Egy barátom temetése után

Hát eltemettünk, szétszéledt a nép. Búcsúztatott illő, kegyes beszéd, s forró nyárnap. Kemény parasztnyakak hajoltak meg, míg énekelt a pap. Görcsös-kérges asszonymarkokban ott zsebkendő s rózsafüzér izzadott. Tested falusi temetőcske várta, apró – félig még kukoricatábla. Mert kell a holtnak, kell a pihenő, de csak szükséges rossz a temető, s azért a föld, hogy életet teremjen. Hát eltemettünk, nyughatsz véghetetlen. Erős, kit úgy bámultam, mint kiben a test, a test a legfőbb értelem, és ez olyat tud, amit a hevült ész meg nem tudhat soha, hiába fürkész, értetlen gondolok megint reád, s gyanakszom kissé: újra ostobább vagyok talán, mert gyászollak, holott nyilván okosabban tettél, halott, hogy, mint a magamfajta élhetetlen, nem küszködtél e másult élet ellen, de széjjelosztván gáttalan magad úgy élsz tovább, százféle szín alatt.