Zöld és fény

Csordulásig a világ! –   Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák   zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök,   zöld alul, felül; lépek, állok, eldülök,   zöld kivül, belül. Zöld, zöld, lelkes újulás,   nagy, termékeny öl; tarthatatlan bolydulás   föl, föl, egyre föl! Fű, fa, gyom, szőlő emel,   körforgó dagály. Zöld és fény: – e két elem   árján ring a táj. Nézem, érzem, bámulok,   s engedem magam. Zöld és fény! dagad, forog,   szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem,   s hord e két elem, pólyál az időtelen   és a végtelen.