Látvány
| Megy az őszi ég megy keletnek |
| Köd is fakítja már zöldjét a leveleknek |
|
| Nem kuszálja madarak röpte sem |
|
| kéreg mögé föld alá rejtezik |
|
| Nem messzebb-e mint a madár? |
| És visszatalál-e ha jönne már? |
|
| Kályhát készítsz begyújtsz bölcsen tudod te: |
| szüksége van a testnek a melegre |
|
| s a léleknek hisz rémült éjszakákon |
| ott ülsz mellettem ülsz az ágyon |
|
| meleggel vágysz mindent gyógyítani |
|
| de akinél bármely bajomban |
| jobb orvosra eddig még nem akadtam |
|
| ki az őszt is csak látvánnyá teszed |
| ahogy viszi a bodros-kék eget. |
|
|
Hozzád mindenkiért
| A bőröm vágyó kézhez érni |
| a számra szomjas szájhoz érni |
| a szómra szomjas fülbe szólni |
| a vágyam vágyó ölbe hullni – – |
|
| Ha veled a poklokra szállok |
| akkor tudom mi másnak a pokol |
| Ha veled az egekbe szállok |
| akkor tudom hogy mi másnak az ég |
| A testeden szétránduló iszony |
| a testedben szétáradó öröm |
|
| „Azért vagyunk e földön hogy aki |
| szintén e földön van segítsük élni” |
|
| fázom hiába rántom állig paplanom |
|
| Ne engedd soha a magányt szívemhez! |
|
|
Magamért
| A csöndből és békességből kiáltok. |
| – Kígyóvá lett a csönd s a béke. |
| Szelid napfényben látom a világot; |
| mutasd meg mennykövektől égve. |
|
| Űzzél magamba, s űzzél el magamtól, |
| ne leljek megnyugvást a földön; |
| kinőve a türelmes irgalomból |
| légy ostor, légy számomra börtön. |
|
| Szép emberi erőim sorvadoznak, |
| idézd meg a halált elébem; |
| büszke torony-bástyáim ingadoznak, |
| robajlón döntsd őket fölébem. |
|
|
Már nem odázhatom
| Folyton csak készülők: öt, tíz, tizenöt éve |
| méltó dícséreted rímekbe fogni végre. |
| Mert kérdését e test akárhogy tette fel, |
| bölcsebben mint te, nincs élő, ki ráfelelt. |
| De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk, |
| és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk |
| némává tette szám, s szégyelltem is talán: |
| dícséreteddel az enyém is mondanám. |
| Folyton csak készülök. – S most érzem: alakul már |
| ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár, |
| érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr, |
| s a bújó hervadás kárörvendőn kitör, |
| mert bársony tenyered megtöredezve érdes, |
| és kedved egyre fogy a játszi öleléshez, |
| mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod, |
| mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod, |
| s vennének áruló erők rajtad hatalmat. – – |
|
| – Már nem odázhatom hirdetni diadalmad. |
|
|
Ájulás
| Függélyes csőben lefelé – |
| Nem tartott meg kezed hiába fogtam |
| Csengett-bongott a levegő |
| fülem körül süvöltött egyre jobban |
| Jajodra ébredtem hideg lucsokban |
|
Veled a télbe
| Tenyereit a nyár fordítja kifelé: |
| mutatja sarjadó szegénységét. Halomba |
| gyűlik a szenny. A hajnalok szeme folyton zavarosabb, |
| folyton mogorvább a lombok beszéde. – |
|
| Kire árnyat vetett a termékenység, egyre több |
| fényben ragyogsz. Nyugodtan magasodsz ki a kert |
| romjaiból a gyengülő termékenység erőszakos |
| jelei közt virágzón, sérthetetlenül. – |
|
| A négy fal közé kényszerít majd a hideg. Az ablakon |
| betódulnak a gyász kietlen képei, |
| s belülről gazdagon sugárzik szét a biztatás |
| – temetőkápolnából hívők éneke. |
|
| És én is elbírom. Jut majd elég belőled |
| számomra is. Az éjszakák fagyában megmelengetsz. |
| Szemébe mondom a hivalgó pusztulásnak |
| igazságod győzelmes érveit. |
|
|
Betegségedben
| Mézek és melegségek jele és záloga, |
| parázs és tűz nélkül gyújtogató, |
| te, ki kemény és horpadástalan |
| lágyság voltál és fészek, |
| szállattál tündök part-szélek felé, |
| s ki szabálytalan mozdulásaiddal |
| szőttél érzékeny talpaim alá: |
|
| humuszba szórja magjait a baj, |
| vastagabb lesz az árnyék. – |
| Szám nem kíván, szemem sirat, |
|
| Ketten állunk ki ellened, |
| apró országod két hiszékeny |
| polgárát mért csaptad be, |
| mért engedted marasztó ingoványra, |
| jeges szádból jeges szelet, |
|
| Hálós aggodalommal nézlek, |
| akin át hangos rétek örömébe mehettem, |
| fölvert a gaz, árokba rogytál. |
|
| – S most zárt kapu vagy, súlyos és merev, |
| melyről az igérettelen közöny, |
| mint suta illat szálldos szüntelen, |
|
|
Mi lesz?
| A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja. |
| Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. – |
| Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves |
| kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja? |
|
| Szorongások, csapások – terelheted figyelmem – |
| csukott szád sarkain s a szemed színében élnek. |
| Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek: |
| a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven. |
|
| Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes |
| szót testünk mondja már, és a másik érti is már, |
| s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj |
| méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez? |
|
|
Bízzunk a test köznapi életében
| Mire szájamra jut mire szájadra jut |
| Behabzsolta a száj a test tudását |
| Folytonos félreértések között botorgunk |
|
| Legyen neked is elég hogy vagyok |
| benne se bízzunk egymagában |
|
|
Hűs rend felé
| bújik az élet, – ott is élet. |
| Bitang napok meg éjszakák |
| zsandárjai gyötörtek érted. |
|
| Reméltem? Mit? Remélhetetlent. |
| Tűrtem a szív s az idegek |
| tobzódását, hogy érthetetlen, |
|
| Hagytam: kuszálódjék körém |
| a zűrzavar. Jó volt a tiszta |
|
| és várni, várni még, mikor már |
| az agy rég tudta volna, hogy |
| haszontalan, (sorsom latolván |
| ha csak kicsit józan vagyok). – |
|
| Most hökkenten nézek körül: |
| csönd és üresség és üresség. |
| a mélyből sarjadó ijedtség. |
|
| Indulnék, s hűtlen lesz a láb, |
| szemben a hűs rend csillagával, |
| szívemben indulnék tovább |
| a túl-túlcsorduló halállal. |
|
|
Ars amatoria
| kell, hogy a végén lángoló |
| meztelenséggel elfeküdjék |
|
| – Tanulj, tanulj, ne a fonákját, |
| a színét lásd! De tedd azért |
|
| Mert mégse csak a test, a test… |
| átsüt egy másik, átsüt egy |
|
|
Virág virág virág
| Az ágyék és a mell a száj s az izgatott |
| A szerelem nekem inkább erőt adott |
| Ha szerettek hitük nem szenvedélyük |
|
| A tavasz és a nyár előszül pusztaság |
| De holtig integet néhány virágos ág |
| s beszórja végig a kopár vidéket |
|
|
Nem is a kívánság
| Az erők szép seregszemléje |
| árnyat vet a roncsok halmaira |
|
| Ó mintha minden régi volna ilyenkor |
| Kezem sújthat vagy áldhat |
|
|
Riadozó kezed
| Szinte kapaszkodva nyúlsz a |
| testekhez miket te szültél |
|
| Magamra ismerek ha nézlek |
|
| Riadozó kezed torkom szorítja. |
|
|
Lányok
| Ez énekelt, az arcát tárta a |
| fogyó fénynek, melyből a hegy gerince |
| leszelt már jókorát. Az árny fala |
| a vízre dőlt. Hogy arcuk meglegyintse, |
|
| szél bújt elő a fűzfák rejtekéből |
| nyirok-szaggal, zizgéssel terhesen. |
| A part kisült-füvű meredekéről |
| a hang s a csönd szállt, ömlött lelkesen. |
|
| És régi törzsek nőttek, régi lomb, |
| és régi szél és régi alkony éledt, |
| s belőlem régi álom, régi gond |
| bontott egy régi képet, régi képet. |
|
|
|