Séta és meditáció

A kényes őszi nap mindenhová elér. Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos forrás iparkodik lábánál, hangja sincs. A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan hittel építi házát, erődíti és béleli. Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan. Ifjúkoromban váltig undorodtam: kaloda-város, börtön-város, sivatag-város. Nagyon sajnáltam magam érte. Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken. A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a gyakorlótér roppant gyep-négyszöge. A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti, az is benne van, ami nincs, az is benne van, ami van: most a hűnél hűbbnek kell lennie. Nagy kerekes-hidak, piaci bódék, konflisok a Széchenyi téren, árkok, eperfák, öreg temető, fatelep, tehéncsorda, búzaföld, kanyargós ródlipálya-lejtők, madarak- és fák-napja, régi Tettye, kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért siránkozó kölykök, vaskos beszédű, kopott lányok… Bennem van minden, ami nincs, s bennem van minden, ami van. Ó bűvölő város, sokarcú, ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. Nyugalmak, zajok fészke, kőszürke és levélzöld, hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő, tegnapelőtti és holnaputáni, makacs munkás, kéjjel lustálkodó, öl-puha, aszkéta-rideg, aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető: ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. Nekem: A VÁROS mindörökre. Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. Az ősz kirakta foltjait a tájra. Ölében viszi a Mecsek a télbe embereid és házaid.