Talán elkésett üzenet

Reményi Bélának Most jött a hír, hogy haldokolsz, Barátom, hogy okos tested, mely a köznapi s a választottakat sújtó szokatlan kötelességeken túl arra is erős volt, hogy verses fölöslegekkel segítsen élni másoknak, tanítson érteni, látni, – furcsa-érthetetlen vaksággal ellened lázadt. vaksággal ellened lázadt. Hiába, hiába volt tehát leszállnod a titkok mélyébe, fölrezzentened s vallatnod alvó kísérteteket: olyat nem hallottál tőlük, ami e méltatlanságtól megvédene. – Nem láttalak még, hangod ismeretlen. Csak halogattuk a találkozást, nem gondoltuk, hogy a kivétel is törvény, azt hittük: ráérünk. Bizony, úgy illenék most, hogy hozzád siessek, minden perc késés helyrehozhatatlan, s talán késő is lenne már. De én nem indulok: mit érnék el vele? Megszégyenülésedre menjek-e s a magaméra, hogy hídról lesem a fuldoklót? Csináld magad, Barátom, csináld végig magad! Ha ölbe fog akárki, s dédelget, ha eltakarja szemed, ha melléd fekszik: – mind csalás! A te utad te járhatod csupán. Csináld végig magad, szedd össze roncs erőd, (egyébre úgyse kell), csináld, s ha már a toll nehéz kezednek, és nyelved sem engedelmes: tagolatlan nyögésekkel beszélj, áruld el a halált, áruld el, mondd ki, s győzz felette!