Felhő

Anyám halottas ágyon

A hátracsukló fej megadja már

magát. A győztest várja, mintha kéjben.

Agyondúlt táj az arc: egy-borzadály.

Kettéhasadt a száj, nincs, mit reméljen.

Föl-nem-szakítható, teljes magány,

makacs fuldoklás terméketlen éjben.

Az öt riadt érzék célt benn talál,

a hánytorgó szervek szédületében.

A halánték már-már a semmi gödre.

A csontos áll ferdén magasba lökve

a nyughatatlan lég fagyába szúr.

S a bőr alatt türelmesen lapul

a végső romlás, hogy korlátlanul

szétdőljön majd, s e nagy szégyent befödje.

Holt anyám születésnapjára

A szokott út másfelé kanyarog

Magamnak kell kérdeznem és felelnem

téged érzékeimnek adnom

Ó a hangod milyen nehéz

Dúdol dúdol sír botló nyelvvel dadog

csak nyög már Ó melyik az igazi?

Simogatásod is milyen nehéz

Nincs nő aki ezt megtanulja

A soha-többékhez kell raknom ezt is

Bosszút állt rajtad a halál

az életekért az életemért

Eztán neki szülsz mindörökké

Születésnapi rózsa –

Másképpen kell hozzád beszélnie:

az idő nyelvét elfeledted

De úgyis mindegy: ez az én ügyem már

Mit bánod te hogy mikor hagyom abba.

Találkozás

Az vagy csak rég az lettél amivel

a kegyelet s a feledés borított:

kő vas virág s az ápolatlan

szomszéd sírról föléd futott borostyán

Időben térben távoli

kinek nevét

oly ritkán hagyják nyelvemre az élők

Magas szobámból

ellátok az álmod

őrző fák szívszorító négyszögéig

S az utcákba és házakba rekedt

nyüzsgésen vad zajgáson át

a süllyesztő időből

közel húzlak magamhoz

visszaöltöztetlek a régi húsba

mellém ültetlek

és míg torkomat

el nem fojtja a boldog zokogás

becézve suttogom:

„Apám, apám…”

Idéző

Halott bátyámnak

Hallod-e? Nagy, tenyeres árnyak

közül szólítalak.

Hallod-e? Inkább engedsz a halálnak?

Mivé lettél? Kiféle vagy?

Hát ez a hűség? Egy-vérem, milyen

varázsigéket sugdostak füledbe,

hogy mindent elfeledtél hirtelen,

s nem emlékszel hangomra és nevedre?

Lábatlan! egycsapásra mily serény

lettél! És segítség se kellett?

Kit botladozva vittem én,

mosolygod már a részvevő türelmet?

Jól játszottál. A csonka-bonka

test úgy feküdt roncsan, sután,

mint furcsa lom, magát szemétre dobva

meddő próbák után.

S most mégis milyen leleményes

kedvvel csalogatod

a tenyeres árnyból, a fényes

éjből csalogatót!

Hallod-e, öregebb, erősebb,

kitől az életet

tanultam: a kerülhetőket

és a ránk-mérteket,

hallod-e, miért szomorítsz meg,

miért nem szólsz annak, ki várva-várja,

hallod-e, miért nem tanítsz meg

a legnagyobbra, a halálra?

Két bátyámra

Már holt anyámnak is van holt fia,

már holt apámnak is van holt fia:

egyiknek sem kell már a pusztulást

támasz nélkül csinálnia.

Felhő

F. I. emlékének

Számodra ennyi volt hát. –

(Számomra mennyi lesz?)

Zavartan gondolok rád:

mi ez? mi ez?

Békét terít a kertre

a tücsökhangu est. –

Ily könnyen vége lenne?

Mi ez? mi ez? mi ez?

Barátaim barátaim

Én is alig túl még a delelőn

s ti eddig sem jutottatok

Életetek mondata megszakadt

szátokat betömte a föld

Barátaim barátaim

mi okból jártam jobban nálatok?

S nem bentről támadt rátok a halál

idegen szándék volt hóhérotok

Persze azóta is úgy kél a nap

s különösebb dolgok velem sem estek

De én még érlelem gyümölcsöm

s halálom lassacskán saját halál lesz

Ehhez sokféle csonkulás kell

s jócskán megcsonkítottatok ti is

Van szó melyet többé nem mondhatok ki

vagy csak úgy mint az eszelősök

csak úgy motyoghatok nem várva választ

Nélkületek ifjúkorom hatalmas

partszélei zuhannak vízbe végképp

Egyedül nem léphetnék úgyse rájuk –

Nem az-e a világ szegénye

akit múltjából is kitiltanak?

Barátaim barátaim

nyilván nem akartátok ezt ti sem.

Talán elkésett üzenet

Reményi Bélának

Most jött a hír, hogy haldokolsz, Barátom,

hogy okos tested, mely a köznapi

s a választottakat sújtó szokatlan

kötelességeken túl arra is

erős volt, hogy verses fölöslegekkel

segítsen élni másoknak, tanítson

érteni, látni, – furcsa-érthetetlen

vaksággal ellened lázadt.

Hiába,

hiába volt tehát leszállnod a

titkok mélyébe, fölrezzentened

s vallatnod alvó kísérteteket:

olyat nem hallottál tőlük, ami

e méltatlanságtól megvédene. –

Nem láttalak még, hangod ismeretlen.

Csak halogattuk a találkozást,

nem gondoltuk, hogy a kivétel is

törvény, azt hittük: ráérünk. Bizony,

úgy illenék most, hogy hozzád siessek,

minden perc késés helyrehozhatatlan,

s talán késő is lenne már. De én

nem indulok: mit érnék el vele?

Megszégyenülésedre menjek-e

s a magaméra, hogy hídról lesem

a fuldoklót? Csináld magad, Barátom,

csináld végig magad! Ha ölbe fog

akárki, s dédelget, ha eltakarja

szemed, ha melléd fekszik: – mind csalás!

A te utad te járhatod csupán.

Csináld végig magad, szedd össze roncs

erőd, (egyébre úgyse kell), csináld,

s ha már a toll nehéz kezednek, és

nyelved sem engedelmes: tagolatlan

nyögésekkel beszélj, áruld el a

halált, áruld el, mondd ki, s győzz felette!

Míg önként őriz

Halottaim míg éltetek

feleltetek ha kérdtelek

Ha most hozzátok fordulok

hang nélkül mozdul ajkatok

Magatoktól feleltetek

most nékem kell helyettetek

Nyelvet fület szivet nekem

kell árnyatokba rejtenem

Apám anyám bátyáim édes

barátaim mit ér mit ér ez?

Ha önpusztító szeretet

konok és hű igyekezet

bűnbánat szégyen áldozat

előre vállalt kárhozat

nem mentség számotokra már

és engem is sorvaszt csupán:

hagyjuk!

Míg önként őriz a

test-lélek bokros zeg-zuga

jó addig meg ne haljatok

legyen a hangom hangotok

nyelvem fülem szivem legyen

tiétek is

De rémesen

nő az idő s már a magam

sorsának is oly súlya van

hogy reggelenkint még a nap

derűt-játszó arcomba csap

s már szinte minden alkonyon

fogam fogam csikorgatom.

Miniatűr

Öt éve még ilyenkor

két úttal több utam volt,

két szívvel több felé vitt.

– A nyár éppúgy virágzik.

Kibírtam, lám, kibírtam.

A két szív egy a földdel.

A nyár éppúgy virágzik,

mint akkor, mint öt éve.

Egy barátom temetése után

Hát eltemettünk, szétszéledt a nép.

Búcsúztatott illő, kegyes beszéd,

s forró nyárnap. Kemény parasztnyakak

hajoltak meg, míg énekelt a pap.

Görcsös-kérges asszonymarkokban ott

zsebkendő s rózsafüzér izzadott.

Tested falusi temetőcske várta,

apró – félig még kukoricatábla.

Mert kell a holtnak, kell a pihenő,

de csak szükséges rossz a temető,

s azért a föld, hogy életet teremjen.

Hát eltemettünk, nyughatsz véghetetlen.

Erős, kit úgy bámultam, mint kiben

a test, a test a legfőbb értelem,

és ez olyat tud, amit a hevült ész

meg nem tudhat soha, hiába fürkész,

értetlen gondolok megint reád,

s gyanakszom kissé: újra ostobább

vagyok talán, mert gyászollak, holott

nyilván okosabban tettél, halott,

hogy, mint a magamfajta élhetetlen,

nem küszködtél e másult élet ellen,

de széjjelosztván gáttalan magad

úgy élsz tovább, százféle szín alatt.