,
komor tájakra vigyenek.
Hagytam: kuszálódjék körém
a zűrzavar. Jó volt a tiszta
hidegből bolyhai közé
lapulni vissza;
és várni, várni még, mikor már
az agy rég tudta volna, hogy
haszontalan, (sorsom latolván
ha csak kicsit józan vagyok). –
Most hökkenten nézek körül:
csönd és üresség és üresség.
Arcomra lassan rákövül
a mélyből sarjadó ijedtség.
Indulnék, s hűtlen lesz a láb,
szemben a hűs rend csillagával,
szívemben indulnék tovább
a túl-túlcsorduló halállal.

 

 

 

Ars amatoria

Fortélyos alakoskodás
kell, hogy a végén lángoló
meztelenséggel elfeküdjék
odaadó
eszközként karjaidban.
– Tanulj, tanulj, ne a fonákját,
a színét lásd! De tedd azért
e szép játék szabályát!
Mert mégse csak a test, a test…
A bőrön, véren, rostokon
átsüt egy másik, átsüt egy
fénylőbb izgalom.

 

 

 

Virág virág virág

Az ágyék és a mell a száj s az izgatott
kezek – nem ó nem értük!
A szerelem nekem inkább erőt adott
Ha szerettek hitük nem szenvedélyük
az volt számomra jobb
A tavasz és a nyár előszül pusztaság
néz rám ha visszanézek
De holtig integet néhány virágos ág
s beszórja végig a kopár vidéket
virág virág virág.

 

 

 

Nem is a kívánság

Szemek szemek szemek
Nem is a kívánság
a romló test ágaskodik
Az erők szép seregszemléje
árnyat vet a roncsok halmaira
Ó mintha minden régi volna ilyenkor
Csak választás
a hódítás ölelés
Kezem sújthat vagy áldhat
teljes hatalommal
Szemek szemek szemek
igazoljatok hát
hogy nem vagyok még
sírba menendő
Biztassatok hogy
vártok még tőlem valamit
S amit adnátok
hála lenne
és nem
alamizsna.

 

 

 

Riadozó kezed

Életadó gyámoltalanodsz
Szinte kapaszkodva nyúlsz a
testekhez miket te szültél
Nő körülötted az árnyék
gyöngül benned a nap
Magamra ismerek ha nézlek
Csakhogy te még
nem szoktad meg amit
én már régóta cipelek
Társam életadó
ne félj!
Riadozó kezed torkom szorítja.

 

 

 

Lányok

Ez énekelt, az arcát tárta a
fogyó fénynek, melyből a hegy gerince
leszelt már jókorát. Az árny fala
a vízre dőlt. Hogy arcuk meglegyintse,
szél bújt elő a fűzfák rejtekéből
nyirok-szaggal, zizgéssel terhesen.
A part kisült-füvű meredekéről
a hang s a csönd szállt, ömlött lelkesen.
És régi törzsek nőttek, régi lomb,
és régi szél és régi alkony éledt,
s belőlem régi álom, régi gond
bontott egy régi képet, régi képet.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]