Nyárelő

A farsang végetért a tetszelgő hiúság Kezdődik a szikár komolyság szigorúság A tékozló kaland fukar munkába dermedt aggódó szorgalom remegteti a kertet A sarjadás után megjött a hervadás is már nemcsak születés van itt hanem halál is A pusztulás szagát szintén orromba vágja az ágbogak között zizgő szél gyönge szárnya S holott embervalóm kígyóitól futottam példák hasonlatok idézik óhatatlan: ronccsá tiport csigán mohó hangyák sürögnek hogy széthordják büdös-nyálkás húsát a dögnek farkatlan gyík szalad s megáll les ferde szemmel torkában indulót villámló félelem ver felnyúlt és szélütött szőlőhajtás bukik le csapzott vadbúza-szár hasal sárgán a földre bogár holt lábai kifordított gyökérzet erőtlen szálai merednek törten égnek S ki jöttem nyugtatást találni itt a kertben vezessen újra a vesztett örömhöz engem formálnám lassan a magam képére őt is rálátva életem riasztó zökkenőit De aztán mégse! Hisz hányszor több itt a boldog bizonyság érv tanú arról hogy a kioltott élet csak vékony árny e dúsgazdag verőben s más példa lesz a kert más példa lesz merőben s még a halál is azt tanítja könyvben ábra hogy tündöklőbb a fény éles homályba zárva