Zöld és fény
| Forr, tajtékzik, szédülök, |
|
| Zöld, zöld, lelkes újulás, |
| Fű, fa, gyom, szőlő emel, |
| Zöld és fény: – e két elem |
|
| Zöld és fény! dagad, forog, |
|
|
Nyárelő
| A farsang végetért a tetszelgő hiúság |
| Kezdődik a szikár komolyság szigorúság |
| A tékozló kaland fukar munkába dermedt |
| aggódó szorgalom remegteti a kertet |
| A sarjadás után megjött a hervadás is |
| már nemcsak születés van itt hanem halál is |
| A pusztulás szagát szintén orromba vágja |
| az ágbogak között zizgő szél gyönge szárnya |
| S holott embervalóm kígyóitól futottam |
| példák hasonlatok idézik óhatatlan: |
| ronccsá tiport csigán mohó hangyák sürögnek |
| hogy széthordják büdös-nyálkás húsát a dögnek |
| farkatlan gyík szalad s megáll les ferde szemmel |
| torkában indulót villámló félelem ver |
| felnyúlt és szélütött szőlőhajtás bukik le |
| csapzott vadbúza-szár hasal sárgán a földre |
| bogár holt lábai kifordított gyökérzet |
| erőtlen szálai merednek törten égnek |
| S ki jöttem nyugtatást találni itt a kertben |
| vezessen újra a vesztett örömhöz engem |
| formálnám lassan a magam képére őt is |
| rálátva életem riasztó zökkenőit |
| De aztán mégse! Hisz hányszor több itt a boldog |
| bizonyság érv tanú arról hogy a kioltott |
| élet csak vékony árny e dúsgazdag verőben |
| s más példa lesz a kert más példa lesz merőben |
| s még a halál is azt tanítja könyvben ábra |
| hogy tündöklőbb a fény éles homályba zárva |
|
A kertben
| Űzött férge a földnek megnyugodni |
| birodalmába bújtam megnyugodni |
| S nyugalmam ára hekatomba |
| zúzott fű zúzott hangyák szunyogok |
|
| véres kereszt a percek homlokán |
|
|
Alsóbélatelep, 1963
| Kidőlt és kettétört vörösfenyők |
| csenevész nád szakállas békanyál |
| idétlen part megloccsanó habok |
|
| Ennek még lelkem van szava |
|
| Az antropomorf gőg pimasz |
|
| dacosan part nád békanyál habok |
|
|
Nyáréjszaka
| Az éjszaka az éjszakáé. Ébren, bizony, nem kéne lennem. |
| Telihold, fényes háztetők! – ó, nincs hozzájuk tollam, se nyelvem! |
| Korhelyek, álomkergetők és véletlenül uton ragadtak, |
| nekik mi ez a más világ itt? Szokatlan kép csak, furcsa ablak, |
| érzelmes kulisszák hatásos elrendezésű gyűjteménye, |
| kissé tán meglódítja vérük, és semmi több, és vége, vége. – |
| De én, ki az öt érzék lázát igyekszem szóvá tenni folyton, |
| akinek nézni és beszélni a legfőbb evilági dolgom, |
| a csillogó, ezüstös-foltos város fölött álmom levetve |
| riadtan bámulok e pompás, valószínűtlen rejtelemre, |
| ha nem tudnám, hol bújtam ágyba, gyanúm se lenne, hol vagyok most, |
| de én megtelve csordulásig félszeg zavarban hallgatok most. |
| Elbírhatatlan ennyi szépség! Gyűrt vánkosomra visszadőlve |
| torkom szorul, szemem lehúnyom kibuggyanó könnyem törölve. |
|
Liliom
| Ég és világít. Átüti jégtüze |
| a súlyos éjt, villogva fölizzik a |
|
tömör sötétség; fényes udvar |
|
őrzi a szirmot a pusztulástól. |
|
| Az ősz ledönti, bújik a föld alá; |
| konok homállyá lesz maga is kicsit. |
|
S mert így a titkát megtanulja, |
|
ezzel arat diadalt az éjen. |
|
|
Esti ablak mögött
| Tüzeket nyíló fekete rét esti város a völgyben |
| Félénk és izgatott mint aki jót vár de gyanakszik |
| Örömeit bánatait négy fal közé vitte a lélek |
| osztogatja és csillapítja hogy el bírja viselni álmát |
|
| A tó-tükre-ég messziről a földet mutatja a szemnek |
| Tüzeket nyíló fekete rét fentről borul ránk |
| Két teknőc-héj alul felül meglyuggatva s kívül parázsló |
| burok fehéren izzik a kicsi-nagy lyukakon keresztül |
|
| Hát én e ragyogásban itt? Négy fal közé szorulva szintén |
| a rét fölött és rét alatt rendezgetem az elmúlt |
| nap kuszaságait készítem álom elé a lelkem: |
| osztogatom és csillapítom a nehezen viselhetőket |
|
| S még hívatlan vendégek is ülnek körém befejezetlen |
| találkozások árnyai kényes fehér kezükben |
| csábítás és emlékezés Megzavarodva fészkelődöm |
| sajgások és nosztalgiák buzognak föl husomban |
|
| A közénk ömlő éj csupán egyetlen éjszakára ment meg |
| Holnap lábam feléjük fordul szemem magukhoz csalogatják |
| Tétova leszek amikor határozottnak kéne lennem |
| A születő cselekvéseket születni vágyók háborítják |
|
| És aztán itt állok megint tüzeket nyíló fekete rétek |
| összehajló ívei közt gazdag gazda tűz-őre pásztor |
| kinek a fények gondjai hogy mire gyúlnak mire hunynak |
| az újuló meglendülések s nyugvások küszöbénél. |
|
|
Falu szélén
| Szél, zúgás fészke, háza, |
| az élet összevissza láza! |
|
| Naphosszat szót se szólok, |
|
S ha olykor mégis: válaszul |
| a szárnyas lomb csitítva bólog. |
|
| alján csöpp víz szivárog. |
|
Lassacskán egymáshoz szokunk |
| én és a bokrok, fák, virágok. |
|
|
Atlantisz
| Ez a fa tudja, tudja még – – |
| Tudja-e más is? – és ki még? |
| őrzi azt a nyarat meg azt az őszt. |
|
| ugyanaz a véső, mely homlokom – |
| Megállok s elgondolkodom. |
|
| Futnak a habok a part felé, |
| villog fölöttem a nyárfalevél, |
| ahogy akkor, – csak az az út sehol: |
|
|
A férfi visszatér
| Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még |
| vissza tudok fürkészni a nyirkos |
| föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem |
| ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi |
| napjától érlelve. – De hát itt, |
| itt már szinte alig valamicske maradt a |
| régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és |
| hol van a fürge baromfihad is, mely |
| szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott |
| résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma |
| zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített. |
| Merre, hová ballagtak az ökrök? |
| Lábnyomuk is fölverte a gaz. |
|
| Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi |
| két ablak s a szobácska döngölt |
| földje s az utca is és a harangláb, |
| s kint a Dunán is a fecskék |
| kérdések hangját elvitte a szél. |
| Választ adni aligha tudok, s ami annak |
| készül, nem válasz lesz már, nem előző |
| szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti |
|
| Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet |
| lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek |
| áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? – |
| Jobb, jobb inkább elmenekülnöm, |
| és ami romjaiban kísér még, |
| életem étkéül használnom, |
| és nem idétlen árnyak föltámasztására |
|
|
Séta és meditáció
| A kényes őszi nap mindenhová elér. |
| Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. |
| Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos |
| forrás iparkodik lábánál, hangja sincs. |
|
| A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan |
| hittel építi házát, erődíti és béleli. |
| Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan. |
|
| Ifjúkoromban váltig undorodtam: |
| kaloda-város, börtön-város, sivatag-város. |
| Nagyon sajnáltam magam érte. |
|
| Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken. |
| A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei |
| házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a |
| gyakorlótér roppant gyep-négyszöge. |
|
| A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti, |
| az is benne van, ami nincs, |
| az is benne van, ami van: |
| most a hűnél hűbbnek kell lennie. |
|
| Nagy kerekes-hidak, piaci bódék, |
| konflisok a Széchenyi téren, |
| árkok, eperfák, öreg temető, |
| fatelep, tehéncsorda, búzaföld, |
| kanyargós ródlipálya-lejtők, |
| madarak- és fák-napja, régi Tettye, |
| kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért |
| siránkozó kölykök, vaskos beszédű, |
|
| Bennem van minden, ami nincs, |
| s bennem van minden, ami van. |
|
| ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. |
|
| hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő, |
| tegnapelőtti és holnaputáni, |
| makacs munkás, kéjjel lustálkodó, |
| aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető: |
|
| ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. |
|
| Nekem: A VÁROS mindörökre. |
|
| Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. |
| Az ősz kirakta foltjait a tájra. |
| Ölében viszi a Mecsek a télbe |
|
|
Nyárvég
| Jaj, hogyan őrizzem meg ezt a szép, |
| augusztusvégi, halk tücsökzenét? |
|
| E gyönge hűssel átszőtt és halott |
| növényektől fanyarkás illatot? |
|
| E világon túl bűvölő varázst, |
| világon-túli csillag-zuhogást? |
|
| E gazdag éjt, mely épp azért csoda, |
| mert múló, s vissza nem térhet soha. |
|
|
Őszi zápor
| Megeredt az eső, fonalak csíkozzák végig a tájat. |
| Ideje: gyászkendőként lógott a világra a bánat. |
| Megeredt az eső: történt hát valami; |
| nem kell tovább is várni, szorongani. – |
|
| S én, aki reggel óta a dermedt |
| csöndbe figyeltem: tőle remélve kegyelmet, |
| de ijesztő hírek álltak írva a kerten, |
| kitartom arcom az esőbe: verjen. – |
| S lám, futnak rajta parányi erek: |
| édes hidegek, meg sós melegek. |
|
|
Másik ősz
| az egymáshoz szorító gyöngeségé |
| válik példájává a szeretőknek. |
|
November
| Gyöngécske hajnali fagyok |
|
| A szürkeség társat keres, |
|
| A hang csönddé lesz, és a csönd |
|
| semmi fölösleg, semmi dísz. |
|
| Ó, mennyi ősz már, mennyi ősz, |
| hány lecke, hány okos tanács, |
| milyen makacs tapasztalat, |
|
|
Karácsony első napja
| Meleget a szívnek mi adhat? |
|
| Jeges csúcsok körül az űri szél |
| Magány magány magány magány |
|
| A keresztfára szegzett két tenyér |
|
| Karácsonyfa buta mütyürkék |
| Megszületett megszületett |
|
| Megszületett De hagyja-e magát majd |
|
|
Január
| Zöngétlen a harangszó. Koppan, |
| s lehull – jéggé fagyott madár. |
| Hazátlan, szétzilált rajokban |
| küldi rám fázós árnyait a nyár. |
|
| Mentségül? Semmi gyöngeség! |
| Összezárt ököl, összezárt fog! |
| A résen nemcsak oldó enyheség, |
| hóhér vadság is átszivárog. |
|
| – Majd a való nap melegítsen, |
| burkokból, s lágyulni segítsen |
|
|
Téli éjszakák
| Most a fákat is be kellene |
| járnak az éjszakában Most a fákat is |
| be kellene engedni a lakásba |
| Sompolygó rémek járnak ilyenektől |
| némul meg álmában a gyermek |
|
| Rém-éjek éj-rémek fehérek feketék |
| együtt szemben a halállal |
| egyszercsak bekopog az ajtón |
| Az összecsapódó életek élete |
| s nem lehet nem-nyitni ajtót |
|
|
Hó-hivogató
| betakarna a tél mindent fehérbe |
|
| de jólesne kevés derű a szívnek |
|
| az a csúf sár a hó alól kibújna |
|
| ami sajgott úgysem engesztelődne |
|
| ha a friss hó falut-várost bevonna |
|
|
Idegen város
|
Válogatok. Magamhoz annyit engedek csak, amennyi tetszik. Ha itt egy ház leomlana, inkább szenzációt éreznék, mint tragédiát. Nem az enyém az ég, a föld, a szemek titkai. Játék a fény, a fény, ha kínlódás szülötte is. Játék a sötétség; nem az enyém sors módján, menthetetlenül.
Hanem a szó, a szó veszélyes. A szükségesnél kell maradnom: „Kérem, merre találom ezt?” „Viszontlátásra!” „Köszönöm.”
A szükségesnél kell maradnom. Magáról senki se beszéljen. A szó veszélyes. Ha kitárul előttem egy itteni élet, elvesztem erőim. A boldog különállás részvétté válik: együtt sírok és örülök, de már nem választás szerint.
|
Gyümölcs
| sokszor a részleges halál |
| eltökélt harc a kártevőkkel |
| föld fény eső lég habzsolása: |
| cél nélkül célja nélkül szerte szóratik. |
|
Gyermek
| mintázatlan nagy síkja, hogy |
| mi lassan bomlik és kinő, |
| rajzoljon rá szilárd nyomot. |
|
| a veszendőt és majd veszőt |
|
| A gyönge kéz, a gyönge száj, |
| a gyönge sors – könnyűcske por – |
| s a jeltelen percekre forr: |
|
| hogy létezzék örökre már, |
|
|
A készet lássam
| Tiprásra vagy tiportatásra |
| Hagyjatok: így is úgy is meggyalázna. – |
|
| Majd mások majd az élet a saját |
| ha tompábban süti fény szemetek |
| s könnyebben görbül a hát |
|
| Én csak – sóhajtva megelégült |
|
| Homlokotokról lessem csak utána |
| mely nélkülem nőtt oda rá s a |
| fényeket árnyakat ott – – |
|
| Hogy megvonhassam könnyen a vállam: |
|
|
|